PATOLOGIKUS PAKSI HAPSI

Patologikus paksi hapsi

Tegnap, vasárnap volt néhány kevés érdeklődést kiváltó önkormányzati választás. Sajnos ezekből az alacsony részvételű helyi megmérettetésekből nem szűrhető le az igazság, a valós politikai állás. Szűkebb környezetben jobbára az ottani jelölt közismertsége, beágyazottsága számít, aligha a pártpreferencia dönt.

Egyelőre csak az látszik, lassan ébred ez az ország.

Pedig – hogy csak a múlt hét emlékezetesebb kártéteményeit idézzem – gajra vágták az építőipart, újévig jó pár nagy cég fog becsődölni emiatt.

A pedagógusokat alaposan átverték. Mondjuk, őket egyáltalán nem sajnálom.

Egy hosszabb kánikulát se tudtak kezelni, megy a parasztvakítás Pakson, de hogy ennek mi lesz az ára az őszön, vagy később pláne, azt még nem látjuk, ám ha zsebbe kell nyúlni az energiaárak miatt, azt a tiszás prolik is megérzik. Mindenesetre beszédes tény, mutatja a válságkezelés minőségét, de leginkább a regnáló kormányfő mentális állapotát, hogy bár napközben a Dunán sétálva filmeztette magát, homlokát ráncolva aggodalmaskodott és parancsokat osztogatva vezénylő tábornokot játszott a folyót rekesztő fenékküszöb munkálatainál, este már ugyanaz a „felelős” miniszterelnök egy badacsonyi vurstli gyerekkörhintáján csapatta hintalovon.

Ha patológiai szempontból ez az ember normális, úgy nincs más hátra, a saját ép eszünknél maradva ki kell vonulnunk ebből a virtuálisan szennyezett társadalomból. Az általa irányítottból mindenképp. És míg ez az elmebeteg Caligula körhintázik, Magyarország régen nem tapasztalt krízisek sorozatát szenvedi el.

Nő a munkanélküliség. Ez már nyílt titok, mondják a hivatalokban dolgozók, hogy naponta körzetenként immáron félszáznál több regisztrált is előfordul: korábban a töredéke, ha akadt.

Ugyanakkor nem állt meg, sőt fokozódott a fiatalok külföldi munkavállalása. Nesze neked Tisztelet és Szabadság Pártja, hogy pofáztak az elvándorlás miatt! Megszüntetik a kamatstopot, minden nagyberuházást leállítanak. És ez a pár kiragadott mondat csak kapásból, ami hétfő reggel eszembe jutott. Rombolnak, züllünk, hanyatlunk. Nincs itt "hazahozott" euró milliárd, lesz helyette kiparittyázott hazai vagyon.

Ezek rosszabbak, mint Gyurcsány. Remélem csúnyábban is fogják végezni.

Ancúg

Nyári hír. Lecserélik a magyar rendőrök uniformisait. Gondolom, akadt rá valami haveri cég, amelyik jutányosan felszámolt árakon új ancúgot ad a rendvédelmi szervek dolgozóinak.

Nálunk a seregben régen azt mondták, amelyik testület nincs megbecsülve, az jobbára öltözködik. Ezzel együtt szerintem a magyar rendőrök megérdemelnének egy normális egyenruhát. Ami jelenleg van, a nyolcvanas évek módijának leggusztustalanabb, trusznya változata. Se elegancia, se praktikum.

Nézem a negyven fokban, túrabakancsban, betűrt nadrágban ődöngő pesti járőrt: ettől még egy építkezésen dolgozó melós is jobb szabású munkaruhát visel. De nem kell pampognom: nézzen szét bárki a környező országokban! Na jó, Ausztriát hagyja ki, mert ott is ez a trottyos levélkézbesítő uniformis, meg a szedett-vedett, hagyománytalan ruhadarabok vannak a rendőrökre aggatva. De már egy horvát, egy szerb rendőr, vagy akár vámos is menten mást mutat, mint a harmonikázó gatyában izzadó magyar kollégáik. És akkor még a rendőrnőinkről nem is beszéltem...

Ákos mérges

Hadházy Ákos megint hallatott magáról. Ezúttal Peter Magyar miniszterelnök urunkat vette a szájára. Fáj neki a paksi hapsi helikopterezése.

Mielőtt egy kávét kérnénk, lássunk tisztán: a derék Ákos halálosan meg van sértődve, hogy nem kapott jól fizető és semmi felelősséggel sem járó állást a szekta kabinetjében. Azóta durcul a posztjaival. Erről van szó, nem másról. Az viszont elég tanulságos, nem kellettek évek, de még három hónap se ahhoz, hogy egyik-másik, korábban akkut csőlátásban szenvedő, Fidesz ellenes agitátor is belássa, a Poloskával és a bandájával ők is rá fognak pénzelni.

Jó reggelt Magyarország!

Hogy ez a kerge ficsúr épp menőzik a szikkadt ülepű csajainak, helikopterezik – ahogy mifelénk mondanák – az már nem b@szik egy öltést se, azaz nem számít, hisz éppen most készülnek dobra verni az energetikai piacunkat, beszántják az Orbán-kormány összes jóléti intézkedéseit, ránk szabadítják a nyugati bankárvilágot... Lesz itt olyan visszalépés, mintha megint a '90-es évek elején lennénk. Szóval, egyáltalán nem kedves, csöppet sem tisztelt tiszások, és a megmaradt normális honfitársaim! Készüljetek!

Átírják az abszolút filmszínház címét.
Vissza a jövőbe helyett Vissza a múltba!

 

TÁVOL EURÓPÁTÓL

Szülőnek lenni

Budapest, Zugló egyik kapuja az Erzsébet királyné felüljáró, a 3-as villamos megállója. Anyuka barátnővel diskurálva napernyős babakocsit tol, tíz méterrel előttük egy kétévesnél nem több kisgyerek sebesen togyog, ott imbolyog a peron szélétől alig egy-két lépésnyire. A csöppség mellettem is elviharzik botladozva, miközben hátulról hallom, a kanyaron túl már robog befelé a szerelvény. Fordulok a baba után, bőven a biztonsági csíkon túl szédeleg, ha lebukik a peronról menten nyakát szegi, hiába fékezne a villamos. Kilépek utána egy jó nagyot, jobb híján a kapucnijánál rántom vissza. Anyuka a pillanat drámai villanásában kapcsol, visszatér a való világba, nagyon konstruktívan el is kezd sikoltozni, hogy vigyázz Noel, de a csöppségben nincs se félelem-, se veszélyérzet. A villamos elsiklik mellettünk, Noel az anyja ölelő karjaiban végzi, én meg kotródok a közelből, hátra se nézek, mert bömböl egy ütőér a halántékomnál, olyan indulat munkál bennem, hogy anyukát ott helyben előbb megütöm, aztán teli rüszttel farba is rúgom. Még most, hogy írom, ugyanúgy elönt a harag, de bele is borzongok. Aki maga is felelős szülő, tudja miről beszélek.

Őrület

Azt írják a szenzációt tálaló hírekben, hogy az USA újabb szupertitkos fegyverekkel fogja hatástalanítani az ellenfelei haderejét: most épp aktuálisan az iráni katonaságot. Venezuelában már kipróbálták a hanglokátoros ketyerét. A siker nem maradt el, Maduro testőrsége vért hányva csuklott össze, rángógörcsben fetrengtek az elnöki rezidencia márvány padlóján, míg össze nem gyűjtötték őket. Amerika új Wunderwaffeja? Biztos ott tesztelték, ahol az irakiak a tömegpusztító fegyvereiket, vagy ahol a vietnamiak a Washingtonra irányuló kommunista propagandát sugárzó műholdjaikat, ahol Kuba titkos atomrobbantásokat hajtott végre, vagy ahol a panamaiak kifejlesztették a banánoxid halálos képletét. Aztán jött Morbiczer és Fülig Jimmy megkérte Pepita Ophélia kezét, mert az övé elfáradt.

Elpoénkodom ezeket a világpolitikai szörnyűségeket, de nem tudok mit tenni. Ha állandóan észben tartva komolyan venném a világunk felfordításán munkálkodó erőket, már régen megbuggyantam volna. 

Távol Európától

Most, hogy az Európai Unióba igyekvő Ukarjna új, demokratikus orcáját Magyarország felé fordította, csak most látszik, mennyi mindent nyernének velük az Ókontinens szövetségbe tömörült nemzetei. A civilizáció magasfokán, hol merénylettel, hol odaküldött bérgyilkosokkal lenne fenyegetve az összes olyan tagállam felső vezetése, aki valamiért nem szimpatikus a Kijevből dirigáló, aranyklotyós politikusoknak. 

Alapjáraton jó fejek ezek a nagyhangú gazemberek.

Nyílt kártyákkal játszanak. Időnap előtt megüzenik, szólnak, likvidálják ha valaki az övékével szemben más véleményt mer megfogalmazni. 

Eddig azt hittem, az albán maffiától, a csecsen terroristáktól és a román politikusoktól rosszabb nem lehet, de tévedtem. Az ukránok mindhárom kategóriát überelik, mi több, ötvözik. Elképesztő! Nincs rá jobb szó. Egyedül azért jók ezek a leleplező nyilatkozatok, hogy mindenki lássa, április közepén mire megy ki a játék. A szélsőséges ukrán vezetőknek minden Magyarországot, Orbánt gyalázó szavuk plusz százalék a Fidesznek. Hát csak hadd mondják a magukét!

NAPLÓ - 90.

Tányérvilág - grafikám

„Jönnek a napok, én meg lerajzolom őket. Le is írom, amit látok. 

Mivel mostanában nappal csak nézek, de nem látok, így többnyire azt muszáj leírnom, amit éjjel, álmomban sikerült megfigyelnem. Mert akkor tényleg látni szoktam. Amint a hűvös, kifeszített lepedőn elterülök, sárgászöld és titánium fehér komplementerek villódznak a szemhéjam alatt. Kisvártatva kék és lila karikák tömkelege kezd zsizsegni, akár, ha kabócaraj szólna, ami mellett háttérzajként egy ideig még hallom az ócska fehér vekker pörcögését – mert bár sosem szeretett, de valahol, a szerkezete mélyén alighanem mégis, ezért elkísér –, míg odabent el nem kapcsolják a villanyt. Csak a tűzjelző fények homálya marad. A biztonsági lámpáké, amelyek révén megbizonyosodok róla: úton vagyok a félálomból a purgatórium felé. 

Aztán kigyullad az adásjelző vörös betűs, figyelmeztető szöveg. Onnét már pisszenni sem szabad. Elindult a fölvétel. (Filmhíradó nincs, mindig elmarad. A reklámok is. Ez jó.) Helyettük – in medias res – menten a történetem, a cselekmény centrumába kerülök. Odafönt nem gatyáznak – belecsapnak a lecsóba.

Legyen meg hát végre, aminek meg kell lennie. 

Jöjjön bár gyermekmese, hőseposz, erotika vagy horror, mindez reménytelenül esetleges, személyes és egyúttal teljesen értelmezhetetlen a legtöbb ember számára. Nem így nekem. (Hübrisz ide vagy oda. Hiába, hogy álomvilágban élek. Azért az életemhez is ragaszkodok, ilyetén a Teremtő művét is segítem, a magam módján.)

A saját legtitkosabb benyomásaimat szívja föl a szemem. Van mit látnom. 

Egy nagyon előkelő hotelban vagyok. Csillárok, aranynak tűnő sárgaréz fogantyúk, márványozás a lépcsőn. A végeláthatatlan terem tejfehérré fakuló fertályába puha, bordó szőnyeg szalad bele. El is tűnik, a jóég tudja csak hová vezet: talán nincs is elmetszve, elvarrva a vége, úgy kanyarog bele a semmibe. Virágillat a levegőben. Nem friss, inkább egy kissé fanyar, hervadó. Mintha vízparton már elnyílott gólyahír fonnyadna, ami még alkonyattájt ki szokta lehelni szagos lelkét, utoljára. 

Régen, amikor még papsajtot ettünk az utcai vizesárok mellett, rendre beleborultam arccal a szagos fűbe, oda, ahol a legsötétebben zöldellt, ahol csicsegett a föld a víztől, és olyankor a korhadás, a nedves mohaszag orrba csapott. Akkor éreztem az elhervadó gólyahír illatát is. Hogy kerülhet ilyen odőr egy ennyire flancos helyre? 

Nincs időm töprengeni. 

Elég csak magamon végignéznem: én sem vagyok egy ötcsillagos lokálba való. Viseltes, bőr makkos cipős lábamon zokni sincs. A csupasz bokám kivillan a gyűrött lenvászon nadrágszáram aljából, mert vászon öltöny van rajtam, olyasféle, amit a trópusokon viselnek, pillekönnyű len, lyukacsos, homokszínű, minden bélés, élére vasalás híján. Két harmonikázó kályhacső a zakóm ujja, és ahogy az államhoz nyúlok, serceg a kezem: jócskán borostás lehetek. Tükör nincs, hiába tekergetem a nyakam. Szép… Egy ilyen előkelő helyen minden falon legalább egy ovális, cirombás velencei tükörnek kéne lógnia. A csüngő kristálybogyókkal díszlő csillárokból ömlik a sárga fény. Visszatükröződik a kőpadló zománcán. Körülöttem csupa jól öltözött férfi, pille-nyakkendősök, szmokingosok is akadnak köztük. Oldalukon estélyiben, báli ruhában lévő nők csacsognak. Poharak csilingelnek, metszett üvegekből abszint folyik, de sokuk pezsgőzik. Valami bálban csöppentem – villan át rajtam –, de a következő pillanatban ennek cáfolata érkezik: egy mosolygós, borvirágos orrú, brillantinos hajú idősebb férfi karol belém. Én vagyok az örömapa, Isten hozta minálunk – közli velem férfiparfüm szagú lehelettel, aztán még hozzáteszi: már nagyon vártuk ám. Az öregúr miután ilyen nyájasan üdvözöl, válaszomat sem várja meg, szelíd erőszakkal vonszol a társaság sűrűjébe. 

 – Íme, megérkezett az énekesünk – mondja széles mosollyal és olyan meleg kutyaszemekkel studíroz, hogy kétségem sincs afelől: ezek tényleg vártak rám. Jóleső a tudat, noha tisztában vagyok vele, fatális hiba történt, összekeverhettek valakivel. Úgy kezelnek, ahogy egy popsztárt szokás. Nyomakodnak mellém, a férfiak rázzák a kezem, egyik-másik nő nem átall kacér pillantással honorálni. 

Ahelyett, hogy zavarban lennék, pláne magyarázkodnék, haláli közömbösen ballagok a díszterem kettős szárnyú ajtaján befelé, a terített asztalok között, egyenesen a színpadra. 

Alaposan földíszített a tribün. Ennyi giccses dekorációtól már zsibbad a tudat, de én csak a mikrofonhoz igazodom. Elé is lépek. Íziben durran két-három reflektor. Elvakít a fény, a közönség moraját hallom, látni csupán a mikrofonállványt látom. Hangpróba nélkül fölvinnyog mögöttem a zenekar. (Hát ezek, hogy kerültek ide?) Szólni akarnék, hahó, ezt a számot ismerem, de csak az első két sorát, meg a refrént. Angolul van, pusztán konyhai módon dünnyögni tudom a textus többi részét – botrány lesz ebből gyerekek… A banda oda se bajszint rám.

Furcsa. Semmiféle izgalmat nem érzek. Amikor a megfelelő ütemhez érek, nyitom a számat, kiengedem a hangomat és nekifogok énekelni. Sose szerettem, most mégis Elvis Presley-t muszáj. Minden mindegy. Búgok a mikrofonba. Már nem is a fölső tízezernek, ennek a flitteres, becsiccsentett vendégseregnek énekelek szólót, hanem magamnak. Mivel egy ideje nincs vasárnap és nincs hétköznap, csuda jól szórakozok. Mindenemet beledalolom a gólyahír szagú éjszakába.”  

                                         Pk

Az elvesztés önfegyelme

Sikátor San Gimignanoban

Nem tanulható. Az elvesztés önfegyelme egyféle adottság. Olyan, mint mikor akadnak emberek, akik értik a zenét, jól rajzolnak, van ritmusérzékük, kézügyességük átlag feletti, vagy valami rejtélyes oknál fogva tanulatlanul, minden képzés híján is az élet bizonyos területein a nagy többség fölé tudnak kerekedni. Talentumuk néha egészen egyszerű, jóformán ki sem mutatható. Könnyen elsajátítanak nyelveket, fejből összeszoroznak háromjegyű számokat, esetleg a jelenlétükben lévő állatok rendre megnyugszanak tőlük. Intuitív tehetségük révén mégis kicsit kiválasztottak. Így látjuk mi őket. Tetteik rend szerint reflexszerűen mutatkoznak meg, minden erőlködés nélkül, mintegy spontán égi akarat levetüléseként. A hétköznapi tömeg meg ilyenkor elképed. Csodát emlegetnek, pedig a szegény ösztön-lény csak önmagát adja. A képessége neki természetes. Már-már nevetségesen egyszerű. Éppen ezért nem is érti a jámbor, miért hiszik bűvészmutatványnak, trükknek azt amit csinál.

Mint a veszteség elviselése.  

Tudni elveszíteni: méltóságot ad. Én – valamiért - nem vagyok rá méltó. Mivel hiányzik belőlem ez a lelki többlet, plusznyi előny, a tréfás kedvű, de szenvtelen sorsom folytán egyre sűrűbben tapasztalom hogy veszítek. Pont azért, mert nem vagyok jó vesztes. Mert nem tudok veszíteni. Mindezzel már nincs mit kezdenem. 

Tudva lévő, hogy senki sem szeret veszíteni. Ne áltassuk magunkat. Senki sem szeret veszíteni, de van aki együtt tud élni a gondolatával. Vállat von, továbblép. Nem is próbálja lebirkózni a bukása körülményeit. Nem harcol, amiért alulmaradt. Legyőzetése, veresége, a veszített ügye nem viseli meg. Kikap a sorstól, a rövidebbet húzta: de már a friss osztáson spekulál, és új lapot kér. Én viszont a pakliba dőlök. Elemzem a partit. Rágom magam: mikor, hol rontottam el. Mikor mit és kit dobtam el rosszul. Illetve mikor és ki játszott velem hamisan, aminek a vesztem lett a vége.

Emiatt, vagyis ezért - akárhogy ellenkezek, rá kell döbbenjek - én folyton veszítek. Meglehet, ilyen fajta vagyok. Ez van rám testálva. S bár mostanáig nem tudatosult bennem, hogy az eleddig tartó életem is tulajdon képen egy véget nem érő veszteséglista: ettől a fölismerés bizony még fáj.

Hamarjában szerét sem tudnám, hányszor és mi módon koppantam a falnak. Veszítettem időmet, lehetőségeket, különféle tárgyakat – esernyőt, kalapot, biciklit és néha könyveket -, ürült a zsebemből a pénz, kártyaszerencsém forgatott, ráfáztam mindenféle élethelyzetekben, buktam fogadásokat és sokszor, meglehet túlontúl sokszor maradtam hoppon.

De az összes veszteségem közül mindig az volt a legkínzóbb, amikor embereket veszítettem el. Ki elhalt, ki elhagyott. Ki csak szimplán oldalt lépett. Megfakultak, légneművé váltak. Nők, férfiak, vegyesen. Tegnap éppen úgy történt, mint ahogy tán már holnap megtörténik. Vagy holnapután. Gyászolni őket, az elveszítetteket – művészet.   

Ebben aztán végképp nem vagyok jó.

Úgy bámulom azokat, akik moccanatlan szívvel, napszemüveg mögé rejtett tekintettel tudnak ácsorogni egy nekik kedves ember sírhantjánál! Hogy rám férne igazamat harsogni! Milyen jó lenne fapofával nem visszaköszönni! Magabízó fölénnyel tűrni, ajkbiggyesztve nézni, ahogy játszanak velünk. Legyinteni akkor is, ha épp a kezed vágják le a rosszakarók, és hátat fordítani a mögöttünk susmogóknak. Fittyet hányni a tőr csillogására.

Ehhez kemény szív kell.

Nekem ez nem megy.

Ahogy múlnak az évek, ahelyett, hogy mind gazdagabb lennék, egyre üresebbnek és üresebbnek érzem a tarsolyom. Az idő fogytával lassú bizonyossággal ürül ki belőlem valami. Megnevezni nem tudom micsoda. Az elveszített esernyőim pont úgy lehetnek, ahogy a mellőlem elhulló emberek. A halottak, meg a számomra halottak.

Vigaszom csak egy. Annyi lehetőségem tán van még, hogy szólni azért birok. Az igazságom nem hagyom. S bár vonaglik a lélek, mint a bottal vert kígyó, önfegyelmem révén tartom magamat az örökbecsű parancsolathoz.

De mortuis nil, nisi vere. Halottakról igazat, vagy semmit.

Pósa Károly