HAT ÉV

Kanyó Zoltán
1950-2009

Ennyi ideig irányította a filozófus Seneca – a fiatal Néró császár gyámjaként – Rómát. Ezt sokáig az „igazság és a méltányosság” időszakaként emlegették. Hat évig épültek a Lánchíd kőpillérei, miként a Semmering-hágón áthaladó vasútvonal részei is az Alpokban. A második világháború hat évig dúlt, és Magyarországon a Rákosi korszak ugyanennyi esztendőn keresztül gyötörte a népet.

Mindemellett, az ember életében hat év úgy száll el, mint füst a szélben. Egy elhunyt esetében meg éppen az alig semmivel egyenlő. Hisz a létezésen túl, ahol az emberi halál kezdődik már a Mulandóság az Örökkévalósággal űz ellentétes, ám furcsán bizalmas játszmát, amikor közrefogják, és ki-ki a maga módszerével csábítja a Felejtést. Sokáig ugyan az utóbbi látszik nyerni, de a végső győzelem mindig a Mulandóságé, aki frigyre kel a léha Felejtéssel.

Arasznyi az emberi élet, s ami utána adatik szinte ugyanannyi – jobbára néhány hüvelyknyi idézés, nosztalgia, visszarévedés a régmúlt időkbe. Berámázott fotó, halványuló kontúrokkal, egyre sárguló papíron. Nem akkor szűnünk meg, amikor a fényképünk szúette kerete lehull a falról: egy jó darabig a padlón heverve még léteznek szilánkjaink. Belénkbotolhat valaki. Akár föl is vehet, leporolhat, elmélázhat rólunk. Végérvényesen akkor tesz pontot mesénkre az idő, amikor a berámázott képünk szöge is kihull a falból.

Hat éve nincs közöttünk. 

Nélküle semmi sem olyan egyszerű, mint azt korábban hittük volna. 

Fontoskodó szomorúsággal igyekszünk megfelelni emberi mércéjének, amit ránk testált. Többnyire hasztalan. Nem értjük miként lehet mosolyogni Jules Renald finom öniróniával átszőtt humorán, miközben Oskar Rieding hegedűművész valamelyik melankolikus tételét doboljuk az asztalon. Az asztal lapján bortócsa, persze, abba rajzolunk finom ujjbeggyel körkörös vonalakat, a szív kiszámíthatatlan sugarú íveit. Ez nem az izmok spontán játéka. Sokkal inkább a lélek lendülete. A háttérben sok Hamvas Béla, némelykoron ceruzával aláhúzott sorokkal. A falakon megroggyant vonalú képek. Csupa-csupa kanizsai vonatkozás!

Sosem tagadta meg önmagát.

Pedig ha másként alakul, valószínűleg nem így kéne emlékezni rá. Talán még élne.  Most már örökre, az előbb írott kiszámítható - emberi módon örökre - miénk marad valamennyi gesztusa. A nevetése, a hanghordozása, a pajtáskodó hátbaveregetése, az, ahogyan megsodort egy cigarettát, vagy ahogy összeszűkülő szemmel, átszellemült arccal hallgatta a kamarazenét, a vonósnégyeseket, vagy éppen valamelyik rocklegenda szólójátékát.

Hosszú tusáját azért becsülettel megvívta. Nem ismertem tőle állhatatosabb embert. Egy régi vágású világ itt hagyott, idefagyott teremtményeként viselkedett. Mai napig kutatom emberi jelét. A humánumét, ami olyan természetesen sugárzott lényéből. Ha rá gondolok, késztetést érzek, hogy a fákon hagyott madárfészkekre ki fogom írni: Tavaszig - didergőknek kiadó!

Hozzászoktam az élet drámájához, ahogy a naphoz és a holdhoz is. Mégsem tudom azt mondani, hogy éjszakánként nem félek, nincs bennem keserűség, gond, és mérhetetlen szomorúság, amikor a teremtett világból a legjobbakat ragadja el a sors.

Bizonyos, hogy Kanyó Zoltán egy volt közülük. 

Hat éve pihen. Január 6-án lett volna csak 65 éves.