TERÍTETT BETLI

A példánk, az hogy vagyunk, igazolja: túl lehet élni egy világjárványt is.

Mi ilyen túlélő fajtának születtünk. Kibírtuk a karantént, ahogy azt is ki fogjuk, ha például egyszer véglegesen és következetes szigorral bevezetik, hogy Szerbiában zárt térben – nyilvános helyen – soha többé ne lehessen rágyújtani. Remélem, hamarosan azt is meg kell majd szoknunk, hogy nincs többé ingyen „kesza”, eltűnnek a nejlonzacskók, és megint varrott szatyrokkal indulunk vásárolni. Számos dologban bízok még, ami el fog tűnni: a pillepalackoktól kezdve az alanyi jogon járó szociális segélyig sok mindent kell fölszámolni ahhoz, hogy az élet mifelénk teljes és igazságos lehessen. Az ilyesmik apró dolgok. Csak hát mára ezek a kis ügyek hegynyivé dagadva föltorlódtak, és épp agyonnyomni készülnek bennünket. Apránként lesz muszáj leszámolni velük. 

Egyedül a politika az, amitől nehéz megszabadulni.

Van abban valami megmagyarázhatatlanul abszurd, hogy minél ziláltabb, szegényebb, sebezhetőbb egy társadalom, annál erőteljesebben, indulatosabban politizálnak az emberek. Szinte kivétel nélkül – mindenki. Azt nem tudom, vajon Afrika nyomornegyedeiben miről társalognak az utcai kút körül ácsorgó négerek, de azt már tapasztaltam párszor, hogy Európa nyugati térfelén, az igazán jómódú közösségekben nemhogy a kocsmában, de a privát beszélgetésekben sem téma a politika. Nem illő. A Lajtán túl valakit pártszimpátiáról kérdezni nagyjából akkora bunkóság, mintha az illető szeretkezési szokásait firtatnánk. (Persze, ez csak a normális többségnél van így. A haladó, demokrata berkekben a lágyéktáji identitás fölvetése arrafelé is szinte köszönés helyetti formula. Amit rögtön követ a diktatúra meg a fasizmus fölött érzett aggodalmak megvitatása.)

Egyszer majd szeretnék mindettől mentesülni.

Tudom, „az élet nem habostorta”, sok mindent el kell tűrni. Közöttük olyan dolgokat, amiket régebben még tán élveztem is. A parttalan vitatkozást, a harcos hozzáállást, a győzködést, az elvek mentén való diskurzusba vetett hitet. Minek és kinek is? Nehéz megfogalmazni. Hisz annyi a hír, egyre gyorsabb a megélt pillanataink folyománya. Pörög a film, amiben statiszta a szerepünk. Be kell látni: óhatatlanul fölmorzsolja türelmünket a rendszer. Nem a politikai. Hanem a slapaj, a sok fölösleges sallang. A kísérő tünetek. Mostanára éppen ettől a mérhetetlen információ dömpingtől igyekszem ellépni. Sokkal fontosabb, lesz-e idén is fecskefészek-alj az eresz alján, semmint az, sikerült-e a svédeknek a nyájimmunitás elvét a gyakorlatba is átültetniük. (Nem, nem sikerült. Már a svéd egészségügy irányítói is belátták. Hülye ötlet volt. Rakásra pusztulnak náluk az öregek.)

Már az sem izgat különösebben, hogy a kvázi demokratikus Európa önnönmaga farkába harapó kígyóként a demokráciára apellál, amikor annak lényege pont a tömegek szabad választása lenne, lévén ugyanaz az Európa nyíltan a választópolgárok – például a magyarok – akaratával szembehelyezkedve ítélkezik, vádol, pótcselekszik, egyszóval a hülyék intézetévé silányított jelenvalójában játssza el maradék tekintélyét, miközben a világjárvány tarol, seggre ültetett gazdaságokkal, emiatt pedig tényleg érdemi tettekre lenne szükség. Csakhogy azok valamiért rendre elmaradnak, s ha valaki ezt tisztán látja, azok nem mi vagyunk, hanem az olaszok: borítékolom, még megérem, ki is lépnek ebből a tákolmányból. Mert így – ebben a formában – ennek: semmi értelme. Európában a választások ugyanis már rég nem hatalmaznak fel senkit. A hatalom jobbára anonim pénzügyi körök kezében összpontosul. Gazdasági érdekek mentén megmozgatott, lobbi tevékenységet folytató, senkinek elszámolással nem tartozó üzleti csoportosulások rángatják Brüsszel akaratát, a népakarat legitimációja nélküli erők irányítanak. Nekik annyira sem fontos, mi van velünk, magyarokkal, mint például nekünk sem az, mi történik a szumátrai földigilisztákkal.

Így szépen megeshet, hogy korunk Európájában az a Románia ágálhat magyarellenes rigmusokat, amelyik – milyen furcsa leírni – amúgy, elvileg a szövetségese lenne Magyarországnak. Uniós és NATO szinten is: mit ad a Jóisten. Tegnap a bukaresti parlament megszavazta azt a törvényt, amelyet Románia korábbi külügyminisztere kezdeményezett, és amely hivatalos, állami ünnepnappá nyilvánítja Trianon napját, azaz június 4-ét. Terített betli, magyar kártyákkal.*

Törvényerőre emelkedése már csak a "magyarbarát" Klaus Iohannis államelnök aláírására vár. Az új román „ünnepen” egy jó kis performansz lehetne a budapesti román nagykövetség előtt fehér ló nyergében, ellentengernagyi egyenruhában, kardmarkolattal bedörömbölni a román rezidencia kapuján… Kevesebbtől is össze szokták rosálni magukat: elég, ha összehajol énekelni pár székely, vagy kiteszik az arany és kék székely lobogót. Tulajdonképpen már egy magyar helységnévtábla is nadrágszárba ereszti náluk a sárgát. Tenni ellene nem tudunk, ilyen a tolvaj rossz lelkiismerete. 

Elképzelem a csíkszeredai jéghoki csapat vezérszurkolóját, Sziszó cimborámat, amint június 4-én a román trikolórra összecsapja a bokáját. Elképzelem a homoródalmási unitárius lelkészt, „Csárli pap” barátomat, ahogy a román himnuszt átszellemült arccal énekli. Elképzelem Lehelt, a cselgáncs bajnokot, Szidóniát, a Hargitán tanyát verő igazi funtineli boszorkányt, Szász Pista bátyámat, a barcelonai magyar pavilon építőjét, az író testvéremet, Attilát a kispiaci bugylibicskájával, a máig harcoló székely hadosztály Gézáját, Zoltánját, Botondját meg Krisztináját, hogy ők mind, ott valahol arra lesznek szorítva, ünnepeljék meg a tragédiájukat. Rázom a fejem. Nem fog menni. Életszerűtlen vízió csupán. Olyannyira életszerűtlen, mint maga a megtestesült, önnön vétkeibe belefúló Európa.

Mi pedig megpróbáltuk finoman, méltósággal. Szép szóval. Magyarország éppen tíz évvel ezelőtt, 2010. június 4-én fogadta el azt a törvényt, amely a magyar nemzet legsúlyosabb és máig tartó szétszaggattatásának évfordulóját, Trianon dátumát a nemzet összetartozásának napjává nyilvánította. Tettük mindezt a sérelmek elsimítása, a pozitív gondolkodás, a barátság jegyében, a szomszédságpolitika közös érdekeibe vetett bizalommal. Hamar visszaéltek vele, s hogy ezen meg sem rökönyödtünk nem kellett egyéb, csak a román politikum távolabbi és közeli viselt dolgainak ismerete. (Amott épp fölkészül Szlovákia és Ukrajna…)

Üssenek agyon: noha ennek egy ideje semmi jelét nem látni, az ördög nem alszik alapon én Szerbia esetében is borúlátó vagyok. Jó lenne, ha tévednék. Mindazonáltal fogytán vannak már az illúzióim, ahhoz már túl sokat éltem.

A politika végérvényesen az fog maradni, ami ezidáig volt: érdekek érvényesítése, bárki és bármi áron. 

Hogy ez miként fog kihatni a mi életünkre? Lassan ezzel sem kell törődnünk. 

Nem vezet sehová, nem old meg semmit.

   Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2020.05.16-án.