"Nem mi vagyunk a legnagyobb írók. Az élet az. A valóságtól cifrább,
fantáziadúsabb, elképesztőbb történeteket, figurákat, fordulatokat és poénokat
a legjobb tollú klasszikusok is csak az élettől leshették el.
Szokásom beülni valahová, meghúzódni. Fülelni a poharazgatókat. Míg tart az
üvegben, nem törik meg a fityókok láncolata, olyan történetek elevenednek meg,
amik bátran beillenének egy kalandregény motívumai közé is. Színesíteni sem
muszáj rajtuk, kevesebből is forgattak már jó filmet. A kocsma cigarettafüstjében
emberi sorsok kavarognak. Ha némelyiket végighallgatná, biztos Shakespeare is
csettintene.
Néha ugyan kiszámítható a mese, sokszor ismétlődő. Nincs új a nap alatt. Az
el-elvándorló históriák megesnek, egy darabig eléldegélnek az adott helyen, virulnak,
szájról-szájra adják őket, megnevettetik az embereket, vagy könnyeket csalnak a
szemükbe, mígnem történik, megtörik valami, lehet új nemzedékek sarjadnak, más
divat szele kezd fújni, és a legendák megadják magukat a sorsuknak: szépen
feledésbe merülnek. Nem pusztulnak el, mert egy idő után kissé másként,
igazodva az új módihoz ismét megszületnek. Más formában szökkenek újból szárba.
Ráncuk ugyan nem látszik, de a jó fülű, érzőn figyelő sokat tapasztalt gyűjtő
megérzi rajtuk az ismétlődéssel járó finom emlékrétegeket. A ciklikusságot.
Nincs ezzel semmi baj. Olyankor meg úgy gazdagszok, hogy bónusz gyanánt,
általában vakvéletlenből egy jó gúnynevet, adatot, utalást mégis sikerül
elcsípnem. Fölírom rögtön, a balomban lévő ceruzacsonkkal fecnire mentem és
kincsként megőrzök mindent. Jóleső a tudata. Egyszer majd valamelyiket használni
fogom. Ha alkalom adódik rá, beillesztem majd a szövegeimbe. A limlomokat
halmozó, raktározgató rigolyás vénemberhez vagyok hasonló, aki sajnál egy
rozsdás szöget is kihajítani, púpozza rakásra a régi újságokat, ruhákat,
szerszámokat, teli van ócska cuccal a pincéje-padlása, a legapróbb semmiségeket
is megszállottan vigyázgatja, és ha kérdik, mi végre dacol, halmoz, kumulálja
azt a sok hasznavehetetlen kacatot, mindenre az a válasza: valamire még jó
lesz.
Így gyűjtök, szorgalmas bogár módjára pakolom egy rakásra, ide, belülre a
fejembe, meg néha a szívembe ezeket a mára tünékeny, de nekem drága dolgokat.
Hajdanvoltak elmés mondását, dűlőutak, feszületek, tanyák régi elnevezését. A
kanizsai utcákról elhaló öregek tetteit, akiknek már csak az árnyékuk illata
érződik, amikor alkonyatkor a gesztenyefasorra igazít a szerencsénk.
Így – talán érdemes.
Ezért."
pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése