Pósa Károly: VÁRAKOZÓN

Ahogy vadszőlő futna a Rekeczki-ház
falára,

Ahogy a meztelen pára ölelné
a füstködöt,

Állt. Tünemény volt – s toporgott.

Takarva száját, félmosollyal az arcán,

A lány titkon dallamot dúdolt.

...

Ott voltam. Hallottam.

Láttam a hajának színét:

A februári nap gyengéden felhőnek
ütközött.

Sosem rágta szúbogár, halványzöld
lelkének kőrisét.

Sosem csalódhatott még, akár a
mezei vadak.

Szeme a kémények karéját kutatta,

(A sarkon bicikli csöngetett az imént.)

Szélsöpört utcán állt egymaga.

...

Nyúlánk volt. Kimért.

Tudom, buszra várhatott.

A reggeli merev küszöbökhöz
zsírpapír tapadt.

Mintha antik hússzobrot mintáztak
volna róla,

Mintha a női Bácska benne öltött
volna testet,

Betonszín galambok tipegtek lábainál,

Homlokán szürke árnyak kergetőztek.

Egy tincsét libbentette légvonat.

...

S míg tágult az idő, a térfogat,

Majdnem úgy tűnt: tavasz lesz.

Éreztem rajta – szenteltvízben fürdött
tegnap este.

Magyarkanizsa, 2016. február 14.