Barátomnak, K-nak
 |
| Kapu az Óvárosban, 60 x 60 cm, festményem |
Nem vigasz ez:
néha magamat sem találom.
Sehol.
Sehol sem vagyok.
Ha az utcán lángra gyúlnak
a téli fagyszítta levelek,
a Damjanich korzó karimáján
sárga vigyázzállásban
a pisla kandeláberek
merednek rám.
Kinyitja száját a presszó,
a bérházak kéménye köhög,
a betonon tört héjú gesztenye pattog,
bennük marad, lappog,
ott van valahol
egy halom elveszett álom,
illatos hamu, porló emlékek
fakuló fotópapíron.
Azért hiányzik valami.
Valaki sejteleme birtokol.
És ilyenkor
széttárom a lyukas
zöld stájer kardigánom:
a bélés cafrangjába túrok,
üres kézzel állok,
hátam a szélnek nekitámasztom,
a Ligetig vitorlázok,
szétcsapott szárnyakon
nem csókamadár
csak egymagam vagyok.
Fa rügybe, tavaszba,
ürügybe kapaszkodunk
mindahányan.
Sajnálom, magára maradt
a nagyra nőtt barátom,
míg én a garzonban ültem az ágyon.
Ahol a mindenütt kihúzott
fiókok között,
a múlttal rakott
cipős dobozokban
a fohász dajkálja a holdat,
és a Járáspuszta szagú
régi ruháimon
hétköznapi hajnalokon
a zsebekben tányérrica
szemeket kutatok.
Ócska könyvbe írt
kérdő mondat virít:
„– Van még bennünk erő,
vagy csak a megóvás tart életben?”
Válaszolni kell, most,
a csönd feszülő,
valami suttogva sürget.
Most itt függök, körösztben,
egy kérdés elé szögezve.
Bogárlábakon várom,
mikor ér utol az álom.
Ahol mindig voltam,
sziszeg a kanálisban a sikló,
a dűlők sárga hátát
megint végigjárom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése