Néha azt gondolom, azért vagyok ennyire korlátolt, mert amit mondok, az
csak rám vonatkozik, rám tartozik. Ugyanakkor bárhogy kapálóznék ellene,
megmutatkozik bennem az ember. Ez, mindenekelőtt érdekes. Riasztó, nyugtalanít
is egyben, ám hízelgő, tudom, viccesen hangzik. Másnak is akarok közölni, és
éppen itt az ellentmondás: valahonnét beintenek, szenvtelenül, hogy ezt nem
kéne, ez ebben a formában nem igaz, hagyjam. Hát hagyom. Tán nem is a forma az
elsődleges, hanem az alkotás. Maga a munka. Mint a japániaknál az a nagyon
híres templom, aminek a nevére nem emlékszem, sajnos. A lényeg, hogy annak a
szentélynek minden porcikája, de még a legutolsó darabja is fából készült. Fa
ékeket használnak vas szögek helyett. Ha jól emlékszem háromszáz évente nagy csinnadrattával
porig égetik, majd utána újjáépítik, de úgy, hogy a festett gerendáktól kezdve,
a bambusz cölöpökön át az emeletnyi díszekig mindent újjáfaragnak hozzá.
Fölépítik a régi tökéletes utánzatát. Mire föl ez a keleti buzgalom? Mire akkor
ez az európai ésszel nem mérhető áldozat? Érthetetlen. Gyanítom, de tényleg
csak arra vetek, az egész a cselekvés adta szabadság rendjéről, és leginkább az
alázatról szól.
Elképzelem, ahogy a kölni dómot alágyújtják a tudattal
– nyugi, nyugi, föl lesz építve a hajszálpontos mása, valamikor hat-nyolcszáz
év múlva. (Föltéve, ha a régiek tempóját tartjuk mércének.) Nonszensz. Már a
gondolata is szentségtörés.
Pedig a szakralitás mára olyannyira megbomlott, hogy a minap Herceg Noviban
járva egy olyan boltban lehettem, ahol ortodox szerzetesnők által készített
holmikat kínáltak. A boltvezető egy vélumos, fiatal apáca, nem lehetett több harminc évesnél.
Kedvesen kínálgatta a levendulás meg olívaolajas szappanjaikat, a kézműves
sajtokat megkóstoltatta: tényleg finom volt mind. Választani sem tudtam. A
polcokon virított Montenegró szuvenírjeinek legjava. Metszett üvegben szőlő-
meg szilvapálinka, kolostori főzetek, amik mellett borok sorakoztak, szintúgy a
szerzetesek szent kétségek közötti szorgalmuk termékei. A fiatal apáca
nyájasan ajánlgatta a kenceficéket, teákat, füstölt húsféléket, mi szem-szájnak
ingere, a teljes árukészlet mórikálta magát, alig győztem betelni vele. Az
összes kétkezi csoda volt rá a bizonyíték, mennyire sokoldalú lehet az ember.
Mennyifélét elő tudunk állítani, milyen feledett mesterségek mentén lehet újat
csinálni, a régi formát újraértelmezni, újba öntve megteremteni. Lehet, hogy a
magunk rosszasága miatt veszni fog a világ, de ez az öbölbeli boltocska azért
bizonyságot szolgáltatott valamire. A kesernyés önszemléletünk ellenpárja: így
is lehet, üzeni. Apácástul, juhsajtostul, olajfából faragott olvasóstul. Nem
köt bennünket műszabály. Herceg Novi központjában, azaz a Topla nevű
városrészen, a Svetog Spasa templomnak által be kell térni a szerzetesek
kicsiny boltjába. Nem szentimentalizmusból, hanem csak úgy, emberien.
Tanulságos kísérlet. Bizonyító erejű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése