2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Temesi Ferenc. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Temesi Ferenc. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. november 30., szerda

T.F. 67 - A MEGSZENTÜLT

T.F. 67 (karikatúrám)

 – Gyere velünk, mi sem megyünk sehova – mondogatta mindig a Szemöldök Lajoska, aki aztán tényleg nem jutott messzire. Most is valahol Zenta vagy Kanizsa környékén culágerkodik, tolja a maltert az idősebbik Szexi privát brigádjában. Itt ragadt a bácskai sárban, válykot köpni. Ha eddig nem volt ándungja menni, innét már minek. Kár erőlködnie. Váltott helye van a Kispiszkosban. Évekkel ezelőtt még a pincérnő is ült az ölében. Igaz, az idő táj szerencsés szelek fújtak, a tippmix szép summát hozott a konyhára, a Szemöldöknek bejött valami belga bajnokságból fakadó találat. 
Egyszer néztük vele a csillagos éjszakát. Áramszünetes Szerbiában éltünk éppen, odébb javában dörögtek a fegyverek. Még közvilágítás sem volt. Ültünk a piac lecsempült beton asztalain, s lúd módjára fél szemmel, fölfelé igazított nyakkal bámultuk a ránk boruló tintakék ég boltozatát. Csak a cigaretta parazsából sejtettem az arca közepét. Te – mondta hirtelen –, hová repülnek azok a repülők, amiken soha nem leszünk rajta? Azt mondtam neki, hogy az attól függ. Ha hozzák a bombákat, akkor délnek – mert a pancsovai kőolajfinomítóval szórakoztak akkoriban –, ha meg már kedvükre kilődözték magukat, akkor vissza a bázisaikra. Mindenesetre olyan helyekre mennek, ahová sosem fogunk eljutni.
Hallgattunk egy versnyit. Aztán hazamentünk. A Szemöldök Lajoska bort inni, én meg a POR első kötetét folytatni. 
A Lajoskával manapság is ekkor-akkor összefutunk, de a Temesivel még nem sikerült. Pedig megköszönném neki szépen, amit. Az utazásaimat. Előbb csak ide, a dél-alföldi időtlen tanyavilágba, meg a '70-es évek szegedi flaszterére, aztán Budapestre, Amszterdamba, meg a Nagy Sós Vízen túlra. Ahová másként sosem fogok eljutni, és jól is van ez így. Eleget tudok róluk. Eleget láttam. Ami fontos, azt a Mester megírta. A többi úgyse számít. 
Idősödvén megbölcsülve, megszentülve – bár úgy rajzoltam, de nem a Szent Ferenci értelemben, hanem inkább megszelídülve – kívánom, hogy a tolla továbbra is úgy fogjon, mint régen. Akkor nem lehet nagy baj a világgal.
Isten éltesse Mester!
                                                                            Pk  

2014. november 30., vasárnap

KÖSZÖNTŐ




Sosem találkoztunk. De merem hinni, hogy valamikor, egy másik rezsimben azért még fogunk, elvégre annyiszor hívtam, kértem, hogy veselkedjen neki a déli végeknek, induljon el egyszer Magyarkanizsára. Ide imbolyogna a nagy télikabátjában, fityegő gombokkal… Előttem állna, néznék föl rá, ahogy a vezérgúnár kémleli az esős fellegeket, félre fordított fejjel, görbedett nyakkal, mert irgalmatlan hosszú ember, amúgy. Sál a nyakán, a szívén meg Szeged csókja.
Persze, e téren (is) megbízhatatlan. Olyan, mint én. Biztos lenne erre egy kínai közmondás, hogy futnak össze az utak, a folyók, a fasorok, vagy tudomisén. Hogy kell szelíden várni a bekövetkező összeérkezést, az egymás vállára való borulást.
A kínaiaknak mindenre van bölcsességük.
Kivéve a Temesi Ferit.
Mikor az ágyban hempergek, és nem tudok aludni, úgy kábítom magamat, hogy visszagondolok a közelmúlt kézfogásaira. El sem hinnék, ki mindenkivel paroláztam már! Mert például ahogy György Attila erdélyi úriembernek megszorítottam a kezét, úgy általa a fél Székelyföldet magamhoz öleltem. Ő meg pertuban van a Temesivel, a tenyerem melege ilyetén kicsit illette a Por megíróját is.
Nem beszélve a pápa Őszentségéről, meg egyik-másik rendszerváltoztató potentátról
Titokban kaján vigyorral lesem. Értem a tempóját. Mintha olvasnék a gondolataiban. Pedig csak a könyveit ismerem, a régieket, meg ezt az újat. Bartók bátyámat. Amszterdamot. A másnapos kis szösszeneteket. Az enciklopédikus tiszteletköröket. Fejből fújom a megénekelt nőit. Értük, meg egy kicsit érte is bármikor asztal alá hagynám itatni magamat. Micsoda Puszták népe?! Kocsmák népe vogmuc. Egytől-egyig. Klári, Kati, Olga meg Helga. Mintha mellettem ébredtek volna azokon a lucskos hajnalokon.  
Aztán persze elmaradoznak a csehtamásos „régi lányok”. Csak a párnák cihájában marad a hajuk illata. Az is csak titkon, mert mulandó a dicsőség.
Irgalmazz nekünk Jézus Herceg. Ugye.
A köztünk meglévő huszonegy év épp három hetes. Állítólag hétévente cserélődünk ki, mármint sejthalmazilag. Ha elhisszük a sok hülye tudósnak, hogy az ember pusztán fehérjékből meg vízből való biodíszlet. Nem bokréta a Jóisten kalapján, hanem rossz vicc. Biztosítótű, a Teremtő foszlott kiskabátján.
Persze, nem így hisszük.
Kéne ott legbévül lenni egy kis léleknek is. Szív, ami sokszor fáj. Lüktető csend, a magány, ami úgy tágul ki a mellkasunkban, ahogy a világegyetem sorvad önmagába. Erre a legszebb bizonyosság, ahogy az ilyen Temesi-féle alakok irkálnak. Hökkenten lehet lapozgatni a könyveit. Az a jó, hogy nincs egyetlen rossz sora sem. Hiába!
Író.
Nem tehet róla.
Életveszélyes a foglalkozása. Én mondjuk bicska nélkül hozzá se mernék fogni.
A tetejébe meg ehol-e: 65 éves is lett. Az már kor, kérem szépen. Anthony Quinn megtoldotta két évtizeddel, aztán szépen fölcsinálta a titkárnőjét. Így is lehet.
Rosszul mondom.
Csak így lehet.
Ismeretlenül is Isten éltessen Temesi Ferenc! 
Jó, ha tudod: elalvás előtt Rád mondok egy vasárnapi Miatyánkot. Állítólag - az sosem árt az embernek. Még annak sem, aki amúgy éppen nagyszerű példakép, és nem mellékesen kortárs író.