PARAJD ÉS A TISZA

Kotori-öböl, rajzom

Parajd - Tisza

Parajdon a magyar közélet vigyázó szeme. Kicsit elkéstünk az odafigyeléssel, és ez mérhetetlen károkat okozott. 

Valami kétszáz méteren kellett volna eltéríteni a patakot: nem tegnap, hanem évekkel, vagy évtizedekkel ezelőtt és most nem lenne tragédia. 200 méternyi betonozással, tehát egy közepes utca infrastrukturális felújításának az összegéért megmaradt volna a több ezer éves bánya, és mellette sok parajdi és háromszéki ember munkája, megélhetése. Ilyenek vagyunk, sajnos. Utólag kapunk a fejünkhöz. És nem tisztem védeni őket, de ez az emberi mulasztás nem pusztán a bukaresti román politikusok bűne. Mi, magyarok is szeretünk Pató Pálként szerepelni. Persze, lesznek, vannak, találtatnak bűnösök. De a sóbányát ez aligha rehabilitálja. Egyik hír szerint a magyar kormány - nagyon helyesen - már a régió turizmusának és gazdaságának az újragondolásán fáradozik, készülnek a közép- és a hosszútávú tervek. Ez legalább némileg reménykeltő.

Idáig nem akartam hozzászólni Parajd kálváriájához. Más kárán javítani nem tudok, okoskodni nem akarok, megteszik helyettem mások, akik most "bezzegeznek", mert megint teli vagyunk geológussal, meteorológussal, víz- és bányaügyi szakemberekkel, egy csomó látnokkal, akik a fakitermeléstől kezdve a tudatos román szabotázson át Orbán Viktorral bezárólag mindent és mindenkit hibáztatnak. Én csak annyit teszek hozzá, Tisza melletti vagyok. Együttérzek. Nekünk is volt anno egy cián katasztrófánk a folyónkon. Azt hittük akkor, vége a folyónak, végünk lesz nekünk is. Nem így történt, hála az Égnek! Van tiszavirág rajzásunk, épp most kezdődik az idei. Közben rekord harcsákat fognak a pecások, nyáron, meg minden adandó alkalommal fürdünk a folyamban, semmi bajunk miatta. 

Kívánom, hogy Parajdon is mihamarabb álljon helyre a rend, zökkenjen vissza minden a régi kerékvágásba. A Tiszát és Parajdot is emberi mulasztás sodorta veszélybe: ez tény. Viszont mindezt a Jóisten helyrehozhatja, mert Ő csodákra képes. Bízzunk benne!

Tisza - Nagyvárad

Még mindig odaáti hír, de ez már partiumi. A gyengébbek kedvéért Romániáról van szó. És közvetve megint a Tisza is helyet kap a történetben, bár ez nem a mi Tiszánk, és a történet sem természeti, hanem politikai katasztrófáról szól. 

Ki ne hallott volna róla, a Tisza Párt - vagy minek nevezzem, mozgalom? szekta? – alfa hímje Nagyváradra gyalogolt. Országúti road-show formájában haknizott egy sort, hátha róla szólnak majd a szalagcímek. Finoman szólva, nem ez történt. A kivezényelt aktivisták hiába tették a dolgukat, álltak félkörbe, tömeget mímelve: a vidék Magyarországa méla közönnyel reagált a vándor prófétára és híveire. Balul sült el az országjárás projektje, egy szép vízhólyaggal a főszereplő talpán. De a guruló cirkusz csődjére a nagyváradi fogadtatás dobta rá az utolsó szívlapátnyi földet. A remélt tömeges üdvrivalgás, pálmaágas-szamárhátas bevonulás helyett néhány lézengő, jobbára egy busznyi magyarországi rajongója volt csupán kíváncsi a Poloska nagyváradi antréjára. Más, normális politikus ilyenkor úgy feledtetné a kudarcát, hogy egy pár napra elhallgat, elfelejti az egészet, és utána más témába fog. Mivel a csalódott Poloska politikusként is éppen olyan silány, mint embernek, a bukott nagyváradi produkciójáért menten az “áruló RMDSZ-t”, közvetve az erdélyi magyarokat kezdte emlegetni. 

Valahol már írtam, hogy ezek ugyanazok. Tényleg. A Poloska semmiben sem különbözik a "23 millió" románnal riogató Gyurcsánytól, a határon túliak elleni NEM-re buzdító hajdani SZDSZ-től, a Momentumos alja söpredéktől: a szavazóik is ugyanazok. Jövőre megint el lesznek küldve a vérbe, legalább nyugalmunk adódik, nem sok, pár hónap, mire eszméletükre térnek és ugyanott folytatják majd, ahol abbahagyták. Ez már így megy. 

Mindez miért? Mert bukik a Fidesz? Igen, biztos bukni fog egyszer. Semmi sem örök, de az a bukás várat magára, úgy saccolom még legalább két-három ciklusig. És ha bukik Orbán, vagy aki helyette indul, akkor is a legerősebb párt marad, számolni kell majd vele, nem lesz sétagalopp akárki váltja. De hogy nem ez a jellemtelen strici fogja leváltani, arra nagy tételben mernék fogadni. 

Szodoma

Még ha el is fogadnám, hogy az Isten teremtette rend helyett savak, lúgok, fehérjék különös turmixából lettünk ilyen szerencsés lények (nem fogadom el az ateizmust), és a női és férfi princípiumok ennyire tökéletes kiegészítői vagyunk, egymásba illesztett párjai a másiknak az utódnemzés képességével, akkor is emberiség elleni bűnnek gondolnám, gondolom, hogy akadnak olyan eszement ideológiák, meg ezeket követő még nagyobb idióták, akik a biológiai, antropológiai rendek tagadásával, a szerepek felcserélésétől, eltorzításától remélik a szebb jövőt. 

Még a legvérmesebb LMBTQ aktivistát is anya szülte és apa nemzette: ha mesterséges módon, akkor is. Ezek a nyilvánvaló tények. Kikezdhetetlen igazságok. 

A többi üres duma. 

Innét már csak az a kérdés, hogy miért éppen azok akarnak mindenáron családot, azok akarnak gyereket nevelni, akik képtelenek családban és utódnemzésben gondolkodni. De hát ez költői kérdés. Ugyanők ugyanott kutyával is. Mert nekik fontos az önmegvalósítás. ÉN, ÉN, ÉN... 

Szodoma itt van.

NÁSZÚT A POKOLBA*

Köd a Tiszán - festményem

Kedves erdélyi székely ismerősöm elvette feleségül, akit szeret.

A hónap elején volt a lagzi. Homoródalmás falucskában háromszáz vendégükkel mulattak reggelig. Elképzelhető, nagyon is életszerű, hogy megfáradva érte őket a nagy esemény vége. Az ifjú párra ráfért a pihenés. Vágyuk, hogy egy hétre nászútra mehessenek hamar megvalósult, mert a szándékukat tett követte. Fiatalok, szerelmesek, és nem utolsó sorban székelyek voltak – erős akarattal.

A május közepét már a szlovén tengerparton töltötték. Átruccantak Triesztbe, Krk szigetét is megnézték, és aztán – ahogy ilyenkor lenni szokott – végigszeretkezték a dalmát tengerpartot, Rijekától a festői Dubrovnikig. Út közben találomra álltak meg a vendéglőknél, és a látványosságok közül leginkább csak azokra voltak kíváncsiak, amiket egyik útikönyv sem említ. Bóklásztak sikátorokban, nehéz borokat ittak pókhálós kis pincészetek teraszán, kipróbálták a helyi konyhák csodáit, miközben ismerkedtek az ottaniakkal. Nyelvi akadály ugyan akadt, mert az angollal nem sokra mentek, a románnal meg próbálkozni sem akartak; de ahol a mosoly a legjobb ajánlólevél, az emberségesség, a jó kedély pedig csaknem kötelező, ott gond nem lehetett a mézesheteik boldogságát élő emberpárnak. Székely barátom első ízben járt a Balkánnak ezen a fertályán. Mégis, ismerősnek tűnt neki a tempó. Úgy látszik, valami hasonló magaviselés járja a hegyi emberek között: a tartás, a gesztusok, és a szívélyesség mértéke is módfelett az ínyére volt.

Ám, az is rendjén való, hogy egyszer minden szép dolog véget ér. Összepakoltak. A hazautazást is szépen megtervezték, és mert az Adriától Kolozsvárig embertelen hosszú lett volna gépkocsiban kibírni, az éppen a félúton lévő szerencsés fölfedezést – Magyarkanizsát - iktatták be pihenőnek. Jövetelük hírére megörültem, hisz imígyen kedves barátságunk fonala tovább gombolyodott. Szombaton vágtak neki a nagy útnak. Mostarnál megálltak, ebédeltek. Lefényképezték a nevezetes hidat. Viszont rádiót nem hallgattak, vagy ha igen, a szerb-horvát nyelvű adók aggodalmas tudósításait az áradó folyókról nem értették. Hiába. Székelyek voltak. Ráadásul szerelmesek. Tartották az északi irányt. Később neszét vették ugyan a nehéz szerbiai helyzetnek, de másfelé kerülni már nem volt értelme. A Drinánál lévő határátkelőhelynél aztán némi ízelítőt kaptak abból, milyen az, amikor egy országban semmi nem úgy működik, ahogy kéne, és semmi nem annak látszik, ami. Hanem…

A vámon dolgozó rendőrök kézzel-lábbal intették őket, de mehettek tovább. Rájuk esteledett és az utakon megszaporodó katonai gépjárművekből, villogó tűzoltó- és mentőautókból, szirénázva haladó konvojokból megértették, hogy nagy a baj. Ruma alatt már esőköpenyes rendőr terelte őket vissza, Belgrád irányába. Egy másik útra kanyarodva aztán csak meglelték a helyes irányt. Alig gurultak pár kilométert, mikor féltucatnyi ázott, nyakig sáros szerb csendőr intette le őket. A székely barátaim angolságára most sem volt kíváncsi senki. A csendőrök egy darabig szerbül magyaráztak nekik, elkeseredetten, széles mozdulatokkal, mindhiába, míg végül megunva a diskurzust, az egyik fáradt arcú egyenruhás szó nélkül beült mögéjük a hátsó ülésre. Kínos, megszeppent, kétellyel átszőtt percek következtek. Fél óra múlva megállíttatta a kocsit. Kiszállt, intett és eltűnt az út melletti sötét estében. Akkor döbbentek rá, hogy stopposuk volt csupán.  

Mint ahogy arra is csak késve eszméltek, hogy Szerbiában katasztrófahelyzetet okozott az utóbbi hetekben lehullott szokatlanul sok csapadék. Kiléptek medrükből a hegyi folyók, patakok és ahol a boldog nászút utolsó órái beteljesülni látszottak, ott most éppen a zűrzavar uralkodik: áznak szét házak, omlanak össze a falak - életekkel, egzisztenciákkal, reményekkel.

Azt is már csak tőlem tudták meg, hogy – nagyon helyesen – Magyarkanizsa is indított önkéntes tűzoltókat a bajba jutottak megsegítésére. Hogy amikor az állam tehetetlenségét látja a nép, akkor gyakran az összefogás, az alulról jövő kezdeményezés sokkal eredményesebb és hasznosabb tud lenni, mint akármelyik politikus gumicsizmás tévériportja. A bajban ismerszik meg a másik: tartja a mondás. És ha megmaradunk, mi magyarok ilyennek, hogy a jó szándékunk vezérel bennünket, és a segítő jobbunkat minden körülmények között a másik, megszorult embernek tudjuk nyújtani: nos, akkor valószínűleg kevésbé kell majd attól tartanunk, hogy a szerb társadalom egy része nyelvi ellenőrökkel akarja vegzálni a bácskai falvak lakosságát. A székely barátom hümmögve vette tudomásul, hogy közvetlen utánuk gyakorlatilag lezárták az utakat, hidakat. A Teremtő kegyelme, hogy egyáltalán Magyarkanizsára eljutottak. Ha csak néhány órával később indulnak, most valahol egy szerbiai motelben várhatnák a helyzet csitulását.

Nem így történt. A gondviselés ügyel a szerelmesekre.

És mert sűrűn kérjük mostanában, azért – ránk is kicsit odafigyelhetne.         

Pósa Károly

* Az Új Kanizsai Újság - XXI. évfolyam (702) 20. szám - vezércikke.

HATÁRESET - kommentárom

Egy 66 éves szerb nyugdíjasnak az árvíz miatt kellett elhagynia az otthonát, mindene elúszott. Bécsbe igyekezett a fiához, de a röszkei átkelőn leszállították a buszról, mert nem volt nála elég készpénz, hogy belépjen az Unió területére. A férfi három órát töltött még halála előtt az erre a célra fenntartott szobában, majd elhunyt, szívrohamot kapott – állítja hétfői cikkében a szerb Blic.

Részvétem a családnak!

A szerb és a magyar világhálón az eset kapcsán leírt cikkre megannyi hozzászólás született. Elképzelhető, hogy a szűkszavú hírre a szerb közvélemény zöme miként reagált…

Ami viszont érdekes, hogy a magyar részről érkező megjegyzések mintha egybecsengenének a kárvallott fél panaszaival. Bizonyos fokig egyet tudok érteni velük. A magyarországi határőrök, vámszervek gorombasága, olykor cinizmusa valóban legendás. Állításom igazolására megannyi személyes élményt sorolhatnék, de most nem lamentálni akarok. Régen is írtam már erről: az országba belépő idegennek a szolgálatban lévők lennének az első véleményformálói, akik alapján megítélik a többi magyar embert. Ezt játsszák el, félek, nap mint nap... Nesze neked, magyar turizmus.

Persze, hogy a határon dolgozók többsége azért nem ilyen. Mostanában többnyire udvariasak, kimértek, teszik a dolgukat: pont ezért föl se tűnik a munkájuk, magatartásuk - és így a jó. Szakmájuk az ellenőrzés, ami sosem lehet üdítő a várakozásra ítélt határátlépőnek; de ha legalább szakszerű, korrekt bánásmódot tapasztalunk (mert amaz is csak ember, egyenruhában), akkor tudomásul vesszük ami szabály, oszt jó napot!
Viszont egy-két túlbuzgó szerv miatt most kollektíve a magyarság lett undok, szőrösszívű féregnek beállítva, hiába mentenek az árvízben a mieink is! Olvasva a szerb lapok vonatkozó reagálásait - finoman szólva kapjuk az ilyen-olyan jelzőket. A szerb társadalom elkeseredett a gazdasági helyzet miatt, amire itt az árvízi katasztrófa, és az emberek most tapasztalják, mennyire magukra vannak hagyatva. Az országot megrendítette az ár, de még inkább az a tudat, hogy a viszonylagos biztonságérzet látványosan összeomlott. Semmi nem úgy működik, ahogy kéne. Leírták azt is: a múltkori magyarországi árvíz levezénylése illene, hogy példaként lebegjen Belgrád szeme előtt.
Erre föl most a bajban, tetézve a csüggedést, haragra sikerült ingerelni még azokat a szerbeket is, akik amúgy soha semmi rosszat nem gondoltak volna rólunk, magyarokról. Megy a szerb oldalon a hangulatkeltés.
És megint kiken fog csattanni az a bizonyos ostor?
A délvidéki magyarokon.
Rajtunk, szokás szerint.
Még egyszer hangsúlyozom: távol álljon tőlem, hogy általánosítsak!
Mindazonáltal igaz - tapasztalatból tudom, sajnos -, hogy míg Szerbiában (és általában a Balkánon, a mentalitás miatt) sokkal lazább a hatóságok viszonyulása OLYKOR, és nem mindig, addig Magyarországon a kínos pedantéria, a bürokratikus tili-tologatás dívik, ahol egy elvétett rubrikára, az anyád lánykori nevének szerintük nem megfelelő igazolására, amolyan formájú pecsét hiányára, aláírás olvashatatlanságára etc. hivatkozva szakmányban kapsz agyérgörcsöt a hivatalokban. Aki például töltött már ki magyar hivatalos okmányokhoz való igénylést, netán adóbevallást, annak van némi fogalma arról, mi fán terem a hasított szőrszál. 
Én elhiszem, hogy a határon elhunyt öregembernek nem volt elegendő pénze. Azt is megértem, hogy ilyenkor az előírás szerint kell eljárni: vissza kell fordítani, megtagadni tőle a határátlépést. Lehet hivatkozni Schengenre, az európai széplelkű törvényekre. Európai Tutijó –  hej, az is megérne egy misét…
Na de most jön, amit viszont nem értek.
Az emberi faktor. Az emberségességé, ami - OLYKOR - a legbigottabb, legtörvénytisztelőbb közszolgában, szervben is meg kéne, hogy indítson valamit. Egyrészt: nem tudom elhinni, hogy abban a váltásban a röszkei oldalon senki nem értette, mit beszél szerbül az öreg.
Ha így lenne - no, az az igazi botrány.
Ha viszont igen, akkor meg azon hüledezek, hogy nem esett meg valakinek a szíve a jámboron? Kicsit kíméletesebben váróterembe elhelyezni; nem potenciális terrorista a 66 éves bácsi; vagy időlegesen visszakísérni a horgosi szerb vámépületbe, az övéi közé…   
Nem.
Inkább semmibe vették egy kicsit, az öregember meg ettől (is) kikészült, a szívének elég lett ennyi vegzatúra utoljára.

Persze, hibás most sem lesz. Majd az előírások betűire hivatkoznak. A papír - bár könnyű, de bámulatosan masszív - elbír, eltűr mindent.
Én még nem láttam a magyar szervek hivatalos közleményét. Ha kiadnak valamit, majd lassan, tagolva elolvasom. Ha meg netán nyilatkoznának is: a szóvivő szemét fogom figyelni.

Pósa Károly