MI, MAGYARKANIZSAI INDIÁNOK

 

Varjú indián földerítő, Taos hegység, Új-Mexikó, 19. sz. vége

Szerbiában vasárnap országos, tartományi és helyi szintű választásokat tartottak. A számok, az arányok, a lakosság voksolásra való hajlamának adatai ismertek. A végeredmény is.  

Ma június 22-e van, és ismét fölkelt a nap.

Aligha kell bizonygatnom, az országos szinten lezajlott pártos küzdelem kimenetele majdhogynem hidegen hagyott. Amúgy is borítékolható volt az eredmény. Aki ismeri a Balkánt, tudja a szokásrendszert, az éppen úgy nem lepődik meg egy kocsmában falhoz vágott poháron, mint azon, hogy mindig a hatalmon lévő erő indul a biztos győzelemért. A belgrádi székhelyű politika már csak ilyen: ahol a zászló állni látszik, menten köréje gyűlik a sokaság. Földuzzad az ilyen párt. De az igazság egyik szirma árulkodó: a megannyi szimpatizáns között bántóan sok karrierista, köpönyegforgató, törtető tag is érvényesülni igyekszik, ami erősen árnyalja az adott párt sikerének összképét.

Legyen az ő gondjuk – mondom én, mondjuk mi, magyarok. Nagyobb figyelemmel a tartományi választásokra fókuszálunk. Minél közelebb karéjozik a politikai hullámverés a szülőföldünkhöz, annál inkább válunk érzékennyé a közélet történéseire. Arról nem beszélve, ami természetes: kinek-kinek a szülővárosának, a falujának a sorsa a legfontosabb.

Ami tegnap megtörtént, az ritka madár mifelénk.

Győztünk.

Ez a győzelmünk ugyan várható volt, de hogy ekkora siker kerekedik belőle, arra kevesen fogadtak volna. Jómagam is csak egy erős ismétlésben bíztam.

Milyen jó leírni! – a délvidéki, ezen belül a kanizsai magyarság ismét megvillantotta önmagát.

Egy indián mondás úgy szól: „Végre megjöttek, akikre idáig vártunk. Mi magunk vagyunk azok.”

Megvillantottuk az erőnket és példát mutattunk politikai érettségünkből, ami karakterében más, különbözik a többségi társadalom politikai kultúrájától, mert bennünk az állampolgári kötelezettség mellett mindig ott munkál az öntudatunk fontossága, a magyar identitásunk vállalása.

Úgy vélem, vasárnap a bácskai-bánáti magyarság jelesre vizsgázott. Bebizonyítottuk, hogy tudunk közösségben gondolkodni, tervezni.

Bebizonyosodott, hogy miként az elmúlt esztendőket tudjuk tiszta fejjel értékelni, úgy a közeljövő ígéretes dolgait is egységesen látjuk vállalhatónak, egységben látjuk követendőnek és csakis egységben gondoljuk megvalósíthatónak.

Mi ez, ha nem egy nép, egy nemzeti közösség önmagát fölülmúló érettségének a bizonyítéka?

Mi ez, ha nem a mi közösségünk jelesre kiállított nagykorúsági bizonyítványa?

Voltak itt páran, magyar szirének, akik arról próbálták győzködni honfitársainkat, hogy a megkezdett út helyett egy rövidebb csapásirányt ígértek a málnáson körösztül. Nem vitték be a bozótba a népünket.

Az ügyünk árulói lebuktak ideje korán, és vasárnap csúfosan leszerepeltek. 

Az effélékkel kapcsolatosan személy szerint elégtételt érzek. Hogy ők – a közösségünket bomlasztani szándékozó magyar nevű egyének – most mit érezhetnek, azt pontosan nem tudom, de vannak tippjeim. Megmondom: nem éreznek semmit a haragon, a keserűségen, a sértettségen kívül. Ha lett volna bennük a közelmúltban felelősségtudat, akkor most megnyugvással elegy szégyenérzet munkálna bennük. De mivel akkor is hiányzott belőlük a felelősség érzése, úgy most is hiányzik belőlük a vállalásé. 

Ez az árulók sorsa. Most ránk mutogatnak. Hülyéznek bennünket. Önértékelési zavarukban a saját bűnüket igyekeznek önmagukkal feledtetni. Továbbra is királykobrának képzelik magukat, pedig csak kurta, kerti locsolócsövek.

Ez így van. Ez az élet. Ez törvényszerű.

Amint átlátnak rajtuk, elfordul tőlük mindenki. Ennek így kell lennie.

Most mindannyiuk kapott egy hosszabb szünetet: gondolkodhatnak. Nem rajtunk. Önmagukon. Viszont afelől sincs kétségem, hogy az ilyenek már nem változnak: a saját felelőségük helyett a csalódottságuk dühét a magyar közösségünkre fogják hárítani. Így leszünk – ahogy eddig is voltunk a szóhasználatukban – lenézett birkák, szavazó nyáj, pénzért voksoló, megbolondított tömeg. És majd tovább értetlenkednek, hogy mindezek tükrében, a véleményük ismeretében a vajdasági magyarság nem bízza rájuk a jövőjét.

A győztesek meg örülnek. Ahogy a levitézlett kompániának alkotmányos joga van dúlni-fúlni, úgy a nyertesnek is kijár a diadal íze. Még ma. Hétfőn.

Viszont holnap már kedd lesz. 

Két nappal leszünk túl a történelmi jelentőségű politikai győzelmünkön. 

S mivel a vajdasági magyarságnak tett a VMSZ néhány erős fogadalmat, eztán nincs pihenés, nem szabad az elvesztegetett napjaink számát szaporítani. 

A siker tudata munkálhat bennünk, de ennek a sikernek ösztönzőleg kell hatnia: dolgozni, tenni, jövőt szabni – ez lesz a feladat. 

Téglát téglára tenni: minden nap előrébb lépni. 

És ami nagyon fontos, megszívlelendő tanácsot hadd adjak: a bizalmat nyert jelölteknek, a vezetéssel megbízott egyéneknek túl kell lépniük önmagukon, ahogy a délvidéki népünknek is sikerült önmagát fölülmúlnia: alázatosra kell igazítani az ábrázatot. Meghajolva a népakarat előtt, annak szolgájává szegődtek az említett nyertes urak és hölgyek. Szolgájává, nem pedig parancsoló gazdájává. 

A siker, a bizalom kulcsa a hit és a szolgálat kettősében testesedjék meg! Amint nem így lenne, én leszek az első, aki szól, ígérem.

Aki(k)nek egy közösség ilyen hatalmas, meggyőző erejű felhatalmazást adott, annak/azoknak már nem pusztán a munka lett megszabva: itt már küldetést kell teljesíteni.

Szeretném azt hinni, hogy ezt minden magyar politikusunk, közéleti emberünk megértette.

Magyarkanizsán földcsuszamlás szerű politikai diadalt aratott az egyetlen magyar erő. A VMSZ-nek 20 képviselője lesz a 29 tagú Községi Képviselő Testületben. Tegnap éjjel nagyon jó volt megint délvidéki, kanizsai magyarnak lenni. Nem csak Magyarkanizsán. Mindenütt.

Az egyszeri siker után most már tényleg csak tőlünk függ, hogy minden időben erőt merítve a közösségünk akaratából a sorsunk alakításával, a jövőnk építésével ezt a jó érzést eltarisznyázhatjuk-e magunknak az elkövetkező évekre.

Nagyon vártuk már azt aki hitet, reményt és erőt hoz nekünk.

Most végre itt van, megérkezett, hogy segítsen bennünket.

Mi magunk vagyunk azok.

                                                    Pk