NAPLÓ - 112.

Épül a hacienda

Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak, vagy fájdalmat okoznak. Nincs türelmem az aljassággal párosuló cinizmushoz, a szélsőséges kritikához, és bármiféle rám erőszakolt elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza.

A világra kíváncsi ember maradtam. Sok tapasztalat, csalódás, remény, győzelem és siker, nevetés és sírás, görcsölés és vagányság, nyughatatlanság és nyugalom színesítette eddigi életemet. Szeretem a különlegeset, az eltérőt, az egyedit. Sokszor vonzottak a nehéz helyzetek – ez a nagyon emberi tulajdonságom ma is munkál bennem.

Már rég megértettem, hogy az életem valóságát magam teremtem. Ez a legcélszerűbb és a legegyszerűbb is. Így nem vagyok a külvilág áldozata. Néha hálát adok a jobb napjaim végén. Néha megköszönöm azt is, ha jó órányira boldog vagyok. Volt már, hogy hálás voltam egy-egy velem megesett percért is. Mindenért, ami örömöt hozott.

Hallgatom a rádiót. A hajnali gazdaműsort, a déli harangszót, az esti mesét a gyerekeknek, olykor hírösszefoglalót, háttérműsorokat. Ha a heverőn elnyúlok, keresek egy jó filmet. Tegnapelőtt újra megnéztem az Isten veled, királyt, Nick Nolte főszereplésével.

Az 1989-ben készült dráma alig negyven éves mozi. Mégis, mintha egy másik univerzum értékítélete mentén forgatták volna. Nyoma sincs benne a mára világőrületté váló politikailag korrekt követelményrendszer kliséinek. A borneói dzsungelben a brit katona és a japán katona is az, ami. Ahogy a dajak fejvadászok és a néger híradós sem kívülről piszkált, liberális halenyvvel összeragasztott fogalmak szerint vannak ábrázolva. Mindazonáltal Learoyd, a botcsinálta király jelleme egy szépen komponált fejlődéstörténet. Könnyű megérteni, érdemes azonosulni vele. Több ilyen film kellene.

Ha már homályba vonják a szobát az alkonyi árnyak – elindulok. Sokat és jó szívvel gyalogolok. (Egyszer legalábbis egy jó nagyot gyalogoltam...) Járom a gyönyörű erdőt. Nem pont olyan erdőt, amilyenre vágyom, de most egyelőre ez van. Itt ültetett platánsorok, karfás padok és bicikliutak vannak a parkban. Éjjelre általában kiürül a Városliget. Olyankor eltűnnek a cincogó kerékpárok, a rikkancs színekbe öltözött futók, a családok harsány lármája elül, hazaviszik az összes pórázos kutyát, végre látni lehet a csillagokat, és az éjfekete sötétséget csak nagy ritkán hasítja ketté a menetrendszerűen elsuhanó 70-es trolibusz reflektorfénye.

Befekszem a virágok közé. Kikiricsek, itt-ott sárgállanak a gyöpön, kevés van belőlük.

Figyelek fölfelé és oldalt. Megfigyelem a szinkronicitásokat. A színeket. A hangokat. Ilyenkor azt gondolom, adok. Valakinek. És tudom, hogy valaki mástól majd én fogok kapni. Elfogadok. Odafordulok. A jelenben lenni törekszem, ugyanakkor tudom, hogy minden sejtésem egy szép napon át fog ülni a gyakorlatba.

Mert a nagyváros zsigereibe száműzve, a prézli színű kerületi kandeláberek fényén túl létezik egy másik világ is.

Ott lakom ezután, ahol utcanév sincs, nemhogy utcanévtábla. Csak úgy van vezetve, 1. dűlő, 5709-es parcella, a harmadik osztályba sorolt földterülettel. Rajta az erdőm, benne az otthonom, mögötte a földem. Talán legelő lesz majd, és a lovam fog ott futkározni. Talán beültetem mindenféle fával: hadd burjánzék kedvére a természet, nőjön a vadakác, sűrűsödjenek a füzesek, hadd vaduljanak tovább a diófáim, mogyoróim, manduláim, azzal a csilingelően cukor ízű körtefával, aminek szomszédságában félvad szilva és lilára váló ringló piroslik most. Fákat fogok ültetni, hogy még több erdei vadgalamb találjon fészket a közelemben. A mostani párocskának a padlástéri dolgozószobám ablakából rálátok a fészkére. Egy akácág villás tenyerén ring, alig kétméternyire az ablaktól. Három fiókájuk volt. Már röpképesek. A tolluk kékeszöldes színben ragyog. Remélem, ők is az erdőmben lelnek új otthonra.

Majd az ő fájuk alá ülök esténként. 

A szálakat szövik a párkák.
Néha már hallom, ahogy abrakol a ló, és átélem, ahogy a vizslám az ölembe teszi a fejét. Esti mesét mondok neki. Magamról fogok mesélni. Néz majd rám, és a mazsola színű szeme bogarában szeretet fog lobogni.

                         Pk