HATÁRTALANUL DÉLVIDÉKI AKAROK LENNI

Falu széle - festményem

Most, hogy immáron Románia és Magyarország között gyakorlatilag eltűnt a határellenőrzés, napok alatt nyilvánvalóvá vált, mekkora hozadéka van a régiók egybeolvadásának. Makót, Hajdúszoboszlót, a korábban vakfoltnak számító délkelet-magyarországi térséget elárasztották a romániai turisták. Románok, partiumi magyarok mennek vásárolni, fürdőzni. Bizniszel mindenki. 

A január elsején életbe lépett szabad határátjárás egy hét alatt bámulatos mutatókat produkált. Mi lesz itt egy-két év múlva? 
A választ sejtem nagyon régóta. Volt időm gondolkodni rajta, lévén bennünket is erősen érint, miként alakul a délvidéki sorsunk.

Monomániásan azt hajtogatom immáron vagy huszonöt éve, hogy nekünk, délvidéki magyaroknak az lesz a demográfiai mentsvárunk, a fogyásunk megállítója, sőt visszafordítója, amikor Röszkénél, Kelebiánál vagy Tiszaszigetnél enyhül a határhelyzet.

Nem kell Schengen, csak legyen végre hatékony, gyors és kíméletes a határellenőrzés, ne kelljen rendszeresen órákat rostokolni, többet várni a határon, mint amennyi a tulajdonképpeni utazás össz időtartama lenne.
Mert jelenleg az a helyzet, hogy például Zentáról Budapestre – párperces okmány ellenőrzéssel – szűk három óra alatt el lehet(ne) jutni. Ám ez, lássuk be: ritka madár.
Ha egyszer – legalább a határövezetben élőkkel kivételezve – élhetőbbé tennék a határátlépést, meggyőződésem, hogy a bácskai-bánáti szerb közigazgatású – de zömmel magyarok lakta – térség hamar a szegedi, szélesebb értelemben vett agglomeráció része lenne, számos áttelepülő dél-magyarországi családdal, akik kihasználnák a nem EU-s Szerbia olcsóbb lehetőségeit. A régió új befektetőiről nem is beszélve.

A Tisza-mente ma is tömbben élő magyarságának sosem Szabadka, hanem Szeged volt a természetes gazdasági-kulturális centruma. Trianon után már a '60-as évek enyhülése megmutatta, bevásárolni, szórakozni, majd egyre sűrűbben tanulni is Szegedre ment, aki megtehette. A balkáni krízisek alatt is jobbára Szeged és környéke volt a kényszerből oda költözők, az oda menekülők célállomása.
Érthető ez a kötődés: közel van a szülőföldhöz, hasonló karakterekkel, az otthonosság évszázados ismérveivel. 

Lépjünk a mába.
Szerbia – vélhetőleg – sosem lesz EU tag. (Mire oda jutnának, addig az EU bedöglik. Nem kár érte. Ezért a formájáért semmiképpen.) De ha egy új struktúrában a határ átjárhatóbbá válik, jó esélyt látok arra, hogy ezres nagyságrendekben lesznek olyan dél-magyarországi családok, akiknek az olcsóbb ingatlanok, az olcsóbb élet és az egyedi szerbiai lehetőségek – például az adózás – okán megéri majd Bácskában élni, mellette Magyarországon dolgozni, ingázni, vagy valamilyen délvidéki vállalkozást kezdeni. Aki most Rábén fillérekért adja el az ingatlanját, gondoljon bele, húsz perc alatt Újszeged elérhető...

Ezért tartom a Vucsity-Orbán történelmi léptékű szövetségét ócsárlókat nem csak szimplán károsnak, de bosszantóan rövidlátóknak, meg ezzel együtt önsorsrontónak.
Ugyanis egy biztos alapokon álló, stabil, kiszámítható magyar-szerb együttműködés nem csak a délvidéki magyarságnak mutat megnyugtató jövőképet, hanem az EU-n kívüli Szerbia – vegyük csak a hagyományosan kiváló orosz kapcsolatait – olyan kivételes lehetőségeket kínál, ami már a világpolitikai értékrendszerben is ötcsillagosnak számít.

Tartom magam a nagy Bismarck mondásához – eddig mindig igaznak bizonyult: "Összenő, ami összetartozik."
És ehhez már nem kellenek virágkoszorúval bemasírozó honvéd csapatok. Ehhez élhető életminőség kell Csongrádban és Bácskában, szabad áttelepüléssel, csomó kedvezménnyel, gesztusokkal egymás iránt, a bürokrácia minimalizásával és a jólétet szavatoló mozgó, mozdítható tőkével.
Ha teli a gyomor, senkit nem izgat, ahogy régebben sem izgatott, milyen nyelven köszön át a kerítésen a szomszéd. Bizakodó vagyok. Jó irányba haladnak a dolgaink. 
Mindazonáltal az általam vázolt áttelepülés optimista forgatókönyve csak tüneti kezelés lenne a demográfiai problémáinkra. Egy, a sok megoldás közül.
Végső soron azonban gyermekek kellenek. Saját erőből biztosítani a holnapot. 
Ez lenne a legideálisabb opció. Más nem oldja meg helyettünk. A beteljesülése csak rajtunk, bácskai-bánáti magyarokon múlik. 

MÁIG ÉLŐ TRIANON – igazi "gyásznap" a Röszke 2. határátkelőn…

Számát sem tudom a tegnapi napon hányfajta írást, interjút, cikket, posztot, televíziós műsort láttam, amiknek egy közös nevezőjük volt: mind az a 1920-as békediktátumra való megemlékezés jegyében született. Voltak közöttük igazán figyelemre méltók, magvas gondolatiságúak, meg persze akadtak általánosságokat ismételgetők, laposabbak, pátosztól csöpögők, amiket normális ember jobbára ásítva mellőzne, ha tehetné: de olykor azért két lírai költemény közé beférnek, akár el is viselhetők – egy ilyen alkalomra szervezett rendezvény, netán antológia vagy alkalmi lemez keretein belül. Ezzel együtt az emberibb, a személyesebb megközelítést – nem mellőzve a történelmi tényeket – mindig sokkal fontosabbnak tartottam, tartom a mai napig.

Néha – mint az alant megírt sorokból kitűnik majd – sajnálom, amikor ez az álláspontom beigazolódni látszik Ezt a sajátosságot, az egyén tapasztalatából létrejövő történelmi prizmát ugyanis históriás dokumentumokból, tankönyvekből megtanulni nem lehet. Csak ha a maga valójában kénytelen átérezni valaki – akkor lesz igazán hiteles a Trianonról alkotott belső képe.
Meg az identitástudata.  

Hogy 1920 után 96 évvel bennünket – délvidéki magyarokat – még mindig mennyire személyesen érint Trianon igazságtalansága, hogy napi szinten vagyunk kénytelenek szembesülni a fájdalommal, a megaláztatással, azt éppen egy tegnapi eset példázza. És a legmegrázóbb az egész ügyben, hogy a szereplői egytől-egyig magyarok. Sehol egy szerb, egy román, vagy netán egy okvetetlenkedő szlovák a 2016. június 4-ei történetben…

Ugyebár minek nekünk egy kívülálló, mocskolódó idegen, amikor a saját fajtánk is tud belénk rúgni, tőrt forgatni a szívünkben…

Feldúlt lelkű édesanya osztotta meg velem a történetét. Tudniillik tegnap, a Röszke 2. határállomáson leckét kapott az igazi trianoni szégyenből. Abból a szellemiségből, aminek gyökerei magyar átokként végigkísérték a múltunkat, s amitől – a jelek szerint – nemhogy megszabadulnunk nem sikerült, de máig ható kártékony túléléséről bőven akadnak fajtánkbeliek, akik gondoskodnak.

Az eset szenvedő alanya, az illető nő öt (!) – mondanom sem kell: bácskai magyar – gyermek anyja.

Reggel 7,15 – kor két kisebb gyermekével – a legkisebb lányával, akit nem tudott otthon hagyni –, a nyugdíjas édesanyjával, akit pont a kislány mellé vitt magával, és a beteg kisfiával, aki tegnapra kapott időpontot MRI vizsgálatra a szegedi magánklinikán, nos ők négyen jelentkeztek belépésre a magyar határszerveknél. Itt megállnék, mert ezután az édesanya leveléből fogok idézni. Teszem ezt minden szépítés nélkül, fésületlenül, hisz ettől az asszonytól érzékletesebben, a szöveg tragikumának kendőzetlen mivoltát úgysem tudnám átadni.

„Először Anyukámat kérdezte az útlevélkezelő. Majd a vámos, aki hozzám tartott azt mondta, hogy minek kérdezed, ők nem magyarok.... Megütötte a fülem, amit mondott és hozzászóltam, hogy: de, magyarok vagyunk! Erre az volt a válasza, hogy miért, mert beszélek magyarul? Tudom milyen nap van ma? Mondom igen, szombat!

És tudja, hogy hanyadika van? Igen mondom: 4-e!

Akkor most milyen nap is van, kérdezte és nézett olyan megvetően, hogy azt hittem elsüllyedek… Teljesen összezavart... Már csak azt hallottam, hogy a beteg Anyukám azt kérdezi, hogy maguk tudják-e a magyar költők verseit? Közben figyeltem a két kicsit hátul....A vámos mondta, hogy ez nem a költészeten múlik, hanem történelmen. Azt mondta, hogy gyász nap! Próbáltam összeszedni minden tudásomat történelemből (mivel abból mindig jó voltam) de leblokkolt az agyam! Milyen gyásznap? (Hirtelen gondoltam Árpádházi királyokra, a költőinkre, valaki művészünkre). Azt a válasz kaptam, hogy Trianon: na látszik, hogy maguk milyen magyarok!

A sírás kerülgetett. Én eddig békediktátumnak tanultam... meg most nemzeti összefogásnak. De nem értettem, hogy miféle gyásznap ez neki, mikor a beteg Anyukámat egzecírozza, és megaláz a gyerekeim előtt engemet is! Ha nekik ez valóban gyásznap lett volna, akkor nem így viselkedtek volna velünk!”

Ennyi a történet lényege. És ebben a rövid kis epizódban, ebben a pár soros, keresetlen szavakkal leírt keserves szituációban felebarátaim benne foglaltatik az egész magyar nyomorúságunk, a lábszagú tahóságunktól a rátarti gőggel átitatott finnyás felsőbbrendűségünkig. Ez: Trianon oka és okozata is egyben.

Persze, az édesanya levizsgázott. (Nemkülönben a két magyar egyenruhás dettó, de erre még visszatérek.)

Az édesanyának nem vágott úgy az esze, mint ahogyan azt a vámos urak megkívánták volna. Van ilyen. Életszerű. Kedves nagykanizsai ismerősöm – aki földrajzból verhetetlen – egy televíziós vetélkedőn azért hullott alá a csapóajtón, mert nem jutott eszébe mi Varsó folyója. Mire a kipárnázott alagsorban föltápászkodott, már bevillant neki, de hiába. Azóta álmából riadva is Visztulát kiabál.

Szóval az édesanya nem volt képben azon a reggelen. Ejnye-ejnye.

Aki a beteg kisgyerekét viszi agyi diagnózisra: hónapok, hetek óta rettegve, június negyedikére idézetten, annak a nevezett nap kapcsán nem biztos, hogy történelmi léptékű dátumok tolulnak a fejébe. A szívébe nem Nagymagyarország matrica lobog, hanem a súlyos beteg fiának a képe. Hisz már hajnalban ébred ruhát vasalni, tejet melegítenie muszáj, és kismillió más egyéb dolga van, amit csak az tudhat, aki már indult támasz nélkül, egymagában, beteg gyerekkel útnak. Aztán reggel a szendvicseket készítve, orvosi papírokat rendezve, gyereket öltöztetve szintúgy egészségében rokkant édesanyját dadaként fölkérve iparkodik az országhatár felé. Tele bizonytalansággal. Ezért eléggé el nem ítélhető módon nem a jó székelyek, Ady Nagyváradja, az odalett fiumei kikötő, netán az elmart felvidéki bányavárosok járnak az eszében, hanem a családja, a szerettei biztonsága. Így a „gyásznap” jegyében méltósággal szenvelgő magyar határszervek teljes joggal oktatták ki nemzeti öntudatból. Elvégre az ő értékrendjük, ítéletük szerint az ötgyermekes délvidéki anyuka nem volt eléggé magyar, „csak magyarul beszélő” valakinek titulálható, aki nem ugrotta meg a kritériumot: elbukta a kvíz-kérdést. Majdnem biztos vagyok benne, hogy kettejüknek összesen nincs annyi tüchtig magyar utódjuk, mint ennek a nagyszerű, talpraesett délvidéki asszonynak.

Két ajánlatom is van a Röszke 2.-őn szolgálatot teljesítő ominózus duónak.

1. Kedden 16.00 órakor éppen Röszke 2-őn szeretnék belépni Magyarországra. Lesz egy félórányi szabad időm. (18.00 órakor ugyanis a szegedi Ünnepi Könyvhéten szeretnék előadást hallgatni. Simon József a Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszékének docense, fő kutatási területei a skolasztikus, a reneszánsz és a koramodern filozófiatörténet, valamint a régi magyar filozófia története.)  

Arra kérném a hazaffy urakat: tessenek szívesek engem levizsgáztatni kizárólag magyar vonatkozású ismeretekből! Azt fogjuk játszani, hogy a vámos urak kettőt kérdeznek – ha már olyan büszkék a hazai pályára, annak előnyeire –, míg én egy kérdést teszek föl nekik. Elvégre határon túli bugris vagyok, amolyan balkézen vett magyar, bírnom kell ha máshová lejt a piros-fehér-zöld pálya. Aztán húzzuk a strigulákat. Majd meglátjuk, ki a föltrianonozottabb magyar művészettörténetből, történelemből, irodalomból. De nyelvileg is összemérkőzhetünk, bár a bolgár-macedónom erősen megkopott…

2. Ha kérni fogják – és merem remélni, hogy ez az utóbbi opciót értő szívvel olvassák – magammal viszem az ötgyermekes anyuka bácskai címét, amit szívesen megosztok velük. Akkor az is megeshet, a közeljövőben ellátogatnak hozzá egy csokor virággal, meg öt tábla csokoládéval és elnézést kérnek tőle. Szépen csöndben, ahogy illik, emberien. Tudom, meg fog bocsátani. Aki öt gyereket nevel, azt meg lehet bántani, de nem ér rá haragudni, a sértettet játszani. Annak máshogyan ver a szíve. Trianonért, meg értünk, mindannyiunkért.  

Végezetül véreim: ez van. Nem mondom, hogy ezt kell szeretni. Megszokni sem lehet. Csak összeszorított foggal valahogy kibírni.

Hisz éppen erről szól Trianon.

Mirólunk.  

Pósa Károly

  

HATÁRESET - kommentárom

Egy 66 éves szerb nyugdíjasnak az árvíz miatt kellett elhagynia az otthonát, mindene elúszott. Bécsbe igyekezett a fiához, de a röszkei átkelőn leszállították a buszról, mert nem volt nála elég készpénz, hogy belépjen az Unió területére. A férfi három órát töltött még halála előtt az erre a célra fenntartott szobában, majd elhunyt, szívrohamot kapott – állítja hétfői cikkében a szerb Blic.

Részvétem a családnak!

A szerb és a magyar világhálón az eset kapcsán leírt cikkre megannyi hozzászólás született. Elképzelhető, hogy a szűkszavú hírre a szerb közvélemény zöme miként reagált…

Ami viszont érdekes, hogy a magyar részről érkező megjegyzések mintha egybecsengenének a kárvallott fél panaszaival. Bizonyos fokig egyet tudok érteni velük. A magyarországi határőrök, vámszervek gorombasága, olykor cinizmusa valóban legendás. Állításom igazolására megannyi személyes élményt sorolhatnék, de most nem lamentálni akarok. Régen is írtam már erről: az országba belépő idegennek a szolgálatban lévők lennének az első véleményformálói, akik alapján megítélik a többi magyar embert. Ezt játsszák el, félek, nap mint nap... Nesze neked, magyar turizmus.

Persze, hogy a határon dolgozók többsége azért nem ilyen. Mostanában többnyire udvariasak, kimértek, teszik a dolgukat: pont ezért föl se tűnik a munkájuk, magatartásuk - és így a jó. Szakmájuk az ellenőrzés, ami sosem lehet üdítő a várakozásra ítélt határátlépőnek; de ha legalább szakszerű, korrekt bánásmódot tapasztalunk (mert amaz is csak ember, egyenruhában), akkor tudomásul vesszük ami szabály, oszt jó napot!
Viszont egy-két túlbuzgó szerv miatt most kollektíve a magyarság lett undok, szőrösszívű féregnek beállítva, hiába mentenek az árvízben a mieink is! Olvasva a szerb lapok vonatkozó reagálásait - finoman szólva kapjuk az ilyen-olyan jelzőket. A szerb társadalom elkeseredett a gazdasági helyzet miatt, amire itt az árvízi katasztrófa, és az emberek most tapasztalják, mennyire magukra vannak hagyatva. Az országot megrendítette az ár, de még inkább az a tudat, hogy a viszonylagos biztonságérzet látványosan összeomlott. Semmi nem úgy működik, ahogy kéne. Leírták azt is: a múltkori magyarországi árvíz levezénylése illene, hogy példaként lebegjen Belgrád szeme előtt.
Erre föl most a bajban, tetézve a csüggedést, haragra sikerült ingerelni még azokat a szerbeket is, akik amúgy soha semmi rosszat nem gondoltak volna rólunk, magyarokról. Megy a szerb oldalon a hangulatkeltés.
És megint kiken fog csattanni az a bizonyos ostor?
A délvidéki magyarokon.
Rajtunk, szokás szerint.
Még egyszer hangsúlyozom: távol álljon tőlem, hogy általánosítsak!
Mindazonáltal igaz - tapasztalatból tudom, sajnos -, hogy míg Szerbiában (és általában a Balkánon, a mentalitás miatt) sokkal lazább a hatóságok viszonyulása OLYKOR, és nem mindig, addig Magyarországon a kínos pedantéria, a bürokratikus tili-tologatás dívik, ahol egy elvétett rubrikára, az anyád lánykori nevének szerintük nem megfelelő igazolására, amolyan formájú pecsét hiányára, aláírás olvashatatlanságára etc. hivatkozva szakmányban kapsz agyérgörcsöt a hivatalokban. Aki például töltött már ki magyar hivatalos okmányokhoz való igénylést, netán adóbevallást, annak van némi fogalma arról, mi fán terem a hasított szőrszál. 
Én elhiszem, hogy a határon elhunyt öregembernek nem volt elegendő pénze. Azt is megértem, hogy ilyenkor az előírás szerint kell eljárni: vissza kell fordítani, megtagadni tőle a határátlépést. Lehet hivatkozni Schengenre, az európai széplelkű törvényekre. Európai Tutijó –  hej, az is megérne egy misét…
Na de most jön, amit viszont nem értek.
Az emberi faktor. Az emberségességé, ami - OLYKOR - a legbigottabb, legtörvénytisztelőbb közszolgában, szervben is meg kéne, hogy indítson valamit. Egyrészt: nem tudom elhinni, hogy abban a váltásban a röszkei oldalon senki nem értette, mit beszél szerbül az öreg.
Ha így lenne - no, az az igazi botrány.
Ha viszont igen, akkor meg azon hüledezek, hogy nem esett meg valakinek a szíve a jámboron? Kicsit kíméletesebben váróterembe elhelyezni; nem potenciális terrorista a 66 éves bácsi; vagy időlegesen visszakísérni a horgosi szerb vámépületbe, az övéi közé…   
Nem.
Inkább semmibe vették egy kicsit, az öregember meg ettől (is) kikészült, a szívének elég lett ennyi vegzatúra utoljára.

Persze, hibás most sem lesz. Majd az előírások betűire hivatkoznak. A papír - bár könnyű, de bámulatosan masszív - elbír, eltűr mindent.
Én még nem láttam a magyar szervek hivatalos közleményét. Ha kiadnak valamit, majd lassan, tagolva elolvasom. Ha meg netán nyilatkoznának is: a szóvivő szemét fogom figyelni.

Pósa Károly