A VÁGY VILLÁMA

Megint festek. Muszáj. Nem azért, mert megrendeltek egy képet, hanem kényszerből. Meglegyintett a „valamit csinálni kell” fuvallata, egy titokzatos ütem kezdte verni a tamtamot, az a tüzes tenni akarás, aminek késztetését csak azok ismerhetik, akiket rendre megsarkantyúz valami belső erő, egy máshonnét dirigáló ügybuzgó szellem. Röstellem ihletnek mondani, de ha közérthetőbb, hívhatom annak, még úgy is, hogy a létezésében nem hiszek.
Ihlet nincs. Az a renyhék kifogása. (Bezzeg azt nem voltak lusták kitalálni!)

Ihlet? Nevetséges alibi. Ami az lenne – inkább vágyakozásnak nevezném. Valami és valaki után vágyni: a mozgatója lehet egy egész életnek. Mert olyan emberi. Inkább visszamenőlegesen szoktunk élni vele, mert a vágyat egyébként nem lehet sürgetni. Nem siet sehová, késni sem késik: egyszerűen jelen van mivelünk, bennünk. Énvelem és bennem legalábbis – mindenképpen.

Sajátos, meglehetősen szoros a viszonyom a vágyakozásommal. Kalandként tekintek rá, életem kalandjaként, s csak remélem titkon, hogy nem hiába mesterkedek a formák és ideák leképezésével, a ténykedésem nem lesz hasztalan, marad irgalom a végére egy pirinyónyi beteljesülés gyanánt. Hogy megéri-e? Aligha. Veszélyes foglalkozás az alkotás.
Ha a szándék tiszta és az értelemtől elvonatkoztatható ez az akarat, egyetlen képben fölfedhető az egyéniség összes jellemzője. A jó meg a rossz vetülete ott marad a vásznon, a mondatokban. Mint egy nyálcsöppből is rögtön föltárulkozik az ember összes nyavalyája, sőt, ma már a DNS-kutatás és genetika szédületes fejlődése révén gyakorlatilag maga az ember is rekonstruálható. 

Tehát vigyázni kell. Vacakot nem szabad alkotni. Kicsit zavar ugyan, hogy időnként ajánlott kifelé pislogni, ügyelni a részletek mellett a kritikákra, mert egyébként a festés, rajzolás, írás nem egy harsány karnevál, hanem magányos műfaj. Bizalmasságot igénylő tevékenység. Annyira intim, hogy még műhelytitkai is vannak, és lám, mégis a nagyközönségnek készül, sokan látják és értelmezik a folytatásban, ameddig él a mű, tehát amíg érdeklődésre tart számot.
Mihelyt elveszti varázsát, meghal az alkotás. El sem kell felejteniük. Elég, ha idejétmúlt lesz, ha elhalványul az üzenete, vagy ha eleve értéktelen portékaként kezdik nézni, olvasni. Akkor a kép az írás megszűnik, és lim-lomként végzi. Mit mondjak, elég dicstelen befejezés. 

Gondolom emiatt iparkodik minden alkotó valami extrát, egyénit és legfőként maradandót létrehozni. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Ne legyenek illúzióink, az esetek többségében – mivel az őszinteség többé nem erény, hanem inkább hiba – a műalkotások zöme csak ideig-óráig virít a köztudatban. És ami nem igaz, ami nem őszinte, az bizony hamis, fals. Pár generáció alatt megkopik a varázs, s a későbbiekben már csak a múló század forgácsaként tűrik egy darabig, míg nem marad egyéb megoldás: kuka. Komisz dolog ez, kétségtelen.

Hétköznapjaim lucaszékét, a festőállványra rakott makulátlan felületet kerülgetve a szám elé illesztett tenyerem mögött hümmögve alapozom a vásznat, egyszerre hármat. Sosem szerettem aprózva festeni. Amikor beüt az a jól ismert, szilajra hangolt, vatermörderes pillanat, azon hevületben legalább kettő, de inkább több vakráma vagy karton után nyúlok, mert már tudom, éhemben egy valami kevésnek bizonyulna. Az alapozás után hevenyészett vázlat következik, jobbára ácsceruzával. A gondolatot, a fejben (lélekben?) megfogant érzületet próbálom visszaadni.
Soká tanultam meg, később jöttem rá a nyitjára, arra, mennyire szükségszerű a skicc, a kerek egész majdani hitelessége végett. 

Biztos furcsán hangzik, de festeni, rajzolni meg írni, vagyis egyszerűbben fogalmazva tollat ragadni meglehetősen nagy bátorságot igényel. Mintha a vászon, vagy az üres papír megérezné a gyáva embert: a megremegő akaratból, a tétovaságból sosem lesz spirituális csoda. 

Jobbik esetben meg sem születik a mű, a rosszabbik verzióban létrejön, de minek, ha olyan silány, hogy nem talál utat mások felé. Nem kínból, verítékkel kéne megértetni a világot, hanem őszinteségtől áthatottan.
Utóbbi a boldogság kulcsa. Úgyhogy nem árt néha az igét kimondva ceruzával suhintani a négy égtáj felé. Hogy összeilljék a nagy egész. 

                                                          Pk

A kontár pedagógus buzgul - III.rész

Magyarázzam, vagy rajzoljam is le?

Gondolom, többen észrevették már, hogy az újságban megjelenő szerény értekezéseimet rendre az interneten is elérhetővé teszem. Megannyi hozzászólás, vélemény érkezik címemre. Örömmel tölt el, hogy sokan gondolatébresztőnek és reagálásra méltónak találják írásaimat. Az alábbi részben egy már-már hétköznapi – ugyanakkor nekem és remélem mások számára is rendkívül fontos - jelenségről szeretnék néhány mondatot írni. Itt sem kell világrengető új gondolatokat keresgélni, inkább csak az az igényem, hogy végre egy helyen láthassam az ezzel kapcsolatosan összekapirgált véleményem mozaikdarabkáit. És arra biztatok mindenkit, hogy miképpen a világhálón, úgy az Új Kanizsai Újságba is – tiszteljenek meg egyező vagy ellenkező álláspontjuk kifejtésével.

Merni kell. Mert ha bátrak vagyunk - merünk, vagyis merítünk. Láttató a mi nyelvünk! Teller Ede szerint is a magyar nyelv a "gondolkodás gyorsírása".

Az idősebbek talán még emlékeznek rá: volt a tévében néhány pár évtizeddel ezelőtt egy rajzfilm-sorozat. Az volt a címe: Varázsceruza. 

A jó lengyel vagy csehszlovák animátorok egy borzalmas szocialista gombafrizurás szőke kisfiú kalandjait rajzolták meg, amint varázsceruzájával általában bajos élethelyzetekből vágja ki magát. Amit a csudálatos plajbásszal megrajzolt a főhős, az rendre életre kelt, működött és mi – kisgyerekek – gyakran sóhajtoztunk, hogy nekünk miért nem dukál hasonló varázseszköz?

Elmúlt az óta bő három évtized, de még mindig nosztalgiával gondolok erre a rajzfilm-sorozatra.

Fölnőttem és tudom, hogy nekünk nem adatik meg a varázsceruza bűbája.
Viszont azt mélyen hiszem, hogy egy közönséges grafit ceruzával és egy darab papírral, vagy egy csutaknyi krétával a táblán, hasonlóan varázslatos dolgokat teremthetünk. Számtalan ízben tapasztaltam, hogy amikor a szavak megkopnak, amikor ellustul a gyermekkorú közönség meg-megfáradó értelme - minden hókuszpókusznál többet ér egy gyors skicc magyarázat közben.

Fölrázza a szendergőket is. 

Megbolydul a hátsó pad.

Odatapadnak a rajzra, megnyílik a fantázia nagykapuja.

Néhányan megnevetik. Játékosságot lop az esetlegesen komoly téma légkörébe. 

Mert az előadó – pont tudásának és előadói mivoltának köszönhetően – általában (az esetek többségében, és mindig tisztelettel emlegetem a kivételt!) kimagaslik, „kinő” az őt körülvevő hallgatóságból. Ez már csak így van. 

A katedrán állni egy emberes küzdelem. 

Ezért aki magyaráz, tudásanyagot ad át egyedi méltóságában mintegy „lebeg” a hallgató többség fölött.   

Ám a nagy cseh filmrendező – Jirí Menzel – szerint óvakodnunk kell a túlzott méltósággal viselkedő embertől, mert az olyan ember, aki olykor nem nevettet és maga sem tud nevetni, az a közönség számára hamar hiteltelenné válik. 

 Ha rajtam múlna, az összes tanító embert olyan – divatos szóval – tréningekre küldeném, ahol színinövendékek előadói, rendezők, dramaturgok mesélnék el, miként kell gesztikulálni, a hangunkat hordozni, kilépni a padok közé, fölemelni a szemöldökünket vagy suttogóra fogni a mondandót. Mikor van ideje egy viccet elsütni, hogy nézzünk a gyengén felelőkre, van-e koreográfiája egy bő félórányi előadás élvezetesebbé tételének?

Ebbe a körbe tartozik a gyakori rajzolgatás kérdése is.

Ha nagyon dühösek vagyunk, mert értetlenkedik valaki, akkor általában epés hangon tesszük föl neki a kérdést: Magyarázzam, vagy rajzoljam is le?

Jó tanácsként – ha elfogadható tőlem – azt kérném, hogy amennyiben egy mód van rá, akkor rajzoljuk le mindenképpen. 

Nem véletlenül sűrűn illusztráltak a kisgyerekek tankönyvei, a meséskönyvek, a verseskötetek. Ha már egyszer olyan a világ – mint írtam az előző részben –, hogy a vizuális nevelést, a kézi rajzot és általában a képi világ teremtését és megértését hanyagolja az oktatás jelenlegi rendszere: szerezzünk örömöt és lopjuk bele az utánunk lépdelők lelkébe a rajz által életre kelő képzelet élményét.

Tudom, hogy nem lehet mindenki, aki magyaráz született rajztehetség.

De a pálcikaemberek látványa, az óvodás színtű házikó kéményére cifrázott füstcsóva is mindig fölér egy Walt Disney-s figura bájával, ha kellő szeretettel, beleérzéssel és örömmel kanyarították a táblára. 

Olyankor – éppen a rajzocska firka-jellegének köszönhetően – szembesülhet a gyerek, a diák, a hallgató azzal, hogy az előtte álló pedagógus, előadó, szülő, vagyis fölnőtt: ugyan olyan hús-vér ember, mint ő. Tökéletlenségéből adódóan szükségképpen ember. 

Humoránál fogva  pedig – emberi. Ezért szerethető.

És ha ezt az emberi arcunk mutatjuk nekik, mosoly és hála lesz a közönségünk tekintetében.

A következő rész címe: Irodalmi könny(v)ek

Pósa Károly