Vasilije Žugić 75 évet élt.
Hogy nem csak az illúziók hoztak neki örömet, arra mind a 75 éve a cáfolat.
Ez így nem pontos.
Vajo – így hívta mindenki – sokkal többet, sokkal hosszabban létezett. Aki úgy és akként jár-kel a világban, mint ő, annak nem a közönséges, emberi léptékkel mért idő a jussa. Annak évtizedek tucatjai sem elegendőek, hogy a létének összes forgácsából, a története szilánkjaiból kirakhassuk teljes tükörképét.
Így valahogy van Vajo bátyámmal is. Az ő templomán a rózsaablak ólomüveg mozaikja
sosem lesz tökéletes.
Gyanítom, az én kis montenegrói falumban kevesen vannak, vagy tán egy ember sincs, aki Krúdy Gyula köteteit ismerné. Pedig most milyen jól jönne, hisz visszaemlékezve Vajora holnap már egy lenne Krúdy regényalakjai mellett! Ott a helye, én tudom. Bátran besorolható egy még meg sem írt múlt századi, misztikummal és fölösleges szerelmekkel teli kalandos kiadvány főhősei közé.
Alakja még nincs papíron. Ahhoz leülepedett idő kell. Távolság.
Ám a lelke bizonyos, itt van, velünk, most is, amolyan 21. századra itt felejtett Szomjas úrként, Szindbádként vagy Czifra Jánosként. Váltott helyén ül az öböl partján a kocsmaasztalnál, s mint valami régen lemosott, homályos ablaküvegen át bámulja, nézi a múltat. Elmondja, elismétli magának a pályáját, a kanyarjait, a hajójának kikötőit. Négy szívműtét, hat feleség: gombócból is sok, ám Vajo bátyám szívével ahogy a műtőorvosok, úgy a féltucat nősülés sem bírt elbánni. Maradt neki szíve: mindenre és mindenkire.
Bohém, akszamétos mozgású úriemberként ismertem meg. Választékos modora és elragadó humora volt. Több nyelven beszélt, párszor körbejárta a világot. Rengeteg tapasztalat állt mögötte és mégis nevetett. Lényének egyszerűsége volt emberségének a bélyege. A hosszú idő alatt nem változott semmit: húsz éve mindig ugyanúgy kacsintott, fújta a füstöt, s ahogy elfogyott az ital, a pincért udvariasan megkérve rendelt még egy kört. Régebben, miközben mesélt magáról – kacskaringós útjairól – a keze kísérte a mondandóját. Viszkit vagy gint ivott, sok citrommal, és a holland dohányának szagát a tenger felől érkező sós pára sokáig megőrizte. A kocsma teraszát hullámok paskolták, Vajo napszemüvegében láttam a Luštica kefesűrűn bozótos hegygerincét. Latin zene szólt, rumbatök meg szaxofon, és úgy éreztem – hazaérkeztem.
Már csak emiatt is nagyon hálás vagyok neki.
Vasilije Žugić nem kereste az igazságot, csak iparkodott aszerint lenni. S így könnyedén meg is találta, mert fölismerte, és belül hordozta a saját igazát, a szeretettel és a csöndös boldogsággal. Van mit tanulni tőle. Hiányozni fog. Épp most, délben temetik, viszik föl a hegyoldali kis temetőbe. Az öböl rezesbandája fújja neki a gyászindulót. Ha netán hallaná, bizonyos, mosolyogna rajta. Messze van már. Szindbád barátunk vitorlát bontott.
Legyen áldott az emléked, Vajo!
Gyanítom, az én kis montenegrói falumban kevesen vannak, vagy tán egy ember sincs, aki Krúdy Gyula köteteit ismerné. Pedig most milyen jól jönne, hisz visszaemlékezve Vajora holnap már egy lenne Krúdy regényalakjai mellett! Ott a helye, én tudom. Bátran besorolható egy még meg sem írt múlt századi, misztikummal és fölösleges szerelmekkel teli kalandos kiadvány főhősei közé.
Alakja még nincs papíron. Ahhoz leülepedett idő kell. Távolság.
Ám a lelke bizonyos, itt van, velünk, most is, amolyan 21. századra itt felejtett Szomjas úrként, Szindbádként vagy Czifra Jánosként. Váltott helyén ül az öböl partján a kocsmaasztalnál, s mint valami régen lemosott, homályos ablaküvegen át bámulja, nézi a múltat. Elmondja, elismétli magának a pályáját, a kanyarjait, a hajójának kikötőit. Négy szívműtét, hat feleség: gombócból is sok, ám Vajo bátyám szívével ahogy a műtőorvosok, úgy a féltucat nősülés sem bírt elbánni. Maradt neki szíve: mindenre és mindenkire.
Bohém, akszamétos mozgású úriemberként ismertem meg. Választékos modora és elragadó humora volt. Több nyelven beszélt, párszor körbejárta a világot. Rengeteg tapasztalat állt mögötte és mégis nevetett. Lényének egyszerűsége volt emberségének a bélyege. A hosszú idő alatt nem változott semmit: húsz éve mindig ugyanúgy kacsintott, fújta a füstöt, s ahogy elfogyott az ital, a pincért udvariasan megkérve rendelt még egy kört. Régebben, miközben mesélt magáról – kacskaringós útjairól – a keze kísérte a mondandóját. Viszkit vagy gint ivott, sok citrommal, és a holland dohányának szagát a tenger felől érkező sós pára sokáig megőrizte. A kocsma teraszát hullámok paskolták, Vajo napszemüvegében láttam a Luštica kefesűrűn bozótos hegygerincét. Latin zene szólt, rumbatök meg szaxofon, és úgy éreztem – hazaérkeztem.
Már csak emiatt is nagyon hálás vagyok neki.
Vasilije Žugić nem kereste az igazságot, csak iparkodott aszerint lenni. S így könnyedén meg is találta, mert fölismerte, és belül hordozta a saját igazát, a szeretettel és a csöndös boldogsággal. Van mit tanulni tőle. Hiányozni fog. Épp most, délben temetik, viszik föl a hegyoldali kis temetőbe. Az öböl rezesbandája fújja neki a gyászindulót. Ha netán hallaná, bizonyos, mosolyogna rajta. Messze van már. Szindbád barátunk vitorlát bontott.
Legyen áldott az emléked, Vajo!
Pk
