Az utolsó lovasroham

Ma, augusztus 16-án volt 78 éve az utolsó huszárroham a II. világháborúban. A Magyar Királyi Honvédségnek négy huszárezrede volt. Amit említettem, az utolsó lovasrohamot a 4. huszárezred hajtotta végre. Egy német szemtanú, Erich Kern 1948-as visszaemlékezésében így ír az eseményekről:

„Ismét harcban álltunk a kétségbeesetten védekező ellenséggel, amely egy magas vasúti töltés mellett ásta be magát. Már négyszer rohamoztunk, és mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok káromkodott, a századparancsnokok azonban tehetetlenek voltak. Ekkor tüzérségi támogatás helyett, amit számtalanszor kértünk, egy magyar huszárezred jelent meg a színen. Nevettünk. Mi az ördögöt akarnak ezek itt kecses, elegáns lovaikkal? 

Egyszerre megdermedtünk: a magyarok megbolondultak! Lovasszázad lovasszázad után közeledett. Parancsszó harsant. A bronzbarnára sült, karcsú lovasok szinte odanőttek a nyereghez. Fénylő aranyparolis ezredesük kirántotta kardját. Négy-öt könnyű páncélkocsi vágódott ki a szárnyakra, az ezred pedig a délutáni napban, villogó kardokkal, végigvágtázott a széles síkságon. Seydlitz rohamozott így valaha. Minden óvatosságról megfeledkezve kimásztunk az állásainkból. Olyan volt az egész, mint egy nagyszerű lovasfilm. Eldördültek az első lövések, aztán mind ritkábbak lettek. Kimeredő szemmel, hitetlenkedve néztük, ahogy a szovjet ezred, amely eddig elkeseredett elszántsággal verte vissza támadásainkat, most megfordult, és pánikszerűen elhagyja állásait. A diadalmas magyarok pedig maguk előtt űzték az oroszt, és csillogó szablyájukkal aprították őket.”

Ma egy magányos huszár hadnagy vette be egymaga rohammal az Ég kapuját. Indián neve Lovai Félő Vörös Felhő volt. 

Csillaggá nemesült a barátom. 

69 évet élt. 

Gyászolják a szerettei. 
Meg én. 
Meg akik vagyunk, itt maradtunk: a „tsőtselék”.