NAPLÓ - 137.

 

Tica, ma reggel

Vasárnap volt, főzni sem főztem, elkullogtam, ahogy szoktam. Lekéstem a hatoslottó befizetését, fél órát csúsztam. Fölöttem ingva, hallgatagon vonultak az októberi felhők. Kézzel csattintott táskákat hordtak az emberek, fontos dokumentumokat meg lim-lomokat cipeltek, ahogy jómagam is, csupa ócska dolgokkal vagyok terhelt. Amikor megüzenték mennyire fölösleges vagyok, és megéreztem, hogy igazából már lennem se muszáj, riadtan ráeszméltem, mennyi minden pusztán levedlett hiábavalóság. Megannyi odafagyott gondolat a szív tájékán. Ilyenkor mi mást tehetni? Kimentem jó későn az Ezredeshez: titkon megáldottam a fejfáját.

A nap leáldozásával a hold és a csillagok néztek utánam este, előbb Budán, a hegyoldal utcácskáin, aztán a koszos pesti oldalon véges végig a sugaruk simította a homlokomat, ahogy az elszenderedő platánfa soron mendegéltem, folyton fölfelé nézve a Damjanich utcában. Láttam is sok csukott ablakot, éppen eleget, sajnos.

Minden zárva volt, csak a kirakatok díszes mellénye világított. A trolibusz kábelein túl ezernyi csillag hunyorgott rám, pompás rajban, füzérben virítottak. Csak merem remélni, hogy tényleg a Fiastyúkot olvastam ki közülük. A Göncöl már nem kihívás, ellenben a Dél-keresztje nagyon is az: a bakancslistámon váltott helye van. Egyszer, csak egyszer láthassam, akárcsak Montanát. Utóbbinál azt se bánnám, ha akadna pár rendes indián, lehetőleg ne varjúk, hanem l’akoták. Énekelnék nekik egy pár Cseh Tamás nótát. Tüzet raknának, körbeülnének. Háttal állnék a holdvilágnak, elvégre az Ezredesem nevelt, nem magának, másoknak. (Az Ezredesem háza már a mennyek országa, ott vidul a többiekkel együtt, miközben ez a földi világ egyre vénül, az ifjúság csillogása megkopik, és immáron csak abban lelni örömet, hogy a hajnali pókháló illegeti magát a szoba sarkában.) Szép is lenne a prérin ébredni.

Itt azért minden másként van.

Mély fekvőhelyemül a lenti heverő szolgál, nyitva az ajtó, résnyire. Nem látogatót várok, ámbár ha Jézus nyitna rám mezítelenül, kékre didergett lábbal és éhesen, menten fölkönyökölnék, befogadnám. Van két puha párnám. Az egyiken reggelente ott a kezem melege, ahogy fogom, ölelem. Álmaim illata van abban, szerte-széjjel szórva a lakásban a múlt foltjai, darabkái, amiktől éjjelente föllobog az egyedülvalóság fénye. Néha fölvirágzik tőle a szív, hogy utána elhervadjon. Ezek mind csupa-csupa fénybe szőtt történetek. Váltogatják egymást, lámpássá válnak a régen megtörténtek, átminősülnek az éteri fényben, a másfajta ragyogásban. Az alvó léleknek nincs se ebédje, se vacsorája, csak ritka öröme és sűrű bánata van. Kinek-kinek a szerencséje méri, mit érdemel. Én ezt.

Körbe van rakva csönddel a szoba. Itt felejtődött a tenger az összes csillogásával: Herceg Novi promenádjával, a macedón kobzos zenével, miközben a fehér falakon a rajzaimról integetnek a sosemvolt városok, amiket úgy hagytam ott minden pirkadatkor, eszméléskor, mint a vándormadár, akinek fészkét rég elvitte a vihar. Imádság sem tartja meg őket, talán csak a lélek tüze. Látomásos órák jönnek esténként. Fekve, csukott szemmel hagyom, hadd sodorjon el a bódulat. Ilyenkor, tudom, megérkeztem. Ha kinyújtom a kezem, a jobbom vége ködbe szokott veszni. Álmaim nagykapujára lakat ha csattan, mint a parázzsal sütött eszméletlen ember, fölülök az ágyon. Másodpercekig szorítom az öklömet, keresem az igét, a bizonyosságot, muszáj szétszálaznom a túloldali világot az innensőtől. Ma a saját kiáltásomra ébredtem. Az ujjam fölfelé mutatott, és kellett pár porozva hulló perc, mígnem észhez tértem. A madár a takarómon ült. Nézett, acélkék szemmel. Őrzött álmomban, alighanem.

NAPLÓ - 132.

 

Kánikula - rajzom

Nincs kiút a valóság sűrűjéből. Meg kell enni, ami van: ha nyers, ha főtt, ha sült, ha odakozmált, akkor is. Az elmúlt évek tálaltak ezt-azt. Rosszat is, jót is. Voltak szürke munkaruhás napok. Voltak didergősre ázottak, és akadtak lakodalmas cafrangúak is. Gyász és keserűség váltották egymást, majd néha fordult a helyzet: fénysugár világította be a sötét zugokat, ott legbelül, ahová senki szeme sem lát, csak Egyvalakié. Ijedeztem egy sort az értelmetlenségtől tartva, de rendre cáfolat érkezett minden kételyemre. Ettől megnyugodtam. A tudat, az elrendezettségbe vetett bizalmam termőre forduló kertje hamar benőtte a kétségbeesés vadalanyait. Hosszú ideje igyekszem elkerülni a kéregető vagy a panaszkodó embereket. Magamból merítek, és ha muszáj, összeszorítom inkább a számat. Tudok kemény és lágy lenni. Mi bajom lehetne? 
A rádióban kívánságműsor megy. Pár percig tűröm, aztán elnémítom. Régen, valahol olvastam, hogy Brahms megsemmisítette azon műveit, amelyeket nem tartott elég jónak. Hirtelen az jutott eszembe, hogy még azok is mennyivel jobbak lehettek az efféle zenéknél. Ehelyett inkább firkálgatok. A papírlapra húzogatott vonalak, a legegyszerűbben megformált alak, vagy a legprimitívebb, két-három hangból álló melódia dúdolása is beledobott kavics a mindenség állóvizébe. Olyan hullámokat képes verni, amelyek inverz módon a zavart elültetik, és a nyugalom körköreit tárják szét mindenfelé. Azt rajzolom, amit érzek. Hogy mit érzek? Pokoli meleget. Izzadok, csorog a hátamon a víz, és a vékony hegyű filc szinte szántja a néhol nedves, ócska minőségű nyomtatópapírt. Nem gondolok semmire. Csak a vonalakat látom. Leghátul, agyam rejtekében aztán mégiscsak fölgyúl egy pilács: vizet kéne tenni a Ticának. Mozdulok, egy öreg műanyag edényt kinevezek a csóka fürdőmedencéjének. A madár szinte azonnal birtokba veszi, játszik, szétcsapott szárnyakkal fürdik. Akár egy vásott gyerek, ha pocsolyára bukkan. Nézem a lubickolását. Acélkék szemében pajkosság. Mesék vannak azokban. De ezek a mesék most nagyon rövidek.
Megcsonkulnak, elöregednek a napok. A hőség miatt van, tudom.
Ha van valami, amire nincs ráhatásom és pont emiatt még szenvedélyesebben gyűlölöm, az a kánikula. Egy ideje a harminc fok is bosszant. A nyarat utálom. Régebben, vagy húsz-harminc éve még nem foglalkoztam vele. Valószínűleg a vakáció, meg a többségi vélemény miatt inkább úgy tettem, mintha nekem is tetszene. Ma már előre tartok a júniustól, nem beszélve az augusztusi hőrekordokról. Hiába, hogy a nyár derekának szülötte vagyok. Nap- és tűzjegyű. Azt is írja a horoszkópom, folyékony arany az igazi elemem. Sokat vidultam rajta, akárhányszor ezeket a badarságokat olvastam. Úgy fest, még a csillagjegyemnek sem tudok rendesen megfelelni.
A csillagok hűse más. A hideget szeretem. Ahhoz lehet alkalmazkodni: rétegesebben öltözik az ember. De a meleg ellen nincs ellenszer. A bőrömből csak nem bújhatok ki. Nem marad más hátra, viseltes klottgatyáim egyikében iparkodok túlélni a lakás mérsékelten hűvös közegében.
Meleg van. Iszonyat. Éjjelente sűrűn fölébredek, egy-egy hideg zuhany után órácskányi álomlét, ha adatik. Hajnali három után némileg javul a helyzet. Az ablakot kibillentem bukóra, és résnyire tárom az ajtót. Hagyom, hogy a tikkasztó nyári éjszaka vége felé, mint valami magányos dallam, jótékonyan beáramljon a lehűlt levegő.     

                                   Pk  

NAPLÓ - 131.

Puha gyolcs az éjszaka. Nem léphetek be a birodalmába, egy darabig még nem. Romok repedésein zöldes mohaként még itt maradok. Az asztalnál ülök. Előttem sikerületlen, rossz rajzok, és gondolatban Kanizsához tapadok. Odakint az utca moraja lassan elhalt, a kora nyári éj sötétje csendesen hömpölyög, akár az álomban mondott ima. Már vasárnap van. Tica alszik. Szép napunk volt. Reggel fürdött, néztem, ahogy pocskol.  Ölébe lögybölte a vizet. Szelídség, megbékélés járta nála. Nem tudtam levenni róla a szemem. Jóakaratún tekintett vissza rám, s acélkék szemében kíváncsiság helyett inkább maga az élet világított. Reggeliztünk, majd ebédre húslevest csináltam mindkettőnknek. Elálmosodtunk, humtunk másfél órát. Később, délután rádiót hallgattam, ment a meccs. Egyenlőre vertük a franciákat – mondtam neki végül fölfújt arccal. Meglepődve vettem tudomásul, nem reagál. Máskor a hangomra felém szokta billenteni a fejét. De a madarakat nem érdekli a foci. A csóka megélesedett látása másból ölt világot. Fű, fa, ég. Röstelkedve ismerem föl mindannyiszor: elemi tisztaság az állatoké. Nekik nem hagy ki a szívük sosem. Egyszerűségük megejtő. Náluk évmilliók alatt váltott nemzedékek természetes hajlama örökítődik a mába. Ők már elérkeztek a tökéletességbe, hisz nincs mit fejlődniük tovább. Nem kell semmit hozzátenni a tudásukhoz, a meglévővel is illeszkednek a nagy egészbe. Nincs rajtuk semmi csiszolnivaló. Velünk ellentétben mára nem kell mindenféle sallangokat lefejteni róluk. Itt van például nekem a Tica. Énekesmadárnak számít, elvégre varjúféle. Igaz, fülbemászó melódia helyett szegényesebb a produkciója. A fajtája részeges, utcasarki, repedt fazék hangú blues énekese. Mégis. Nem bölcsességből, hanem mindig ösztönből választja a neki jót. Mekkora tudomány! Bár a birtokában lehetnénk: gondoljunk bele! Mi lenne, ha az anyagi remények birtoklásáért küzdő, naponta harcba induló ember meddő csatái nem pusztán a számítgatásról, a megfelelési kényszerről, a sóvárgásról szólnának, hanem mindezt megspórolnánk az állati ösztön tévedhetetlenségével. Mutatnánk valamire, ez kell. Böknénk előre: ez az én irányom. Rálépnénk arra az útra, és mennénk, miközben mindenki tudná: helyes döntést hoztunk, jó választ adtunk, így tökéletes. Ettől nemesebb képességet nehéz elképzelni. Ehelyett legtöbbször oktalansággal elegy nyomorúság az osztályrészünk. Arra vagyunk büszkék, hogy ami féltéglát elejtünk, majd kisvártatva elbotlunk benne, azzal is a világot építettük. Vicces, tragikus, de emberi, ahogy a helyünket keressük. A hazaérést. Talán ez ment meg bennünket. Mindig lépni. Mindig botlani. Utána hezitálás nélkül újrázni, megint egy lépést tenni. Ezek az egy lépések, sokszor téves lépések adnak értelmet annak, hogy vagyunk. Más? Ugyan mi lehetne, mi történhetne velünk, ami annyira más?  

Tica szopkodja az ujjamról a macskatápot. Tiszteletkört tesz a lakásban, megül a félkész vászon kép tetején. Úrként néz körbe: itt minden az enyém – kétségkívül igaza van.