HATÁRTALANUL DÉLVIDÉKI AKAROK LENNI

Falu széle - festményem

Most, hogy immáron Románia és Magyarország között gyakorlatilag eltűnt a határellenőrzés, napok alatt nyilvánvalóvá vált, mekkora hozadéka van a régiók egybeolvadásának. Makót, Hajdúszoboszlót, a korábban vakfoltnak számító délkelet-magyarországi térséget elárasztották a romániai turisták. Románok, partiumi magyarok mennek vásárolni, fürdőzni. Bizniszel mindenki. 

A január elsején életbe lépett szabad határátjárás egy hét alatt bámulatos mutatókat produkált. Mi lesz itt egy-két év múlva? 
A választ sejtem nagyon régóta. Volt időm gondolkodni rajta, lévén bennünket is erősen érint, miként alakul a délvidéki sorsunk.

Monomániásan azt hajtogatom immáron vagy huszonöt éve, hogy nekünk, délvidéki magyaroknak az lesz a demográfiai mentsvárunk, a fogyásunk megállítója, sőt visszafordítója, amikor Röszkénél, Kelebiánál vagy Tiszaszigetnél enyhül a határhelyzet.

Nem kell Schengen, csak legyen végre hatékony, gyors és kíméletes a határellenőrzés, ne kelljen rendszeresen órákat rostokolni, többet várni a határon, mint amennyi a tulajdonképpeni utazás össz időtartama lenne.
Mert jelenleg az a helyzet, hogy például Zentáról Budapestre – párperces okmány ellenőrzéssel – szűk három óra alatt el lehet(ne) jutni. Ám ez, lássuk be: ritka madár.
Ha egyszer – legalább a határövezetben élőkkel kivételezve – élhetőbbé tennék a határátlépést, meggyőződésem, hogy a bácskai-bánáti szerb közigazgatású – de zömmel magyarok lakta – térség hamar a szegedi, szélesebb értelemben vett agglomeráció része lenne, számos áttelepülő dél-magyarországi családdal, akik kihasználnák a nem EU-s Szerbia olcsóbb lehetőségeit. A régió új befektetőiről nem is beszélve.

A Tisza-mente ma is tömbben élő magyarságának sosem Szabadka, hanem Szeged volt a természetes gazdasági-kulturális centruma. Trianon után már a '60-as évek enyhülése megmutatta, bevásárolni, szórakozni, majd egyre sűrűbben tanulni is Szegedre ment, aki megtehette. A balkáni krízisek alatt is jobbára Szeged és környéke volt a kényszerből oda költözők, az oda menekülők célállomása.
Érthető ez a kötődés: közel van a szülőföldhöz, hasonló karakterekkel, az otthonosság évszázados ismérveivel. 

Lépjünk a mába.
Szerbia – vélhetőleg – sosem lesz EU tag. (Mire oda jutnának, addig az EU bedöglik. Nem kár érte. Ezért a formájáért semmiképpen.) De ha egy új struktúrában a határ átjárhatóbbá válik, jó esélyt látok arra, hogy ezres nagyságrendekben lesznek olyan dél-magyarországi családok, akiknek az olcsóbb ingatlanok, az olcsóbb élet és az egyedi szerbiai lehetőségek – például az adózás – okán megéri majd Bácskában élni, mellette Magyarországon dolgozni, ingázni, vagy valamilyen délvidéki vállalkozást kezdeni. Aki most Rábén fillérekért adja el az ingatlanját, gondoljon bele, húsz perc alatt Újszeged elérhető...

Ezért tartom a Vucsity-Orbán történelmi léptékű szövetségét ócsárlókat nem csak szimplán károsnak, de bosszantóan rövidlátóknak, meg ezzel együtt önsorsrontónak.
Ugyanis egy biztos alapokon álló, stabil, kiszámítható magyar-szerb együttműködés nem csak a délvidéki magyarságnak mutat megnyugtató jövőképet, hanem az EU-n kívüli Szerbia – vegyük csak a hagyományosan kiváló orosz kapcsolatait – olyan kivételes lehetőségeket kínál, ami már a világpolitikai értékrendszerben is ötcsillagosnak számít.

Tartom magam a nagy Bismarck mondásához – eddig mindig igaznak bizonyult: "Összenő, ami összetartozik."
És ehhez már nem kellenek virágkoszorúval bemasírozó honvéd csapatok. Ehhez élhető életminőség kell Csongrádban és Bácskában, szabad áttelepüléssel, csomó kedvezménnyel, gesztusokkal egymás iránt, a bürokrácia minimalizásával és a jólétet szavatoló mozgó, mozdítható tőkével.
Ha teli a gyomor, senkit nem izgat, ahogy régebben sem izgatott, milyen nyelven köszön át a kerítésen a szomszéd. Bizakodó vagyok. Jó irányba haladnak a dolgaink. 
Mindazonáltal az általam vázolt áttelepülés optimista forgatókönyve csak tüneti kezelés lenne a demográfiai problémáinkra. Egy, a sok megoldás közül.
Végső soron azonban gyermekek kellenek. Saját erőből biztosítani a holnapot. 
Ez lenne a legideálisabb opció. Más nem oldja meg helyettünk. A beteljesülése csak rajtunk, bácskai-bánáti magyarokon múlik. 

EHETETLEN KÜLDETÉS

 

HALÁLOS FEGYVER

A washingtoni Instutite for the Study of War arról írt elemzést, hogy az oroszok győzelme végső soron Magyarországot is veszélybe sodorhatja, ezért célszerű lenne Ukrajnát úgy felfegyverezni, hogy a haderejük a második legerősebb legyen Európában. Hátha így Kijev a jövőben kordában tudja tartani a mindenkori Moszkva harci kedvét – így okoskodnak a jenkik.

Na mármost: ha eljátszunk a gondolattal, miszerint az oroszok úgy megverik Ukrajnát, hogy közös magyar határ lesz velük, szerintem semmivel sem lesznek rosszabbak, vagy jobbak, mint a jelenlegi kijevi vezetés. Viszont attól kifejezetten fázok – a Jóisten mentsen meg tőle bennünket! –, hogy egy kiszámíthatatlan, frusztrált, szélsőségektől hemzsegő ukrán szuperhadsereg fenekedjen Magyarország szomszédságában.

Még mit nem! Értem, hogy ez az USA dédelgetett opciója, de csak akkor bólintanék rá, ha a majdani Mexikó atomrakétái San Francisco és Los Angeles felé lesznek fordítva, vagy esetleg Kuba nukleáris arzenálja a keleti part metropoliszait fogja célba venni.

Ami a jelenben minket illet: Európának volt egy nagyszerű esélye, hogy kelet felé terjesztve érdekeit az oroszokkal, majd végső soron a kínaiakkal tökélyre fejlessze. Egy versenyképes – gazdasági értelemben szuperkontinens – Euro-Ázsia jöhetett volna létre, ahol a nyugati technológiát az ókontinens szavatolja, egy olyan trión belül, ahol a partnerek soha nem akarták se a politikai, se az ideológiai, se a vallási akaratukat az európaiakra rákényszeríteni. Ez a triumvirátus lehetett volna az igazi kihívója a vízfejjé dagadt washingtoni lator államnak. Ehelyett mi történt? Az unoka bácsi európai szigetország a nevéhez méltóan angolosan távozott a brüsszeli ketrecből, az ottani majmok meg fürt banánért eladják, dobra verik Washington akarata mentén a gyermekeik jövőjét. Már ha van egyáltalán gyerekük, és nem a kutyával izélnek odahaza.

Régtől monomániásan mondom: egyetlen mentsvárunk Közép-Európa. Egy jottányit se szabad engedni a nemzeti érdekeinkből! Látom a Fidesz időnkénti hibáit. De ha a túloldalra nézek, százszor inkább ismét Orbánékra szavazok!

AVAS ÚR

Az egykori tévés Havas Henrik lett Gattyán György médiabirodalmának elnöke. A pénz nem érdekli, csak a feladat motiválja – nyilatkozta a tőle megszokott szerénységgel…

Nem irigylem én ezt az embert. Soha sincs nyugalma. Egykoron volt valami, ám a képernyő dicsősége elmúlt. Az idő tájt legalább Magyarország egyik fele ismerte, ha feltétlenül nem is rajongtak érte.
Így is jól járt. Horn Gyuláéktól kapott sarzsit. Aztán, mint tudjuk, gyorsan kiesett a csecs a szájából. Kárpótlásul hagyták nyomulni a mindent leuraló balliberális és bulvár sajtóban, mert mégiscsak egy  elkötelezett "haveri kutya" volt és maradt. Az elvtársak ezt szem előtt tartották. Aztán "az idő vasfoga elrepült felette". Manapság egyre kínosabb a szereplése, Farkasházy médiasúlyával nivellál, ami már a közeli hozzátartozóknak is szekunder szégyen. Ettől függetlenül Havas nem hagyja magát, nyüzsög tovább. Azt hiszi, megint visszajönnek a kilencvenes évek, Gyárfás helyett Gattyánra, NAP Tv-t váltva pornhub. com-ra áll majd a zászló. Az évek pedig szállnak tova, lelki megbékélés nélkül, míg végül – mint mindenki – Havas is odaér az út végére, és akkor majd széttárt kézzel álldogálhat, tanácstalanul, mi végre is pazarolta el magát ennyi marhaságra.

EHETETLEN KÜLDETÉS

Manfred Weber, az Európai Néppárt elnöke publicisztikát írt a Die Welt oldalára, amelyben kifejtette: szégyenletesnek és abszurdnak tartja, hogy a magyar miniszterelnök a migrációs paktum ellen szavazott.

Szegény, szegény Weber…

Elképzelem, ahogy odahaza a tükör előtt grimaszokat vág, húzza össze a szemöldökét, hogy férfiasabbnak, határozottabbnak lássék, elvégre úgy indult a pályája, hogy húsz év múlva már a nyugati kisdiákok történelemkönyveinek a címlapján lesz, mondjuk alexandriai Nagy Sándor, XIV. Lajos, vagy Kolumbusz portréi mellett. De legrosszabb esetben is érettségi tételként húzzák majd matrózblúzos, térdszoknyás tinik.

Erre föl egyre inkább úgy fest, nemhogy címlap, lábjegyzet sem köthető majd Manfred Weber nevéhez. Vigaszágon anno majd egy wc-öblítő – meglehet – viseli a Weber nevet, de lássuk be, ez azért mégsem akkora dicsőség, mint a Napóleon konyak. Weber tehát dühös a világra, magára és a sarki fényre, amely a bitang Orbán Viktor kézlegyintésére nem a derék Manfred kopasz feje búbja fölé vont glóriát. Be kell érnie a fürdőszobai tükör előtt a 100-as LED égő sugarával, az örök táskahordozó tedd ki hadd hűljön szerepével, hogy emberszámba már senki nem veszi. Ráadásul az asszony is megöregedett, tragédia, egy istennek se akart soha franciázni.

Re-vízió

Nem élek a Holdon, látom, mi történik a nagyvilágban. Amit látok – nem tetszik. Válság válság hátán, háború, éh- és fagyhalál jövendölése, Európa és általában a glóbusz csődje mellett anyagi és erkölcsi értelemben is elkeserítő képet mutat a valóság. Ha mindez netán nem lenne elég, ráadásként az emberi hülyeség szeméthalmait is folyton kerülgetni kell.

Egy ideje beszédtéma a közösségi térben, hogy az orosz–ukrán háború hozadékaként térségünkben esély mutatkozhat az országhatárok megváltoztatására. Mivel ez a felvetés mifelénk mindig tabunak számított, a lenti szavakat csak patikamérlegen adagolom, óvatosan teszem közzé a véleményemet.
Mondom úgy, mint délvidéki magyar: Kárpátalja Magyarországhoz visszacsatolása ugyanolyan vágyvezérelt álom, mint azok óhaja, akik Gyurcsány Ferenc újbóli magyar miniszterelnökségében bíznak. Az előbbi minden reálpolitikai alapot nélkülöz. Az utóbbi is, ám az legalább megnevettet bennünket.

Gyurcsány? Nonszensz, bocsánat.

Kárpátalja kérdése komolyabb kategória. Nem vidámkodunk rajta.

Jómagam reménytelennek tartom. Egyszerűen nincs meg rá a fedezet. Az anyaország több mint félmillió – nehezen integrálható – magyarul beszélő (!), majdhogynem identitás nélküli állampolgárával is csak kínkeservesen boldogul. Egy csomó szociális, kulturális és egyéb kérdés merül föl, valahányszor a leszakadó térségek, a borsodi-szabolcsi régió, vagy az Ormánság kerül szóba. Aki netán nem értené: igen, a mélyszegénységben élő cigányok felzárkóztatására gondoltam. A most zajló átfogó program sem nevezhető egyértelmű sikernek. És ez még hosszú ideig így lesz, így marad ez az áldatlan helyzet. Tűzoltás folyik, a megoldás nagyon távoli, nem is látszik.

Akkor most gondoljunk bele, vajon mi lenne, ha egy területi visszacsatolással Kárpátalja – úgy mindenestül – visszakerülne az anyaországhoz? Infrastruktúra terén egy nagy pozitív nulla, ipara alig van, mezőgazdaságilag értékelhetetlen, a tetejébe pedig Magyarország a megmaradt magyar népesség mellé körülbelül ötször annyi egyéb nációhoz tartozó tömegeket kapna, akiknek jó része holtbiztos, hogy kézzel-lábbal tiltakozna az impériumváltás ellen. Az is borítékolható, hogy fegyver is lenne dögivel, szép kis slamasztikába kerülne Magyarország, mint a britek Észak-Írországban. (A párhuzam sántít, de a terrorizmus itt is, ott is vérre ment, vérre menne.)

Dettó a Délvidék.

Kétszázezer magyar mellé egymillió Szeged alatt élő szerb kapna új állampolgárságot? Nem százezer Crvena Zvezda-szurkoló, hanem egymillió granicsár? Megérné? Ne áltassuk magunkat, ez a demográfiai vonat elment, már nagyjából hetven éve.
Viszont amit lehet, azt Budapest szépen csinálja: kiváltságok a határon túli magyar gazdaságoknak, vállalkozóknak, az ottani magyarul tanuló gyerekeknek. Gazdasági értelemben Magyarország mellé sorolni, kötni az elcsatolt entitásokat. Borzasztó lassú, nem látványos és mégis, ez az egyetlen hatékony módszer. A többi, Nagy-Magyarországos autós matrica, kalász-kalász, árva magyar kalász éneklése, térképes határhúzogatás – mind-mind pusztán merő illúzió.

Én már vitatkozni sem látom értelmét erről. Ellenvélemények, ködlovagok, álmodozók persze akadnak. Vannak. Legyenek.

Ez a világ rendje. Hogy létezik normalitás, röghöz tapadó tényekkel és ott valahol, a nemzeti párába burkolt csodavárás közepette megvan az abnormális gondolkodásmód is, amivel nem az a baj, hogy hülyeség, hogy szűk keresztmetszetű, ráadásul idegesítő is tud lenni, hanem az, hogy rendkívül félrevezető.

Márpedig a jövő érdekében nem ártana tisztán, a realitás talaján maradva tervezgetnünk. A magyar jövőnket csak úgy, mint a személyes jövőnket.

HATÁR VAN, MÉRCE NINCS

június 4-éink

Határ van, mérce nincs.

Csak a bezárt ajtó.

Alatta fényesre nyalt

Aranynak vélt

Sárgaréz kilincs.

Rozsdás lakatok lógnak:

Június 4-éink.

A szavak nyelvemre tolulnak.

Mint a hó,

Olvadón.

Akár

A régi, varos

Huszadik századi

Sebbe üszkösödik

Ez a város,

S forog benne,

Az idegekben,

Utcáimban, a tereken,

Meg az emberi fejekben,

A régen belé lőtt golyó.

A névtelenek most

A névelők?

Nem, dehogy.

Csak csupán –

Nyögve nyelők.

Hagyd el őket!

A nyelvüket öltögető

Hátunkon fűrészelőket,

Huncut, 

Semmitmondó törpéket.

Sokadszorra engedtük,

Kezdettől azt higgyétek -

A lelkünk 

Régen összetörtétek.

Összedőlt egy kártyavár.

Na és?

Több is veszett Budánál!

Ez lenne az élet?

Eb ura fakóbb ma

A komondor kutyánál.

Szabdalt megye-

És mezsgyehatár.

A rompát 

Akkor is utálnád.

Ha át-átrepülhetnéd 

Akár egy 

Oktondi tollas kismadár.

Viszont - nincs mérce.

Kisfecskénk sincs.

Meddővé lettek ágyékok.

A függöny lement.

Zörögve fut

A rozzant batár.

Vörösbe váltottak 

Az árnyékok.

Az évtizednyi sötétben

Mindig lesz valakinek

Bukszányi kincs,

Júdáspénz a zsebében.

Az arcokon 

Most vastag a smink:

Június 4-éink.

Meghasadt az új,

A zöld kárpit.

És olyan könnyű

A pusztuló démonokat,

Utólag, a seszínű talmit

A csókok helyére

Adott pofonokat,

Megénekelni: 

Bármit.