ÖNTÖKÖNSZÚRÁS

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, november 30-án, szerdán*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

Amolyan szellemi buckalakóként, viszonylag hosszú ideje művelődő napszámos lévén, talán nem tűnik pimaszságnak, ha akad némi hozzáfűznivalóm a hazai magyar kulturális életet illető – nevezzük szőrmentén, eufemizálva – jelenségekhez.

Előrebocsátom: az itteni magyarság által megteremtett, kiművelt örökségünket, a mindmáig ápolt kulturális értékeket, és a népünk kincsestárát gondozókat attól többre becsülöm, mintsem ezen egy-két flekknyi írásomban sommás ítéletet mondhatnék róluk. Pláne önvád nélkül kritizálhatnám őket. Még tanácsot sem adhatok, hisz kalácsom sincs. Az egyre terjedő vircsaft kapcsán ellenben véleményem – igenis van. Akkor is, ha egyesek rossz néven fogják venni. 

Mivel nem szeretném azt a mifelénk divatos „értelmiségi” táncrendet követni, miszerint nyafogni kötelező, bírálni meg csak a másikat szabad, itt és most bizony hazafelé is muszáj lesz mondanom, amit. És nem akarok a függetlenség pózában sem virítani. Ha a vajdasági magyar értelmiségiek valamelyike arról győzköd, hogy ő bezzeg középen áll, az legfeljebb úgy értendő, hogy annak a gőzölgő kupacnak a közepén, amit mifelénk közéletnek hívnak. A kedves elitista mozgalmárok révén meg amúgy is lenullázott, kiheréltté vált a vajdasági magyar semlegesség fogalma. Akiknek dugás közben is Pásztor jár a fejében, azoknak a VMSZ szapulása, meg a magyar kormányellenesség jelenti a függetlenséget. Az Orbán-fóbia. Ez a működésük alapföltétele. Ezért kapják a pénzt. Igaza van a szponzoruknak. Dolgozzanak meg érte. 

Hadüzenet nélküli háborúban élünk. Dúl a harc a lelkekért. Az egyik legvéresebb csatateret kultúrának hívják. Ezer sebből vérzik. S vérzünk vele mi is. El. Ugyanis az űrkutatásban kellene hasznosítani azt a sebességet, amivel a gagyi terjed a Vajdaságban. Évek óta közhely: szülőföldünket a bulvár, a szennyes szórakoztatás, a giccs terepasztalává silányítjuk. Tudom, a magas kultúra mindig egy kicsit más. De ha már szórakoztatni, egybeterelni akarjuk a szétzilálódó közösségünket, ahhoz ne az igénytelenség legyen a jelszavunk. Hosszan sorolhatnám mindazokat a vállalhatatlan figurákat – „zenészeket”, „előadóművészeket”, „humoristákat”, anyaországi celebeket, akiket mi tárt karokkal vártunk, kiszolgáltunk majd a haknijukért megfizettünk. Hovatovább mintha csak a kereskedelmi tévék ripacsait, a sok csillagporos prostituáltat a lá carte szervíroznák a Vajdaságba. Piaci rés vagyunk nekik, semmi több. Be is tömik azzal, amijük van. Sajnos a pofánkba. Mert nekünk már Mohács sem kell, az is túl magas. Akkor inkább a Fekete Pákó. Kegyetlenül csiszolt tükör ez a honi magyar társadalmunk előtt. Nem tudom hányan mernek belenézni. Mindenestere akiket illet, a kultúránk alakításával megbízottaknak nem árt tudniuk: őket terheli a felelősség ha ehhez a bányászbéka seggével mért szinthez, ehhez a közösségbomalsztó, harsányan bulvár színvonalhoz szocializálják a rájuk bízott bácskai-bánáti magyar embereket. 

Ha rajtam múlna, eleve limitálnám a föllépését Horgostól délre az összes olyan “sztárnak”, legyen az flitteres tátika vagy kortárs írófejedelem, aki anno – 2004. december 5-e, hahó! – köztudottan ellenünk ágált. Vagy azoknak a szekerét tolta, tolja épp most is, akik a pandamacik kihalásán és a nemileg semleges vécék terjesztésén többet izgulnak, mint a határon túli magyarság létén vagy megszűnésén. A legaktuálisabb: egymásnak adják a kilincset Zentán, Szabadkán és Kanizsán a bátor Dumaszínházas humoristák. Amiben csak egy a komikus: hogy mi azoknak tapsolunk, azokért rajongunk, akik teli szájjal gyalázzák a jelenlegi magyar kormányt. Nem mellesleg a VMSZ szövetségesét. Igen, a vajdasági magyarság jelen kori legerősebb jóakaróját. A fiúk leruccannak Röszke alá, kalandpark nekik Szerbia, egyfajta szafari, jé, itt is beszélnek magyarul. Azzal etetnek bennünket, hogy a humor mindig ellenzéki. Ha ez igaz lenne, 2007-ben az RTL-Klub Heti Hetes műsorában Hajós András nem fakadhatott volna ki a “humor nagyágyúira”: “Nem kínos nektek az az állandó orbánozás? Hát öt éve ellenzékben van!” Ahogy a nevezett csatorna (kanális) is csak a reklámadó után kezdte fújni igazán a szartrombitát. Közben itt és ott is diktatúrát, fékek és ellensúlyok hiányát, egypártrendszert vartyog a lápi békák kórusa. 

Semmi bajom azzal, ha a Magyar Tanszéken pogácsáztatják Závadát, Tamás Gáspár Miklóst meg a többi nagy kedvencet. De vajon Csurka miért nem ihatott soha fröccsöt Újvidéken? Dinnyés Jóska rosszabb énekmondó, mint Bródy „Tinike”? Dörner György tehetségtelenebb Alföldy Róbertnél?  Vagy mikor járt utoljára Temesi Feri Szabadkán? (Megmondom. Harminckét éve. Akkor sem irodalmi esten, hanem a bolhapiacon farmernadrágot venni.) Amióta ez az egyre gazdátlanabb barnanyelvű ellenzék jajgat, azóta mintha ráerősítettek volna erre a kizárólagos, agymosó kurzusra. Mi meg hagyjuk. Noná.
Nem nézünk a démonaink szemébe, hanem kényeztetjük őket. Azok meg elpockolják a gázsit és köszönjük Emese alapon másnapra elfelejtenek bennünket. Pedig az egy szem kishegyesi ápolónőn kívül – hamarjában – kábé annyi X-Faktoros győztest tudnék fölsorolni, amennyi önálló gondolata szokott lenni Vujity Tvrtkónak.

Nem állítom, hogy mindig mindenkinek a Borbála-bál pillenyakkendősei között kell levizelnie a lába szárát. Én a régi Kispiszkosban is jól szórakozok. Leginkább azért, mert a már említett bálozó elittől biztonságos távolságra vagyok. Ha ezüstkanál lennék, nem sok lenne közöttük, akire rábíznám magamat. Viszont nem szeretném vajdasági magyarként megérni azt a napot, amikor valamelyik valóságshow villájából kibukott rúdtáncosnő fogja megszegni a Szent István-napi újkenyeret. Vagy hogy pornós múltú dívák félplaybacken riszálják magukat városnapokon.

Úgy a személyére, mint az életművére vonatkozó kétségeim ellenére hadd idézzem a nemrég hunyt Esterházy bonmot-ját: “Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.” A vajdasági magyar közösség eddig kiművelt, megtartott értékrendje mégsem a bazári majmokéval nivellál.

Ehhez kéne tartani magunkat. Művelődésszervezőként, vajdaságiként, magyarként. 

És ha valakik továbbra is inkább a profitot részesítik előnyben, a hülyítés terjesztését folytatnák, az egészséges önképünk, a tartásunk ellen szervezkednek: lelkük rajta. 

Úgysincs nekik.

                                                                           Pósa Károly

Sagmeisternek, tisztelettel

Egy palack Bujdosó bor kifogott rajtam.

Nem most rögtön.

Vagy háromhetis volt a birkózásunk.

Végül diadalmaskodtam fölötte, persze. Meg se írnám, ha nem. De azt is be kell látnom, hogy az erkölcsi győzelem az övé.

Ádámnál és Évánál kezdve: a bolondos 1986 nyarán Tisza túrán voltam. Kenukkal lapátoltuk hosszában a folyót, az akkori szovjet-román határtól Kanizsáig. Mivel a vízitúra élményei önmagukban is köteteket töltenének meg, nem eresztem bő lére mondandómat. Majd máskor. Annyi viszont publikus, hogy ott rúgtam be életemben először. Fehér ember módjára.  

Úgy esett, hogy a hajós társammal, a velem egyívású Baráth Lacikával álló nap sem csináltunk mást, mint a folyamban sodródó üvegpalackokat vadásztuk. Kőbányai, Traubi szóda, Pepsi, ásványvíz – vitt minden szir-szart a víz. Az összes közül a legértékesebb mégis a kicsi Coca-Colás üvegek voltak. 80 fillért is megadtak darabjáért. Emezekért 50 fillér járta. (Csak a miheztartás végett: a fiatalabbak kedvéért ide biggyesztem, hogy 1986 júliusában Magyarországon kétésfél forintért vettük a kólát. Kocsmában. Akkoriban kocsmában is ilyesmit ittunk. Nincs ezen mit szégyellni. Mindenki volt gyerek.)

Szóval Tokajtól Tiszaújvárosig – akkor Leninváros volt a neve, hehehe…, miket röhögtünk rajta… – annyi palack gyűlt össze a kenunk hasában, hogy azokat a legelső KÖZÉRTben visszaváltva kisebb vagyon ütötte a markunkat. Mivel jól mondták a kanizsai öregek, és tiszteltük is őket a mondásuk miatt: könnyen jött pénz, könnyen megy alapon az összeset befektettük a legelső, útba eső halászcsárdában. Húzta a cigány, ittuk a bort. Tán még táncoltam is mezítláb. Nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy az áldott emlékű Püspök Joca másnap az esti cirkuszolásunk miatt direkt velünk sikáltatta el a közös tábori kondért. Aki netán másnaposan gyeszölt már egy undorítóan mocskos, ételszagú, zsíros üstöt, annak van fogalma róla, mi játszódott le a zsenge belsőnkben. De hogy vidámabbal zárjam a Tisza túrás élménybeszámolót: egy híd boldogabbik aljában működő szocialista nudista strandon akkor láttam először borotvált izémizét. Tudom, nem egy nagy dolog manapság. Ám aki előtte  még borotválatlant sem látott, az bizony megilletődött kicsit. Nekem elhihetik.

Épp betöltöttem a tizenhatodik életévemet. A születésnapomat olyannyira elfelejtettem, hogy csak a tábortűznél döbbentettek rá, amikor a kompánia ajándékát átadták. Borzalmasan csúnya, műanyagból fröccsöntött, szarvasagancsot imitáló asztali készletet kaptam. Bornyitóval. Meg is becsültem harminc éven körösztül. Az a spirál tette a dolgát nálunk tavalyig. Aztán nyugdíjba küldte magát. Egyszerűen elveszett.

Most kezdődik a kaland.

Közben kaptam én mindenféle bort. Mivel nyitó, húzó nem akadt hozzá, valahogy csak-csak sikerült léket vernem rajtuk. Ha nem jött össze az ujjammal benyomni a parafa dugót, elővettem egy fakanalat és a nyelével rövid idő alatt király lettem. Működött a dolog.

A tavalyi év végén kedves dunakeszi ismerősöm viszont megvert megajándékozott ezzel a Sirály nevű vörössel. Merlot. Épp ilyen senkiházinak való, mint én. Valamire csak jó lesz fajtájú.  

A küzdelem vele Karácsony tájékán kezdődött. Jöttek ebédre a komámék. Arcoskodni akartam, miféle úri eresztés lennék – ehol-e, magyarországi félszáraz. De a rohadék bor nem adta magát. Akárhogy szentségeltem, izzadtam, a dugó maradt benne. Olyan érzésem volt, mint egy koszovói vőlegénynek, aki inkább megszökik, de nem mutatja föl az összegyűlteknek a vértelen lepedőt. Napirendre sikerült térnünk fölötte. Hál’istennek akadt itthon birspálinka. Kompenzáltuk.

Kisvártatva megint vendég jött a házhoz. Akkor már óvatosabb voltam. Csavart és csavarhúzót hoztam a konyhába. A kedves ismerős mosolygott, nézegette egy darabig a gyöngyöző homlokomat. Magában díjazta az erőlködésemet. Végül beérte egy kávéval.

Ma, az új kor hajnala virradt.

Kivittem a Bujdosó boros palackot a trágyadomb mellé. Balomban az üveget tartottam, jobbommal meg lesújtottam a nyakára. Boldogult sintér nagyapám emlékéhez igazítottam magamat: „Kisfiam, magyar embert baszogatni nem lehet, csak szórakoztatni.”

Ezért született ez a bejegyzés.

Vivát!

Pk  

MIN NEVET A MAGYAR, HA KANIZSAI?

Nem is olyan régen mentek a pletykák, a rémhírek arról, hogy a városunk központja miként lesz átalakítva. Elképesztő, hogy egyesek miket hordtak össze - főleg rosszindulatból - no meg persze - egy adag tájékozatlanságból!

Vicces kedvem támadt.

Írtam egy szatírát, amiben a legképtelenebb terveket hazudozva, jó sok humorral fűszerezve, önkritikusan ostoroztam zavaros közéletünk fonákságait. Karikaturista lévén talán elhiszik nekem, hogy kisebb-nagyobb mértékben értem a humor eszköztárát. Az írás annyira abszurd, annyira ironikus és a végletekig kihegyezett poénokat sütött el, már-már meseszerű elemekkel tarkítva, hogy biztos voltam a sikerben.

Milyen jó lesz! Mennyit fognak majd nevetni az emberek!

Nem ez történt.

Döbbenten tapasztaltam, hogy önmagukat tanultnak, képzettnek, vagyis okosnak tartó ismerőseimnek sem esett le a tantusz. Zaklatott hangú telefonok tucatja érdeklődött, honnét vannak az információim? Az utcán állítottak le, igazak-e a „hírek”, amiket leírtam? Nem győztem magyarázkodni. Emberek! Hisz ez egy humoros írás! Teli marhasággal! Hülyeségek összevillázott halmaza! Jó kedéllyel megszerkesztve, görbe tükörként elébünk tárva: mire képes a nép szája, és mennyi fantázia szorul az álhírek mögé…

Látva megütközésemet és elszontyolodásomat, kedves ismerősöm nyugtatott: ne várjak túl sokat senkitől. Ma a humor, a csipkelődéssel elegyített szórakoztató, habkönnyű szöveg többnyire célt téveszt. Egyszerűen - nem értik.

Az emberek ugyanis vakon hisznek. A feketén-fehéren leírt, kinyomtatott írás minden szavát szentnek gondolják. Ahogy igaznak vélik, amit a televízióban bemondanak. Vagy azt, amit a szomszéd állít, szemben a sok, a témában talán jártasabb szakembernél. A Józsi, a Piroska mindig jobban tudja, mint az adott szakterület egyetemi előadója.

Talán - erre is van magyarázat. Megkomolyodtunk. (Megsavanyodtunk?) Görcsbe rándultan igyekszünk megfelelni a kihívásoknak. Márpedig csak a lazább rekeszizmú, időnként könnyedebb ember képes magafeledten derülni. Olykor saját magán, olykor meg máson.

De mi elszoktunk a nevetéstől.

Pedig hajdanában a környék lakossága híres volt a tréfálkozó kedvéről. Megszámlálhatatlan poént sütöttek el őseink, akik valahol még ismerték a heccelődés alapszabályait. Szórakoztatták ugyan egymást és önmagukat, de sosem mások megalázásával. Emberibb léptékű volt a kacajuk. A boldogult emlékű Tőke Pista tanár úr Zentán szépen egybegyűjtötte a Tisza-mente népének anekdotáit.

Mert semmi nem ad átfogóbb képet egy közösség életszeretetéről, mint a humora. Ha nem hiszik, olvasgassák a Mosolygó Tisza-mente jóízű, megmosolyogtató történeteit! Kiviláglik abból, hogy a hétköznapokon – még ettől sokkal embert próbálóbb, nehéz időszakokban is – tudtak nevetni, nevettetni a régi legendás tréfacsinálóink. Levett kalappal emlegetjük ma őket. A kántort, az iszákos cimborákat, a falu bolondját csak úgy, mint az örök poéngyáros nagyjainkat, akiknek folyton az ugratáson, mások szórakoztatásán járt az eszük. A gyárakban, a földeken, az iskolában, a hivatalokban, a kocsmákban és a bandázó kis utcákon is nevettették egymást az itteniek.

Az ilyen adomázás hovatovább kimegy a divatból. A helyét átveszi a városias vicc, a flaszter észjárása. Rövid, velős, csattanós kis sztorik. Gyakran durvasággal, ordenáré nyelvezettel, mert csak a trágárság ad ízt a szövegecskének. Ezek a közszájon forgó viccek sosem építő jellegűek. Személytelenek, mert ha valakiről szólnak is, jobbára kitalált történetek. Gyakran koronként fölbukkannak, más-más szereplőkkel. A politika,  a szexualitás, a legintimebb dolgok gúnylenyomatai.

Az anekdota viszont mindig valós alapokon nyugszik. És ha a végén nem is fakaszt hahotát, csak elhúzzuk tőle a szánkat, csöndös somolygással hallgatjuk: akkor is rólunk, nekünk szól. Valahol érezzük belőle a múlt visszaköszönését. Megelevenedik velünk a csínyekkel teli gyerekkor, a katonaság, az ismerőseinkkel történt „stósz”, vicces élethelyzeteink tucatját tudjuk fölidézni.

Mondom mindezt amiatt, hogy a kanizsai színházban vasárnap este azért telt ház volt, két pesti humorista előadásán. A közönség zömét fiatalok alkották. Röhögött mindenki a vaskos csattanókon, vastaps járt egy-két találóbb poén után. Jó volt látni, hogy huszon- és harmincéveseink önfeledten szórakoznak.

A nevetés ugyanis drága kincs.
Orvosság, gyógyír a lelkünkre. Nagy az igényünk rá.

Pósa Károly    

A kontár pedagógus buzgul - III.rész

Magyarázzam, vagy rajzoljam is le?

Gondolom, többen észrevették már, hogy az újságban megjelenő szerény értekezéseimet rendre az interneten is elérhetővé teszem. Megannyi hozzászólás, vélemény érkezik címemre. Örömmel tölt el, hogy sokan gondolatébresztőnek és reagálásra méltónak találják írásaimat. Az alábbi részben egy már-már hétköznapi – ugyanakkor nekem és remélem mások számára is rendkívül fontos - jelenségről szeretnék néhány mondatot írni. Itt sem kell világrengető új gondolatokat keresgélni, inkább csak az az igényem, hogy végre egy helyen láthassam az ezzel kapcsolatosan összekapirgált véleményem mozaikdarabkáit. És arra biztatok mindenkit, hogy miképpen a világhálón, úgy az Új Kanizsai Újságba is – tiszteljenek meg egyező vagy ellenkező álláspontjuk kifejtésével.

Merni kell. Mert ha bátrak vagyunk - merünk, vagyis merítünk. Láttató a mi nyelvünk! Teller Ede szerint is a magyar nyelv a "gondolkodás gyorsírása".

Az idősebbek talán még emlékeznek rá: volt a tévében néhány pár évtizeddel ezelőtt egy rajzfilm-sorozat. Az volt a címe: Varázsceruza. 

A jó lengyel vagy csehszlovák animátorok egy borzalmas szocialista gombafrizurás szőke kisfiú kalandjait rajzolták meg, amint varázsceruzájával általában bajos élethelyzetekből vágja ki magát. Amit a csudálatos plajbásszal megrajzolt a főhős, az rendre életre kelt, működött és mi – kisgyerekek – gyakran sóhajtoztunk, hogy nekünk miért nem dukál hasonló varázseszköz?

Elmúlt az óta bő három évtized, de még mindig nosztalgiával gondolok erre a rajzfilm-sorozatra.

Fölnőttem és tudom, hogy nekünk nem adatik meg a varázsceruza bűbája.
Viszont azt mélyen hiszem, hogy egy közönséges grafit ceruzával és egy darab papírral, vagy egy csutaknyi krétával a táblán, hasonlóan varázslatos dolgokat teremthetünk. Számtalan ízben tapasztaltam, hogy amikor a szavak megkopnak, amikor ellustul a gyermekkorú közönség meg-megfáradó értelme - minden hókuszpókusznál többet ér egy gyors skicc magyarázat közben.

Fölrázza a szendergőket is. 

Megbolydul a hátsó pad.

Odatapadnak a rajzra, megnyílik a fantázia nagykapuja.

Néhányan megnevetik. Játékosságot lop az esetlegesen komoly téma légkörébe. 

Mert az előadó – pont tudásának és előadói mivoltának köszönhetően – általában (az esetek többségében, és mindig tisztelettel emlegetem a kivételt!) kimagaslik, „kinő” az őt körülvevő hallgatóságból. Ez már csak így van. 

A katedrán állni egy emberes küzdelem. 

Ezért aki magyaráz, tudásanyagot ad át egyedi méltóságában mintegy „lebeg” a hallgató többség fölött.   

Ám a nagy cseh filmrendező – Jirí Menzel – szerint óvakodnunk kell a túlzott méltósággal viselkedő embertől, mert az olyan ember, aki olykor nem nevettet és maga sem tud nevetni, az a közönség számára hamar hiteltelenné válik. 

 Ha rajtam múlna, az összes tanító embert olyan – divatos szóval – tréningekre küldeném, ahol színinövendékek előadói, rendezők, dramaturgok mesélnék el, miként kell gesztikulálni, a hangunkat hordozni, kilépni a padok közé, fölemelni a szemöldökünket vagy suttogóra fogni a mondandót. Mikor van ideje egy viccet elsütni, hogy nézzünk a gyengén felelőkre, van-e koreográfiája egy bő félórányi előadás élvezetesebbé tételének?

Ebbe a körbe tartozik a gyakori rajzolgatás kérdése is.

Ha nagyon dühösek vagyunk, mert értetlenkedik valaki, akkor általában epés hangon tesszük föl neki a kérdést: Magyarázzam, vagy rajzoljam is le?

Jó tanácsként – ha elfogadható tőlem – azt kérném, hogy amennyiben egy mód van rá, akkor rajzoljuk le mindenképpen. 

Nem véletlenül sűrűn illusztráltak a kisgyerekek tankönyvei, a meséskönyvek, a verseskötetek. Ha már egyszer olyan a világ – mint írtam az előző részben –, hogy a vizuális nevelést, a kézi rajzot és általában a képi világ teremtését és megértését hanyagolja az oktatás jelenlegi rendszere: szerezzünk örömöt és lopjuk bele az utánunk lépdelők lelkébe a rajz által életre kelő képzelet élményét.

Tudom, hogy nem lehet mindenki, aki magyaráz született rajztehetség.

De a pálcikaemberek látványa, az óvodás színtű házikó kéményére cifrázott füstcsóva is mindig fölér egy Walt Disney-s figura bájával, ha kellő szeretettel, beleérzéssel és örömmel kanyarították a táblára. 

Olyankor – éppen a rajzocska firka-jellegének köszönhetően – szembesülhet a gyerek, a diák, a hallgató azzal, hogy az előtte álló pedagógus, előadó, szülő, vagyis fölnőtt: ugyan olyan hús-vér ember, mint ő. Tökéletlenségéből adódóan szükségképpen ember. 

Humoránál fogva  pedig – emberi. Ezért szerethető.

És ha ezt az emberi arcunk mutatjuk nekik, mosoly és hála lesz a közönségünk tekintetében.

A következő rész címe: Irodalmi könny(v)ek

Pósa Károly