A kontár pedagógus buzgul - II. rész

 Hál’Istennek nem maradt reakciók nélkül induló traktatus-sorozatom első része. A jobbára dicsérő vélemények mellett be-behallatszódtak ama bizonyos suszter nyitott műhelyablakán a szirénhangok is. Általában azoké az egydimenziós embereké, akik nem a tartalmat kifogásolják, lévén ahhoz hozzászólni - sem szakmailag, sem elvi szinten - nemigen tudnak, ezért inkább indulatból, közéleti meggyőződésből van huhoghatnékjuk. De mivel tudjuk, hogy a lelátóról bekiabálás, és az anyázás az ellendrukker-kultúra része, az érvek általi meggyőzés pedig a normális párbeszédé – és bátorkodok ebben az utóbbiban bizakodni -, írom tovább véleményemet, abban a hiszemben, hogy rajtam kívül a túlnyomó többség ugyanezen vagy hasonló állásponton van.

  „Kiemelt” és „nem kiemelt” tantárgyak

Sosem szerettem a gyűléseket, lett légyen szó annak bármilyen fajtájáról. 

Pedig néha tanulságos végigülni egy-egy fárasztó napirendekkel megtűzdelt ülést. 

Ilyenkor boldog-boldogtalan fölszólalhat, vég nélkül nyújthatja a semmit. 

Ám időnként akad gyöngyszem is a sok bürokratikus szócséplés között. Ilyen máig ható élmény volt az, amikor egy gyűlésen – a jellegét, a helyét és az idejét inkább fedje jótékony homály – egy fölszólaló, a pedagógiában járatos emberként azt fejtegette előttünk, hogy léteznek kiemelt és nem kiemelt tantárgyak.

Az összejövetelnek már régen vége volt, mindenki mellett a nap is lenyugodott. 

Csak én néztem mélázva a csillagos eget, miközben próbáltam megfejteni mi tartozik a fontos és mi a kevésbé fontos tantárgyak közé? 

Ismerve a közvélekedést, kétségem sem volt afelől hogy preferált tantárgy alatt a matematikát, a fizikát-kémiát-biológiát, a nyelveket és jó esetben a történelmet-földrajzot kell értenünk. A többi per tangentem, ahogy mondaná a klasszikus latin. Vagyis: mellékesen említhető. Ebben a fölállásban kicsit lenézett, lekezelt. Amolyan töltelék szerepet betöltő. A futott még kategóriába tartozó.

Még mielőtt vérig sérteném az összes zene, képzőművészet, testnevelés, technika, és bármi egyéb szakos tanárt: álljunk meg egy polgári szóra!

Érteni vélem én, hogy a mai világ követelményei – vagyis pardon! – a folyton reformálódó oktatási koncepciót kiagyalók szerint fajsúlyosabb értelmet nyer az egzakt tudományok tanítása és minden egyéb ezeknek alárendeltjeként kezelendő, az alsóbb polcokon található. 

Csakhogy! 

Ki merné most azt állítani, hogy a már említett kései-antik hagyományokban gyökerező hét szabad művészet elvei és gyakorlata mentén szervezett oktatói-nevelői munka kevésbé értékteremtő és hasznos lett volna? Hisz évszázadokon, de inkább évezredeken keresztül pont az vitte tovább az emberiség jövőjét, hogy olyan szellemiséget és gondolkodókat nevelt, akiket mai léptékkel mérve is becsül a tudomány és a művészet.

Mik a hét szabad művészet alappillérei?

A grammatika (nyelvtan), a retorika (a gondolatok választékos kifejezésének tudománya), a dialektika (a gondolatok logikus kifejtésének elsajátítása). A csillagászat mellett aritmetikát (számtant) tanultak az ifjak, amelyhez a geometria (mértan) és a zene egyenlő súllyal párosult. Mindezek a tantárgyak szervesen egybe illeszthetőek voltak, kiegészítették egymást és az emberré faragás sarokköveiként kezelték őket. Testi és szellemi neveléssel együtt az erkölcstanra fektették a hangsúlyt.  Aligha véletlen, hogy ma például egy zeneórán naplóba írt egyes osztályzat kevésbé rendíti meg a szülőt és gyermekét, mintha ugyanezt az elégtelent mondjuk angol nyelvből kapta volna…

Ma, amikor gyermekeink szókincse pár száz szóból áll, amikor köszönni sem igen tanulnak meg, mert félszegek maradnak: nem lenne-e fontos úgy beszéltetni őket, hogy megnyíljon az értelmük? 

Verseket alig tanulnak, meséket nem hallgatnak. 

Fantáziájuk szegényes, mert a televíziós rajzfilmeken nőnek fel és nem rajzolják le a világukat. 

Hány és hány alkalommal éltem meg a szégyent, hogy középiskolát, gimnáziumot végzettek alig-alig ismernek magyar népdalokat. Tábortűznél, vacsora után nem énekelnek. Még jó, ha egy-két muskátlis nótát úgy-ahogy megjegyeztek. 

Kodály népeként éghet az arcunk, hogy egyik legféltettebb kincsünket hagyjuk veszni: a magyar népdalt. Évezredes hagyományunkat.

Csak az tudja becsülni a háztartástan, vagy a műszaki nevelés jótékony hatását, akit már ajándékozott meg gyermeke a saját kézimunkájával, esetleg odahaza evett a nebuló szerény egytálnyi főztjéből. Minden színötös bizonyítványnál többet érnek ezek az apró örömök, mert általuk látjuk értelmét annak, hogy gyermeket vállaltunk. Meg tudná szeretni a kerti munkát is úgy, ahogy a matematikát megismeri. Ha a fizika mellett azt is megtanulná, hogy a színek szépsége, zseniális festményeket feldolgozva micsoda páratlan élménnyel gazdagítja majd képzeletét.

Ha a számok és grafikonok összefüggésében megérthetné a versek zeneiségét és a dallamok összjátékát.

Ha lenne akarat a tanulás és az ismeretszerzés megszerettetésére, kapcsolat a „kiemelt” és „nem kiemelt” tantárgyak között. 

Ami sajnos ma van, az többnyire egy teljesítmény-centrikus, rideg, embertelen és végső soron gyermeknyúzó gyakorlat. Gyermekeink érdekében rajtunk áll, hogy változtatunk-e rajta.

Mert ha így marad, pár száz év múlva nem biztos, hogy az általunk ismert középkort fogja majd az emberiség, a „sötét” jelzővel illetni. 

A következő rész címe: Magyarázzam, vagy rajzoljam is le?! 
Az előző részt ide kattintva olvashatja!

Pósa Károly

A kontár pedagógus buzgul - I. rész

Régtől fogva motoszkált már bennem az ötlet, hogy elindítok egy heti rendszerességgel jelentkező rovatot, amiben megkísérlem közérthetően leírni saját gondolataimat, a csöpörödő gyermekeinkkel kapcsolatos észrevételeimet. Az oktatás-nevelés kérdéseire keresgetnék adekvát válaszokat - vagy csak egyszerűen igyekszem majd megfogalmazni a mostanság mind sűrűbben fölmerülő kételyeimet, hátha mások is hozzám hasonlóan vélekednek. Hisz szülők – apák és anyák – vagyunk mindannyian. Naponta szembesülünk a reánk meredő kérdőjelekkel, amelyek mind-mind az általunk fölvállalt szülői szerepünkből adódnak. Hatványozottan igaz ez azokra, akik hivatásuknál fogva is a gyermekeink nevelésére kötelezték el magukat. Mielőtt bárki nagyképűséggel vádolna, szeretném leszögezni, hogy míg e sorokat írni fogom – a címben föltüntetett módon –mindvégig olyan suszternak tudom majd magamat, aki a kaptafa mellől ki-kitekinget a műhelye ablakán, de a saját eszére hagyatkozva értelmezni próbálja maga körül történéseket, másokat, jelenségeket: vagyis az egész teremtett világot. És ha árjával olykor meg is bököd valamit-valakit, szándéka őszinte lesz, és jóindulata megmarad.

Lesz itt (s-)írás?

Indiana az USA 19. tagállama. Hat és fél millió lakosával nagyjából a mai Szerbiához hasonlítható. Fővárosa híres az indianapolisi autó- és motorversenyekről. 

Mínuszos kis hírként olvastam róla tavaly, miszerint 2011 nyarán ebben az államban a helyi politikusok úgy döntöttek, hogy beszüntetik az iskolákban a folyóírás tanítását. 

Helyette a diákgépeltetésre szavaztak. Merthogy az inkább megfelel a mai kor elvárásainak. 

Nem kell szidni a derék – bár kétség kívül elég hülye – honatyákat, hisz az Egyesült Államok másik 40 államában sem erőltetik már a kézírás elsajátítását. Tessék-lássék még fogják a gyerekek a ceruzát, de néhány éve a billentyűzetet részesítik előnyben az oktatási intézmények. Nem követelmény megtanulni kézzel írni.. Kicsit teherként élik meg a pedagógusok, hogy a tanulók papíron, vonal-vezetve tanulhatnak írni, de azért még rendelettel nem tiltják a régen bevált módszert. 

Még nem.

Kit kéne szamárpadba ültetni? A gyerekeinket, vagy a törvényhozókat?

A rendőrviccek óta tudjuk, hogy az írás és az olvasás nem föltétlen függ egymástól. 

Lehet úgy olvasni tudni, hogy a betűírás tudományát nem ismeri valaki. 

Ám gondoljunk bele: nem éppen mindegy, hogy valamit a kezemmel, az ujjaim, a csuklóm mozdulatainak a finom összhangjával teremtek-e meg, saját magam kénye-kedve, természetem, lelki állapotom szerint rajzolva a betűhalmazokat, szavakat, vagy személytelen gépi billentyűket nyomogatva hozok létre szabvány kinézetű szöveget. 

A tasztatúrát ütve olykor kijavít a gép, aláhúzza az oda nem illő részeket, elütött betűkre, helyesírási hibákra figyelmeztet, szószerkezet módosításokat, mondattani vétségeket korrigál. Odafigyelnünk alig kell, hamar hozzászokunk a kompjúter kínálta mankóhoz, agyi kapacitásunk így majdnem nullán nivellál. A diákok gépelése egyfajta favágó mechanizmussá silányul, szemben a ceruzával, vagy – urambocsá’! - tollal kanyarított írásra, ami igazi szellemi kihívás, és ahol a belbecsért és a külalakért egyaránt felelősek vagyunk.

Kalligrafikus írásnak nevezik azt, amit a távol-keleti kultúrák mind a mai napig tanítanak a gyerekeiknek. Kínában, Japánban kötelező kézzel, ecsettel vagy tollal írni, mert évezredek alatt rájöttek arra, hogy a közös nyelv mellett a közös írás erősíti a közösségi tudatot. Önfegyelemre, kitartásra ösztönöz. A kisgyermeki agyban rögzül a finom részletekre való odafigyelés képessége. Az izmok elsajátítják a mással nem pótolható cizellált mozgás gyakorlatát. Nem utolsó sorban olyan, a harmóniára nevelő képességek birtokába kerül a kézírását tökélyre fejlesztő ember, amit az élet más területén is használni fog. A finom csuklómozdulatoknak köszönhető a hangszeres muzsika iránti adottság, az apróbb tárgyak összeszerelése, a kézimunka – hímzés, varrás, netán kötés vagy horgolás elsajátítása: és – igen – még a simogatás minősége is. 

Nem beszélve a rajzolásról, festésről, amit egy későbbi részben szándékozok taglalni.

Nem csak a távol-keleti példák, hanem nagyszüleink, dédszüleink igaza láttatja a kézírás tanításának szükségességét. 

A régi hagyomány szerint még az inasiskolát végzettek is cirkalmazott sorokat róttak, mert a szakma mellett beléjük nevelték az írás pedantériáját. Nézzük át eleink megsárgult okiratait, levelezésüket! Olyan vonalvezetésen, tiszta kézjegyű betűvetésen ámulhatunk, amit ma már műszaki főiskolákon sem tanítanak!

Bizonyos, hogy mára a helyzet összetettebb. 

Megváltozott a világunk. 

Nosztalgiával gondolhatunk a hajdan talán csak lúdtollal írott, szabatosan fogalmazott mondatokra, de tudván tudjuk, hogy az a kor már nem jön vissza. Van helyette ékezetek nélküli sms, központozásból „szmájli”, és kicsontozott, híg internetes-kommunikáció.

Ettől már csak egy ugrás az ikszek vagy keresztek világa, ahol nevünket sem kell tudni aláírni. A szöveget sem muszáj érteni. Mint a bíróságon gyakorlat, hogy peres ügyekben, a jogi bükkfanyelvet beszélő ügyvéd segít ki bennünket, úgy a nem túl távoli jövőben lehetőségként fönnáll, hogy valaki írni és olvasni tudó magyarázza majd el gyerekeinknek az eléjük tett írást.

Az emberiség átélt már ilyen időszakot. Középkornak hívták.

De ezek már orwelli mélységű gondolatok, aminek beteljesülését, ha el szeretnénk kerülni, üljünk le gyerekeinkkel, írjunk, rajzoljunk velük. 

Vezessük, és szeretettel fogjuk kicsiny kezüket. Ha eleink - onnét túlról - ránk tekintenek, teljen örömük bennünk.   

Pósa Károly   

A következő rész címe: "Kiemelt" és nem kiemelt tantárgyak