 |
| rajzom - Hír TV, Troll, 2021.05.21. |
– Leonyid Iljics! Van önnek valamiféle hobbija, gyűjtőszenvedélye?
– Nos, igen. Megmondom őszintén, legjobban a magamról szóló vicceket szeretem, azokat gyűjtöm.
– És mennyi van?
– Hat gulággal.
A demens, kommunista Brezsnyevvel indítva a szöveget egy másik, nagyságrendekkel különb orosszal folytatom. Tőle kölcsönöztem az írásom címét.
Szegény Mihail Jurjevics! Éppen 180 éve,
1840-ben adták ki azonos című regényét, és ekkor még álmában sem gondolhatta,
hogy a 20. században, pláne a 21-ben már keresve sem lehet majd találni
erőteljesebb párhuzamot a kor szabadelvű embere, és a 19. század lermontovi
főhőse között! A könyv születésekor Pecsorinból csak egy volt. Mára? Az egész
megkergült világban nyüzsögnek az önmaguknak ellentmondó figurák. Telis-tele
vagyunk Pecsorinokkal, mindent tagadó, minden normalitást elvető, és mindentől
megcsömörlött, csakis magukba szerelmes, kvázi hősökkel.
Korunk hőse, a negatív Pecsorin nem mesél
viccet.
Ha lenne a múltból ittragadt, diktatórikus
gulág, akkor sem kerülne oda. Van helyette másmilyen, a jelenünk kárhozatának a
gulágja. Naponta szembesülni vele: demokratikusnak, szabadelvűnek hazudott
gulág. És korunk hőse egy ideje már ott van. Oda zárta magát, vicc nélkül,
önként – ha nem is dalolva – de szép csöndben meghunyászkodva, mert korunk hőse
önmaga sem egyéb, csupán egy silány, halkan elrebegett, tétova vicc.
Tartalmatlan, sületlen, poéntalan. A mostani Pecsorinok lénye pedig egy
paródia. Torz tükörképei, ellenpontozásai ők mindannak, ami miatt megérné
létezni.
Korunk hőse gyáva, és mindemellett
óvatosan számító. Ő az örök helyezkedő.
Korunk hősének egyetlen vigasza, hogy
nincs egymaga. Egy rakás hozzá hasonló, az olcsó viccek kategóriájába illő
társa van. Ez egy Pecsorin-tenyészet, ha úgy tetszik. Valójában a jelen idők
hérosza pont emiatt csinálja, amit, ahogy éppen emiatt szokott megnyilatkozni
is. Általában nem hangosan, látványosan. Hanem csak úgy, szőrmentén. Közösségi
oldalak virtuális lápvilágában biztonságos pofontávolságon túl, kommentekben,
néha név nélkül.
Ahová a nevét is adja, az a petíció.
Vonzódik a petícióhoz! Ez az ő műfaja! Hisz már félszáz aláírónál is elvegyül a
személye. Valahová tartozni szeret. Ezért feszít köztük, mint döglégy a ganajos
talicskán. Jó eséllyel a rosseb se studírozza majd végig, ki mindenki írt alá
valamikor, valami homályos ügyért, valamilyen tiltakozást. De a tudat, kérem
szépen, a tudat! – az önnönmagáról vélt pazar énképéhez korunk hősének a
listákon való aligha számonkérhető, felelősségmentes szereplés úgy hiányzik,
mint tanyáról a villany.
Itt van példának okáért a legutóbbi
eset. Nem térnék ki a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE)
körül kialakult ribillióra, mert teljesen fölösleges újból és újból a már leírt
történésekről számot adni. Tudniillik a kezdetektől világos, a lőtéri
kutyát sem érdeklik a tények. És ami a legszebb: a megindított, zajló
átalakulásnak, és az erről szóló információk igazságtartalmának az egész
magyarországi színházi szakmát illetően is aligha van félszáznál több
avatottja. Olyanokról lenne szó, akik valóban tudják, értik, átlátják az okokat
és okozatokat, mi folyik a SZFE berkeiben. A többiek? Lila dunsztjuk sincs az
egészről. Csak a politikai motiváció itt – a bulika meg amott. Korosztálya
válogatja. A most gerjesztett műbalhé szabadelvű olvasata annyi sebből vérzik,
hogy már mentőautót is kár lenne hívni miatta.
Ha netán valakinek kétségei voltak az
SZFE-vel kapcsolatban, a vonyításra dresszírozott politikai-közéleti sakálkórus
megjelenése után lehet valami fogalma arról, mire megy ki a játék. A
hazai héroszainkon már meg sem kell lepődni. Az, hogy az Újvidéki Művészeti
Akadémia sebbel-lobbal riadóztatott hősei is odaálltak a brekegők közé, csak
megint annak a bizonyítéka, hogy Vidnyánszky valamit nagyon jól csinál.
Itt érdemes kijelenteni: hatalmas
tisztelet mindazoknak, akik a délvidéki (meg a magyarországi) művészvilághoz
tartozóként, alkotóként, művészként nem írták alá a kvázi SZFE-t támogató
mocskos politikai projektet.
Ehhez kell ma bátorság.
Ez a kurázsi, csöppet sem tisztelt
Pecsorinok!
Miről regéltek ti? Független színház,
ugye? Persze, persze. Nem is néztek bennünket hülyének. Á, dehogy.
Kétségkívül ti vagytok az egyik
legemocionálisabb foglalkozás képviselői. Azzal sincs gond egy szál sem, ha politizáltok.
Azzal már vitába szállnék, helyesen politizál-e a színházatok. Jó-e a
nemzetnek, ha a nézőközönséget, a komplett társadalmat, az egész országot
folyamatosan provokáljátok, ha nemzet- és életellenes dolgaitokkal nem
hagyjátok békén az embereket. Ti odáig fejlesztettétek a társadalmi kritikát,
hogy már a hullámvasúton fölfelé is sivalkodtok. Jogotok van hozzá. Mindössze
azt nem veszitek észre – ti, korunk hősei –, hogy a nektek kedves, de
rémületesre kaszabolt pofájú, kifordult belű, belterjességtől szagló
világotokon kívül is van élet, vannak, akik sem az általatok képviselt beteg
létszemléletből, sem a titeket naponta meg-megsarkantyúzó politikai elemek
akaratából nem kérnek. Nem kérünk. Elege van immáron a nagy többségnek.
Ilyetén: végsősoron belőletek sem kérünk. Sokan vagyunk így ezzel. Reménykeltő,
hogy tőletek még mindig többen, noha az is biztos: tinektek egy ellenvélemény
is túlontúl sok. Egyetlen másmilyen álláspont is zavarba ejt benneteket, mert
Pecsorinként viselkedtek mindennel és mindenkivel szemben, ami nem ti vagytok.
Ezért van, hogy szünet nélkül, izzón
hirdetitek a szátokba adott ideológiai maszlagot. A szabadelvűségetek pedig már
régtől nem az, köszönőviszonyban sincs a liberális értékrend hajdani, egykoron
tisztelet ébresztő szemléletével: ti, a kirekesztés bajnokai, a náci és/vagy
kommunista technológiát alkalmazzátok. Évtizedek óta azt játsszátok, csakis ti,
Pecsorinok és a hasonszőrűek lehettek a szabadság, a progresszió, a demokrácia
meg egy csomó más pozitív tartalom letéteményesei. Aki ezt a rózsaszínű, hamis
dogmátokat megkérdőjelezi, netán nem hajlandó idomulni a falkátok
narratívájához, az menten istenkáromlónak minősítitek, mert hát ugye, ha Isten
nincs, ti szívesen eljátsszátok az ő szerepét is.
S míg ebben a szerepben tetszelegtek, a
művészetbe gyömöszölt politikátokkal hitbizományként trükközve, észre sem
veszitek, hogy amit műveltek, az már se nem progresszió, se nem demokrácia, se
nem a megélt emberi szabadság, hanem a lábszagú vakhit. A fanatizmus, a bigott
liberalizmus elviselhetetlen kényszere.
Amit személy szerint nagyon is sajnálok,
mert nemzeti liberális lévén én még szerettem volna kicsit egy emberi léptékű,
emberhez méltó, valódi, értékelvű liberális demokráciában élni.
De ti, Pecsorinok – ezt is elkúrtátok.
Pk
Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg 2020.12.09-én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése