Puha gyolcs az éjszaka. Nem léphetek be a birodalmába, egy darabig még nem. Romok repedésein zöldes mohaként még itt maradok. Az asztalnál ülök. Előttem sikerületlen, rossz rajzok, és gondolatban Kanizsához tapadok. Odakint az utca moraja lassan elhalt, a kora nyári éj sötétje csendesen hömpölyög, akár az álomban mondott ima. Már vasárnap van. Tica alszik. Szép napunk volt. Reggel fürdött, néztem, ahogy pocskol. Ölébe lögybölte a vizet. Szelídség, megbékélés járta nála. Nem tudtam levenni róla a szemem. Jóakaratún tekintett vissza rám, s acélkék szemében kíváncsiság helyett inkább maga az élet világított. Reggeliztünk, majd ebédre húslevest csináltam mindkettőnknek. Elálmosodtunk, humtunk másfél órát. Később, délután rádiót hallgattam, ment a meccs. Egyenlőre vertük a franciákat – mondtam neki végül fölfújt arccal. Meglepődve vettem tudomásul, nem reagál. Máskor a hangomra felém szokta billenteni a fejét. De a madarakat nem érdekli a foci. A csóka megélesedett látása másból ölt világot. Fű, fa, ég. Röstelkedve ismerem föl mindannyiszor: elemi tisztaság az állatoké. Nekik nem hagy ki a szívük sosem. Egyszerűségük megejtő. Náluk évmilliók alatt váltott nemzedékek természetes hajlama örökítődik a mába. Ők már elérkeztek a tökéletességbe, hisz nincs mit fejlődniük tovább. Nem kell semmit hozzátenni a tudásukhoz, a meglévővel is illeszkednek a nagy egészbe. Nincs rajtuk semmi csiszolnivaló. Velünk ellentétben mára nem kell mindenféle sallangokat lefejteni róluk. Itt van például nekem a Tica. Énekesmadárnak számít, elvégre varjúféle. Igaz, fülbemászó melódia helyett szegényesebb a produkciója. A fajtája részeges, utcasarki, repedt fazék hangú blues énekese. Mégis. Nem bölcsességből, hanem mindig ösztönből választja a neki jót. Mekkora tudomány! Bár a birtokában lehetnénk: gondoljunk bele! Mi lenne, ha az anyagi remények birtoklásáért küzdő, naponta harcba induló ember meddő csatái nem pusztán a számítgatásról, a megfelelési kényszerről, a sóvárgásról szólnának, hanem mindezt megspórolnánk az állati ösztön tévedhetetlenségével. Mutatnánk valamire, ez kell. Böknénk előre: ez az én irányom. Rálépnénk arra az útra, és mennénk, miközben mindenki tudná: helyes döntést hoztunk, jó választ adtunk, így tökéletes. Ettől nemesebb képességet nehéz elképzelni. Ehelyett legtöbbször oktalansággal elegy nyomorúság az osztályrészünk. Arra vagyunk büszkék, hogy ami féltéglát elejtünk, majd kisvártatva elbotlunk benne, azzal is a világot építettük. Vicces, tragikus, de emberi, ahogy a helyünket keressük. A hazaérést. Talán ez ment meg bennünket. Mindig lépni. Mindig botlani. Utána hezitálás nélkül újrázni, megint egy lépést tenni. Ezek az egy lépések, sokszor téves lépések adnak értelmet annak, hogy vagyunk. Más? Ugyan mi lehetne, mi történhetne velünk, ami annyira más?
Tica szopkodja az ujjamról a
macskatápot. Tiszteletkört tesz a lakásban, megül a félkész vászon kép tetején.
Úrként néz körbe: itt minden az enyém – kétségkívül igaza van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése