Színházba mentem volna. Jó sok helyen vannak
előadások Budapesten, ez igaz.
Aztán hosszú keresgélés után végre
kiválasztottam egy habkönnyű Tersánszky darabot, amit megnéztünk. Nem ájultam
el tőle. Nem is a színház élménye miatt írok. Hanem az előzmények ejtettek
gondolkodóba. A repertoár ugyanis régtől tapasztalt tényekkel szembesített. Ezt
kísérlem meg alant összefoglalni, hangsúlyozottan nem csak a színházi világra
értve a jelenségeket, hanem úgy általában: a magyarnak nevezett fővárosi
kultúrára, lévén a könyvkiadástól kezdve a filmeken át a képzőművészet összes
ágára érvényes a mondandóm.
Érteni vélem én a most divatos korszellemet.
Értem, de nem szeretem.
A dolgok úgy működnek a polgárpukkasztásra
szakosodott önmegvalósítóknál – kvázi kortárs művészeknél –, hogy „a humán
psziché mélylélektani esszenciáit” keresve általában könyékig bevájkálnak az
altest üregeibe. Kinek hova, érdemei szerint. Merthogy ott van valahol a
vastagbél tájékán az élet értelme. Ezt már különösebben magyarázni sem
szükséges: elég példát kapunk a hétköznapokból.
Hovatovább tévéfilm, sorozat, reklám, plakát,
kirakat, de még egy új mesekönyv sem szól egyébről, minthogy ez a cudar,
élhetetlen világ férfiszerű férfiakra és nőszerű nőkre van porciózva, hej, a
kiskésit. A művészeknek nevezettek végkövetkeztetése ilyetén adott: a saját
nyomorult lelki állapotukat rávetítik a többi emberre, hátha azokban is
fölébred a gyanú, jé, tényleg ennyire elfuseráltak vagyunk.
Nem is volt baj, míg tisztesség vezérelte
őket.
Thomas Mann még szerethetően írt, Brecht sem
a farkával rendezett, ahogy Pasolini sem az alsógatyájából forgatta zseniális
filmjeit. De mára durvulni látszik a helyzet. Már mást sem csinálnak,
propagandát folytatnak. Nőket a férfiak ellen uszítják. Ha ez sem elég, akkor a
barnát, a drappot, a feketét a fehérek ellen hergelik. (A sárga bőrűekkel
valahogy nem bírnak: azok olyan öntörvényűek, hogy sosem fogják megérteni a
liberális tréningeket. Talán ezért annyira sikeresek a távol-keleti
társadalmak…)
Bezzeg idehaza a kontinens haladó demokratái
a vidékieket lebunkózzák a városiak javára, a hálószoba-szokások alapján meg az
egész világot egymásnak fordítják. Az emberi közösségeket minél kisebb részekre
cincálják szét, hogy utána az általuk kiválasztottak (a jók), az „elnyomottak”
védelmére kelhessenek, így lelve pompás igazolást önnön létezésükre. Ami egyben
fölmentést is ad nekik arra, hogy bármiféle eszközökkel „érdekharcot”
folytathassanak. Az összes megélhetési
érdekvédő azt sulykolja a nők, a cigányok, a homokosok, a tibetiek meg a
mindennemű „védencek” fejébe, hogy ők áldozatok. Őket elnyomják. Ergo: nekik
bizony küzdeniük kell a többséggel szemben. Mindeközben a többséget
folyamatosan provokálják. Amikor csak tehetik rögvest támadják a többségi
álláspontot, életszemléletet, vállalásokat, szokásokat, minden mást, és
egyúttal a szélesebb néptömegek szégyenérzetére próbálnak hatni. Mindez azt
eredményezi, hogy ma – az információk szabad áramlásának korában –
erőteljesebben, pimaszabbul és hatékonyabban működik a cenzúra, mint mondjuk az
internet elterjedése előtt. Tudjuk: legszívesebben a valóságot tiltanák be.
Mi ez, ha nem a demokrácia halála? Amire
egyébként olyan szívesen szoktak hivatkozni…
Nincs Istenünk, mert az – szerintük – csak
egy paplanos-szakállas hologram.
Nincs ősünk, történelmünk: makimajomból
lettünk, és a magyar végvári vitézek nemhogy hősök nem voltak – egyenesen
háborús bűnösök, mert eléggé el nem ítélhető módon muszlimokat öltek.
Gárdonyi rasszista, Wass fasiszta, Herczeg
nácibarát kollaboráns. Kitalálják-e hány Csurka István drámát játszanak a
budapesti színházak? Pedig a Házmestersirató közel fél évszázada az, ami. Az
egyik legsikeresebb magyar dráma. Volt. Most agyonhallgatják. Folytassam
Ildikó?
Mert mindentől fontosabb az emberi szellem
sorvasztása.
Ilyetén apánk és anyánk pusztán reprodukciós
kényszerből vállalt bennünket. Érzelmek nélkül feküdtek össze, méla utálattal
átölelve a másikat üzekedtek egyet, mert a szex sem egyéb: a szerelemnek
nevezett „kémia” következő állomása. Akár egy lombikcsőben is kizutyulható.
Legalábbis így definiálják a liberális guruk.
Az olyan avítt dolgok, mint a szerelem, a
hazaszeretet, a tisztelet és a szerénység már régtől kimentek a divatból. Itt
most már csak masszív ÉN, ÉN, és újfent csak ÉN van, hektóra mért önzőségi
faktorral. Nehogy valami dekadens keresztény európai állhatatosság
átszüremkedjék a progresszió végletekig lebutított világképén át. Szóval, ha
valaki feminátor, és kellően haladón fölvilágosult, hamar eljut a fölismerésig,
hogy merő idő- és energiapazarlás gyermeket kihordani, mert a kettes számú
szülő teste a sajátja, azt birtokolja, még ha az egyes számú partnere időnként
kölcsönbe is veszi. Mikor-hogy, gusztus kérdése. Pont, mint a szabad akaraté,
lévén annak sem szab már korlátot a morál: ösztönlények vagyunk, sivalkodják,
és csodálkoznak amiért boldogtalanok, de hát, hogy is lehetnének boldogok, ha
folyton mások akarnak lenni, mint amik egyébként.
Azt hiszik, a normális ember is olyan, mint
ők, hogy csak úgy gyűlölködik, magasból tesz az egész világra, és hozzájuk
hasonlóan reális alap nélkül képes uszulni minden ellenvéleményen lévő ellen.
Persze ez messze nem igaz. Mégsem érdekli őket. Zömük nem ismeri Voltaire-t
sem, aki pedig egyszer azt találta mondani, hogy a véleményszabadsága annak is
megvédendő, akivel nem értünk egyet.
Normálisnak, átlagembernek lenni amúgy is
maradinak számít. Reggel kelni, gyereket iskolába indítani, bejárni dolgozni a
hét öt napján nyolc órát. Aztán odahaza tenni-venni, maszekolni. Szeretni egy
ellenkező neműt, annak minden hibájával együtt. Tisztelni a szülőket,
észrevenni azokat is – a szomszédokat, az ismerősöket, egyszóval bárkiket –,
akik netán nem képesek a mi rohadtul magas szellemi színvonalunkon meditálni.
Ezzel együtt reggeltől-estig arra törekedni, hogy lefekvés előtt,
visszagondolva megint elmondhassuk, a mai napunk is adott valamit, ezért és ezért
megérte, hasznosak voltunk magunknak és másoknak, és szépen megköszönjük az
Istennek az elénk gurított lehetőségeket – bizony, módfelett embert próbáló.
Nem is erőltetik.
Ehelyett csak a nihil van.
A minden tagadása. Dolgozni büdös nekik. Az
idejük minden józan perce mind-mind róluk szól. A kutyust – cicust
kutyát-macskát steppelt kiskabátban járatják, mert minek a gyerek, azzal csak a
baj van. Belterjes szakkörökön, klubokban elemzik önnön énjüket, mert meg nem
értésből áll a szilánkos édenük: csupa seb, tályog fájdítja belsőjüket, hogy
nincs tetszőleges számú nemiszerv rájuk operáltatva, végtére is ilyen irányba
mutat a szebb, újabb, szabadelvű jövő – lépni sem lesz szükség, drónok húzzák
majd el őket a romkocsmáig, beszélgetéseiket kommunikációs tréningeken
agyhullámokkal oldják meg, és öreg korukra, ha addig nem szívták lyukacsosra az
agyukat, és valahogy megmaradtak gluténmentes üzemmódban, akkor majd
antropomorf robot fogja őket betakargatni és oldalt dönteni, hadd szellentsenek
titokban az ózonlyuk pereme irányába.
Addigra Greta Thunberg is felnőtt nő lesz.
Majd mások, a kevésbé modern fölfogású szülők által vállalt gyermekek fogják
eltartani őt is meg a követőit is, hogy nyugodtan demonstrálhassanak. Ha nem
így lenne, összeomlana a világ. De az ilyesmi a megfáradt progresszíveknek
édesmindegy.
Egy ideje mondom, ki kell menni tanyára, de
tüstént. A magam részéről inkább önként elhagyom ezt a luxus óceánjárót,
pezsgőstül, kaviárostul, báli zenéstül, minden kényelmével együtt.
A francnak van kedve bérlettel utazgatni a
Titanicon.
Pk
*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2020.02.27-én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése