In memoriam Aleksandar Beronja (1955-2026)
Álmomban sem hittem volna, hogy a június ilyen nekibúsultan köszön rám, hogy lélekben ismét számot kell vessek.
Úgy szólítottuk, Elnök úr! Járt neki.
Abban a korban nyomult velünk, amikor szemben sekélyes jelenvalónkkal, még nehezebben apadtak el a barátságok, amikor az ország, ahová születtünk, sokadszorra megint a bajok hínárjába gabalyodott, mi meg kellően fiatalok voltunk, meg kelően naivak ahhoz, hogy elhiggyük, nem számítanak az elénk állított közéleti akadályok csapdái, segíteni tudjuk a változásokat. Arra esküdtünk föl, hogy mi majd megjobbítjuk, tisztára mossuk a világot. Így, közösen, egy társaságban tapogatóztunk előre, kerestük az életünk értelme irányába vivő ösvényt.
Ez a szándékunk egyaránt megvolt a szervezetünk közgyűlésein, a különféle programjaink során, és megmaradt a programokat megelőző, majd az azokat követő kocsmázások alatt is mindvégig.
Merthogy sokat kocsmáztunk, hála Istennek! Daliás idők voltak, szépreményű februári meg októberi ifjakkal, hajnalig nyúló éjszakákkal és tengernyi itallal.
Nem vettünk komolyan semmit, magunkat sem. Éppen emiatt két kézzel szórtuk a titulusokat, fügét mutatva a konvencióknak. A hierarchia szabályait megcsúfoltuk, és kiröhögtük azokat, akik számunkra kicsinyes és érthetetlen buzgalomból tepertek valami társadalmi rangfokozattal járó elismertségért. Mint a Pál utcai fiúk hadseregében, nálunk is csupa-csupa elnök, titkár, főtiszt és alelnök munkált, így lett a Saciból a Rákóczi Szövetség Délszláv Tagozatának a vezetője, ami, ha nem is egy ordító oximoron, de legalábbis erős iróniába csomagolt paradox helyzet. Mégis, a rá ruházott „csín” ebben a formában pompásan illett a Sacihoz, aki volt olyan bölcsen belátó, hogy a játék végett fölvállalta a tisztségét, és azt méltó módon és hitelesen alakította. Elvégre a barátság és a hazaszeretet nem funkciótól függő feladat, hanem emberi minőség kérdése. A Saci pedig jó ember volt.
Ahogy minden szerepét, ezt is hibátlanul játszotta. Volt a lényének vonzereje. Tudott hallgatni: elsőre ez jut eszembe róla. Beszédes csöndben ültünk, vártuk a véleményét. Dörmögve, halkan beszélt, de mikor megszólalt annak súlya lett. Mindegy volt, átkarol valakit, vagy csak egy kilincset fog meg: akárki észrevette, épp egy talpig férfiembert lát.
Ez a ma már ritkaság számba menő, nem tanítható férfiúi sárm lengte be a hétköznapokon, meg a díszesebb alkalmakkor is.
A Saci szerette a nőket, és mivel a nők hálás teremtmények, ezt a természetes vonzalmát úgy hálálták meg a Sacinak, hogy viszontszerették érte.
Sokat nevettünk. Mesélte, egyszer Budapesten járva három cigány lotyóval támadt konfliktusa, akik – jó szimattal felismerve a nagyvárosban eltévedt idegent – közrefogták, és míg ketten elterelték a figyelmét, a harmadik ki akarta zsebelni, de a Saci vasmarka ráfonódott a tolvaj kezére. A hórihorgas, bajszos fazon szorításából nem volt hova menekülni. A három „grácia” ijedt szemmel várta az inzultust, mire a Saci a maga szelíd, reszelt hangján csak annyit mondott nekik, béketűrően, szánalommal: „Mégis, miért csináljátok ezt velem? Hát ahonnét én jövök, ott ti vagytok a királyok, szeretünk benneteket.” Azzal elengedte a hüledező tolvaj népséget, akik tán azóta is töprengenek rajta, hol lehet a világnak az a boldog csücske, ahol a cigányokat királyokként tisztelik. Sosem értenék meg, hogy a Saci az Ajtayakra, a Lukácsra, a Bebére, meg a többiekre gondolt, akik valójában kiérdemelték a szeretetünket.
Ha majd az emlékezetemben, vagy álmaimban az ismerős alakja rám fog köszönni, a Sacit a narancssárga szpacsekjában ringva fogom látni, ahogy az öreg, ötven-hatvanszor regisztrált batár hörögve húzza magát a kanizsai aszfalton, kerülgetik a fölpörsent betonfoltokat, és a vén Citroen karosszériája ugyanolyan nyugodt dinamikával leng majd le és föl, mint amilyen puhán a nászágy szokott hullámzón mozogni a boldog éjszakákon.
Hiányozni fog. Még találkozunk. Isten veled Elnök úr!
