KUNDERA MEGHALT

Mint embert sajnálom, minden életért kár.

Mint írót, "filozófust" már nem annyira. Az én ízlésem szerint kissé "túl lett tolva". Majdhogynem hivatkozási alap volt az éttermiségnél. Nem jó az, ha valakit még életében ilyesfajta ájult tisztelet vesz körül.

Kétségtelenül nagy író volt, írt jókat, de rajta kívül is akadtak cseh meg mindenféle európai kortársak, akik ugyanazt tudták, mint ő, és feleakkora figyelmet sem kaptak soha. Nem kárhoztatom ezért Kunderát: egy adag szerencse is kell a sikerhez. Neki megadatott. Mindazonáltal nem árt megjegyezni, kissé kozmetikázva van az élete. Tudniillik világ életében szélsőbalos nézeteket képviselt. Egész életében meggyőződéses ultrabalos maradt, ezért természetesen a nyugati – hasznos idióta – vagyis a plüss bolsevik baloldal mindig mindent megbocsátott neki, pedig nem kellett volna. Beszédes tény az is, hogy miután kirúgták a pártból, pont 1956-ban újra belépett a kommunisták közé. Rossz időzítés? Aligha. A honi éttermiség balliberális fele amolyan irodalmi héroszként felnéz rá, szent tehénnek, kikezdhetetlen tekintélyű látnoknak tartják. A csehek közül őt és Hrabalt még olvassák is. Nem véletlen, mindketten jól írtak. Ám a hazai kortársakat – bár a honi haladók istenítik – Nádast, Esterházyt, Konrádot, vagy Spirót, már aligha lapozzák olyan lelkesen. Ha egy példával kéne illusztrálnom, a filmes világra mutatnék. Ugyanis Tarr Béla előtt szokás térdre borulni és szentségtörés azt mondani, hogy a filmjei nézhetetlen nyavalygások. De el kell menni egy moziba, és érdemes megnézni, vajon hány Tarr-rajongó fogja végigülni a Sátántangó többórányi kínkeservét. Bezzeg, a szintén balos Milos Forman filmjeire még ma is sokan kíváncsiak, szeretik a nézők ideológiai alapállásuktól függetlenül.

Tehát szívemnek kedvesebb, ha egyéni ízlés kérdése maradhat Kundera megítélése. Van egy kritikai módszerem, ami bevált.  

Régtől fogva az az irodalmi mércém, amit tapasztalati úton is igazolhatok.

Egyebek mellett meg kell nézni, hogy egy köztéren lévő könyvszekéren (vagy egy antikváriumban) melyek azok a könyvek, amik fogynak, és melyek azok, amiket még napok, sőt hetek után is ugyanott látunk.

Amit szívesen olvasnak az emberek, az jó. Ami meg csak egy rétegnek szóló, vagy rosszabbik esetben művészkedő önbeteljesítés csupán, azt már az egyszeri olvasók finom érzéke is azonnal jelzi.

Mondok egy példát: az irodalmi Nobel-díjasunk díszkötéses könyvét, sőt, Esterházy hagyatékát jobbára a lőtéri kutya sem piszkálja – pedig a könyvszekérhez minden nap, mindenféle szellemiségű, és sokfajta ember jár. Ugyanott viszont Jókai, Kosztolányi, Herczeg vagy Wass Albert köteteit pillanatok alatt széthordják. És – megint nyomatékkal hangsúlyozom! – nem csak Fidesz-szavazók vásárolnak az utcán könyvet.
Én például a kedves könyvgyűjteményemet rendre úgy bővítem, hogy direkt nekem félreteszik a beérkező Márai-köteteket. Ettől persze még sem Esterházy, sem Kertész nem rossz írók. Csak másodjára már nem veszem elő őket, szemben a kedvenceimmel, akiket többször is képes vagyok ugyanolyan élvezettel olvasni. Az általam forgatott Milan Kundera könyveket is elég volt egy ízben átböngésznem.

Isten nyugosztalja!  

NAPLÓ 27.

„Szoptatni a csecsemőket, elmosni az edényt, és felnevelni az új nemzedéket…

Dolgozni a földön, és megváltoztatni a világot.

Felépíteni egy hidat, vagy létrehozni egy szövetséget.

Ha néha eltévesztjük is az utat, újra megtaláljuk.”

Az idézet több mint ide illő. Nem annyira az üzenete miatt, bár az is megszívlelendő. De én a kiemelt szöveget inkább annak forrása, vagyis a könyv miatt szerkesztettem legfölülre.

Aki e sorokat lejegyezte 1978-ban meghalt. Albert Maltznak hívták. Amerikai író-forgatókönyvíró volt. Ráadásul erősen baloldali, mondhatni kommunista. Az ötvenes években ebbéli meggyőződése miatt kénytelen volt pár évet börtönben ülni. Azidőtájt még volt rá igény, hogy Hollywoodot megtisztítsák a szovjet ügynököktől, a bomlasztó elemektől… Amikor kiengedték, Maltz vette a kalapját és Mexikóba emigrált. Dacára politikai nézeteinek, a XX. századi modern USA-beli próza jelesei között máig számon tartják. (Milyen furcsa, hogy az amúgy irodalmi Nobel-díjas Knut Hamsunnak ugyanezen megbocsátó, az életművét a politikai hitvallásától különválasztó szándék meg rendre hisztériát szül. Nem beszélve a botmerev magyar gyakorlatról: Szabó Dezső, Herczeg Ferenc, Nyírő József és sorolhatnám mindazokat, akiknek neve hallatán sikongatna a legdemokratikusabb művelt magyar értelmiség…)

Az akkori szokásokhoz híven, a szocialista Magyarország megengedően állt a nyugaton indexre tett, nyíltan baloldali érzelmű írók-költők műveinek a lefordításához. A hetvenes évek derekán, Budapesten így adták ki Albert Maltz kisregényét is. És így került hozzám, valamikor a kétezres évek elején, antikváriumi szerzeményként a Simon McKeever utazása, melyből a kezdő idézet származik.

A kötet könnyű. Zsebkönyv-szerű. A tartalma sem tűnt túlontúl izgalmasnak: egy hetvenhat éves, elaggott munkásember megszökik az öregek otthonából, hogy egy dollárral a zsebében stoppal megtegyen háromszáz mérföldnyi utat. A címben szereplő Simon McKeever Los Angelesbe szeretne eljutni, mert gyógyíthatatlan betegség, az ízületein eluralkodó köszvény kínozza, amit csak egy – az angyalok városában praktizáló – csodadoktor, a kór specialistája gyógyíthat meg. A fülszöveget elolvasván vállat vontam és a még olvasatlan kötetek közé raktam, a könyvespolc fal felőli oldalára.

Eltelt pár év. Egy kaporszagú napon hirtelen elhatározásból, emlékszem rá, merő unalmamban és nem kíváncsiságból, elkezdtem rájárni a fal felőli állományra. Ahogy szépen sorjában olvastam a könyveket, egyre gyakrabban öntött el egy megmagyarázhatatlan, zavaros indulat: az önváddal elegy öröm érzése. Dühös voltam magamra, mert itt voltak, ni – csak karnyújtásnyira tőlem a drága kincsek. Én meg hosszú-hosszú időn körösztül feléjük se szagoltam. Istenem, mennyi mindent hagytam parlagon heverni! Ugyanakkor a boldogság is át-átjárt. A megtalált gondolatok, sorok, történetek, jelzős szerkezetek attól kezdve mégis csak eggyé lettek velem. Ebben az időszakomban fedeztem föl igazán, teljességében a Maltz-féle regénykét is. Kétszer egymás után elolvastam. Elsőre beleízleltem, de a savát-borsát, a mondandó velejét másodjára sikerült fölismernem.

Megható volt a halálát váró, de a reményt föl nem adó aggastyán viaskodása. Magam elé képzeltem, amint az országút mellett vánszorog, bogár módra araszol. "Ha rövidesen nem jutok el innen, belep a moha." – mondja egy ízben maró öngúnnyal az öreg McKeever, akinek fájdalmas ízületi betegsége korlátozta a mozgását. Csak csoszogni bírt, a köszvény ette minden porcikáját. Szenvedését mélyen emberin, érzékletesen leírta Maltz. Megindító, szép olvasmány volt.

Aztán egy napon én is köszvényes lettem.

A tengeren. Nyaralásból indultunk volna hazafelé, és reggelre fölébredve lépni nem bírtam. Fogalmam sem volt, mi lehet a bajom. Először ínhüvely-gyulladásra vetettünk: sokat rohangáltam mezítláb a kövön. (Hatvanöt betonlépcsőnyire volt a nyaralónktól a tengerpart, napjában hússzor is megjártam, le- s föl szökdécselve.) De utána évente-kétévente idehaza is elkapott az a szinte kibírhatatlan fájdalom, ami általában legelőször a nagylábujj tövében jelentkezik, harapófogószerű állandó sajgással. A magamfajta kezdőknél. A haladóbb fokozatban, a kór elhatalmasodásával átterjedhet a bokára, térdre, a kar ízületire, sőt a kezünk ujjpereceire is. A vérben fölszaporodó purin, vagyis a húgysav okozza. Lerakodik az ízületeknél, kikristályosodik. Fizikailag irritálja az amúgy is begyulladt testrészt: itt a válasz a földöntúli fájdalom miértjére. A bedagadt lábfejen megállni képtelenség, hisz már a habkönnyű takaró érintése is ordítást vált ki a betegből. Köszvényes ismerőseim igazolhatnak: mentünk már óvatosan négykézláb szíszogva a mosdóba, egy-egy rossz mozdulatnál a kíntól hideg veríték csordult végig rajtunk, és ha a köszvény rohama ránk tört néhanapján, megfordult a fejünkben, hogy inkább amputálják a lábunk, csak érjen véget ennek a borzalomnak a tortúrája. Az sem vigasztal közülünk senkit, hogy a nép „urak betegsége” néven emlegeti. Tudniillik a köszvény előidézője a mértéktelen hús- és az alkoholfogyasztás. Persze, csak annak, akinek hajlama van rá. Ha nem így lenne, minden kövér ember meg alkoholista kötelezően köszvényben szenvedne. Hál’Istennek nincs így. Bár ez nekem sovány vigasz.

A köszvény mindamellett a „hosszú életű emberek betegsége.” Fanyar humorról tanúskodik ez a tézis. Merthogy a köszvény egyetlen és leghatásosabb ellenszere, a megelőzésének, a kibekkelésének a legbiztosabb módja – a szigorú diéta.
Így: semmi fűszer. Semmi hús. Még az olyan állati eredetű fehérjéket is, mint amilyen a tojás, vagy a tejtermékek lennének – kerülni muszáj. Az alkoholos italok mindegyike – szigorúan tilos! Kenyér, tésztafélék: módjával. Bab, borsó, hüvelyesek fogyasztása: nem ajánlott. És sorolhatnám.

Mielőtt valaki föltenné a kérdést, akkor tulajdon képen mit ehet(ne) a köszvényes ember, megválaszolom.
Szinte semmit.

Zöldségféléket. Magokat. Gyümölcsöt. Ennyi.

Oszt ha megszomjazik, iszik rá vizet. (Nem buborékosat, mert az ásványvíz és a szénsavas üdítők is tiltólistán vannak...)

Ismerek tucatnyi köszvényes sorstársat. Egyikük sem tartja magát a fentebb taglalt spártai diétához. Biztos, hogy lehet eszerint is élni. Még nálunk, a Bácskában is. De ki nevezné azt életnek? Makkegészségesen hosszan élnénk, vagy csak sanyarún hosszúnak tűnne az a fajta élet?

Tudom ki vagyok.    

Tegnap megint levert a lábamról. Utoljára tavaly ilyentájt kapott el, úgyhogy furcsa kimondani, de valamilyen szinten már számítottam rá. Ámbár a betegségre készülni nem lehet. A betegség mindig váratlan, mint egy különösen utált rokon látogatása.

Jön. Magától.

Aki netán folyton készül rá, és retteg tőle – ő maga is beteg. Állandósítottan. Úgy hívják szegényt, hogy hipochonder. A betegség miatt aggódni, szorongani a legnagyobb butaság. A kór, a baj akkor az igazi, ha megijeszt bennünket. Akkor hatásos. Egy pillanat alatt helyrezökkent, önértékelésre, számvetésre késztet bennünket. A nagy pofon által földi angyalokká válunk és megvilágosodunk. Rögtön látjuk mit hol rontottunk. El is kezdünk fogadkozni, naná.

Végre, kicsit törődünk magunkkal. A drága testünket, romlandó porhüvelyünket babusgatva ápoljuk, és mivel betegek vagyunk, mert másunk momentán nincs, a terhet szeretnénk megosztani másokkal. Sóhajtva panaszkodunk, ecseteljük a bajunkat, aprólékosan beszámolunk minden nyilallásunkról, a testhőmérsékletünk pillanatnyi állapotától kezdve a nyelvünkön képződő lepedék színéig. Amit máskor észre sem veszünk, a csip-csup apróságok most komolyan, megsokszorozott fontossággal kerülnek érdeklődésünk homlokterébe. Még a végtermékünk állaga is bizonyító erejű lesz. A világ legtermészetesebb módján tudatjuk a mellénk keveredő embertársainkkal az összes nyavalyánkat, unalmaskodunk fűnek-fának…

Együttérzést, támogatást, odafigyelést, egy kis szeretetet akarunk ilyenkor.

Kérem szépen, ezért született ez a bejegyzés is.         

Pk

KÖNNYV...

Olvasó nő
Tus, pasztell, ceruza

Ádáz emberek vitatkoznak azon, hogy kellenek-e a könyvek? Szükséges-e olvasni? Ha igen, akkor mit, és legfőképpen: hogyan? Mindezt persze jobbító szándékkal, a reformok jegyében. A gyerekeink érdekében. Hogyne.

A véleményem régtől fogva változatlan. Gondolom sejti, aki kicsit is ismer. Nem szeretném ismételgetni, ami nyilvánvaló.

Inkább: amolyan vallomás-félével próbálkoznék.

Amint iskolába indultam, lettek könyveim.

Néhány meséket tartalmazó, gazdagon illusztrált kötetet innen-onnan megörököltem. De a szívem mindig arra a képes Bibliára fájt – paprikapiros műbőr remek, sok háznál láttam azóta -, ami az anyai nagynéném birtokában volt. Látogatóban náluk járva a világ legcsöndösebb vendég-kölyke lehettem. A sarokba húzódva nézegettem a bámulatosan élethűre megfestett ószövetségi jeleneteket. (Odahaza most már van Biblia, tán hat-hétféle is. De az a piros, a képes… Bizony hiányzik. Pedig azóta átlapoztam, és az illusztrációk sem tűnnek már olyan zseniálisnak. Csak szimplán szépek. Megkapóak. Magyaráznak.)

Apámtól, vagy tán öregapáméktól is jutottak hozzám példányok. Hamarjában négyre emlékszem. Mivel ezeket a sorokat fejből írom, az írójukat, az illendő bibliográfiai pontosságot ezúttal ne kérje tőlem számon senki. Az egyik könyv valami csehszlovák ifjúsági regény volt, Az Octavia százzal megy címmel. A másik Curt Corrinth regénye, A trójai fiúk. Ebből hét-nyolc évesen nem sokat értettem, de a csendőrös részt, amikor rímekben beszélve felesel valamelyikük, számolatlanszor elolvastam, és mindig megnevettetett. Azóta tudom, mit jelent a dichteritis. Harmadik emlékezetes könyvem igazi matuzsálemnek számított emezekhez viszonyítva. A XIX. század vége felé adták ki, (odahaza meg fogom nézni, pontosan hol, és mikor: esküszöm!). A világ legnevezetesebb találmányai címet viselte. Az akkori technika sikolyaként helyet kapott benne a léggömb, a villámhárító, a Morse-távíró, de még a gőzzel hajtott szekér is. Az autó, a repülőgép, a villanykörte meg más haszontalanság még nem volt fölfedezve. Veretes mondatok, szép tipográfia jellemezte a kötetet. Annak volt ám igazán pazar a borítója! Az avítt helyesírása is megmaradt bennem: például amikor Watt Jakab úr megfigyeli a thea-főző fedelét emelgető gőz erejét… A negyedik Móra Ferenc Dióbél királyfija volt. Pergamensárga, régi kiadás, még apám kapta az ő szüleitől. Megsirattam a Vak Csihát furulyástól (ehol-e, már gyűlik megint a könny a szemembe…), meg a cigányt, aki honvédként csak titkon hegedülhetett, és mégis hős lett belőle… Később, amikor az iskolában tananyagként vettük a Kincskereső Kisködmönt – tán ha tíz éves lehettem – váltig bizonygattam a megdöbbent tanító nénimnek, hogy Móra bizony küzdött a szabadságharc alatt, a kisködmönös történetei a kitaláltak, mert azok már újabb mesék…

Elkezdtem az iskolát, és ilyen-olyan rajz- meg egyéb versenyeken kapogatni kezdtem a jutalomkönyveket. Így lettem gazdagabb a Mazsolával, A Pál utcai fiúkkal, A koldus és királyfival (Kass János illusztrációival – na, azok nyűgöztek le egy életre, máig hatóan!), majd A holtágban ősszel (Arsen Diklić) mellé odakerült a Tüskevár és így eshetett meg, a kényszer hozta, hogy nyolc éves koromban végre saját könyvespolcot kaptam. Fölszaporodtak a köteteim. Az ágyam fölé kerültek, két gyalult deszkára. Ha a nyakamat tekerve fölpillantottam, a kiadványok aljáról, vastagságukról is meg tudtam mondani, mi hol van. Fontos megjegyeznem, hogy mindet el is olvastam. Abban az időben – ahogy megismertem a betűket – azonnal bújni kezdtem a könyveket. Gyakorlatilag minden kezem ügyébe kerülő kiadványt átböngésztem. A leírtak ugyan olykor meghaladták az értelmi képességeimet, de például A Pál utcai fiúkat a második osztály végére legalább tucatszor kiolvastam. (Ne érjen a hencegés vádja, érjék be ezzel a szerény számmal. Valójában tételesen többször.) A kezdő sorait még ma is fejből fújom. Hörcsögként kezdtem halmozni a könyveket. A legelső ingóságaimat képezték. (Biztos nem egy sikertörténet, de tény, hogy a könyveimen kívül ma sincs sokkal több mindenem, ami a tárgyi vagyont illeti.)

Aztán jött Karl May, meg a jó Cooper és évekre átköltöztem a Nagy Tavak mellé, meg a Missouritól nyugatra terülő prérire. A régi könyvtárba járva a könyvtárosnő az asztal alól direkt nekem adta át a legújabb, visszahozott indiános regényeket. Olvastam Vernét, meg a Világjárók sorozat összes kapható kötetét, csak úgy, mint ötödiktől Rejtő Jenőt, akinek sárga Albatroszos kiadású könyveiért két-három burekkal együtt az uzsonnapénzemet is odaadtam. Tőlem idősebb volt a nagylány, aki a kereskedelmi utazó apjának impozáns könyvtárából észrevétlenül lopogatta el mindet. (A hölgy nevét fedje a titokzatosság jótékony homálya.)

Az első verseket egy agyonkoszolódott, szakadozott, Petőfi összes műve kiadványból kezdtem olvasni. Hál’Istennek: az elbeszélő költeményei is szerepeltek a tartalomjegyzékben!  A helység kalapácsa lett a kedvencem.

Írok... Megragadott a téma. Egyre-másra tolulnak föl bennem a régi könyvek címei. Látom a kötésüket, érzem a papírlapok simaságát, az ódonabb példányok szaga az orromban maradt. Választani sem tudok közülük. Melyik volt kedvesebb? Melyiket emeljem ki a sok száz közül? Egyformán szerettem az összeset. Hamarjában annyi minden jut eszembe róluk, hogy már leírni sincs érkezésem.

A könyvek adtak értelmet nekem. Hálával gondolok rájuk.

Nem végszóként, de ennyi most tényleg legyen elég.

Pósa Károly

A kontár pedagógus buzgul IV. rész

A Guttenberg galaxis vége?

Még Rejtő figurája, az alvilági Csülök írta naplójában, hogy miután első könyve megjelent, dacára ismerősei unszolásának mégis neki kezdett a második kötete megírásának is. Barátai ugyanis arra unszolták, hogy ne foglalkozzon olyasmivel, amihez nem ért. Beleélhetem magam az útonállóból lett író lelki megpróbáltatásaiba, mert botcsinálta pedagógiai kommentárjaimat időnként hasonló értetlenség fogadja. Mindazonáltal a szíszogó fanyalgóimnak nem mondhatok egyebet – hogy P. Howard klasszikus megállapításánál maradjak -, csak annyit: „nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani.” És ez annyira szép mondás, hogy még igaz is.

A könyvet és az olvasást már többször elsiratták. A rádió és a televízió megjelenésekor, aztán a videomagnók korszakában, mostanság pedig a digitális érát mondják a papírosra nyomott szövegek sírásójának. Való igaz: az internet nyújtotta gyorsaság, adatdömping mára alaposan átírta az emberek és a könyvek kapcsolatát. Szokás azt állítani, hogy ami nincs a világhálón, az nem is létezik. Habár erősen sarkított a vélemény, igazságtartalmánál csak a félelmet gerjesztő tartalma az erősebb. Megette a fene, ha hús-vér valónkban kételkedik valaki, csak azért, mert esetleg nem talál bennünket egy közösségi oldalon... 

Nevethetnénk is rajta, ám a helyzet csöppet sem derűs. Óvatos becslések szerint az emberiség idáig leírott szövegeinek kis töredéke, kevesebb, mint 10 százaléka található meg internetes keresés útján! Ne áltassuk magunkat: annak is nagy része szemét... Mégis váltig azt hangoztatják egyesek, hogy ma már diplomamunkát, szakdolgozatot, kisdoktorit, bármilyen tanulmányt csupán a világhálóról ügyesen lemásolt tartalmakkal vígan el lehet készíteni. Nem kétlem, hogy ügyeskedők felületes munkákat össze tudnak tákolni. De az is biztos, hogy az internetre fölkerülő szövegeket is emberek töltik föl, legtöbbször ellenőrizhetetlen forrásokból, elírásokkal, hibákkal terhelten. És még jó, ha nem a rossz szándék vezérelte őket! A hazugság, a hamis információ, vagy a mostanában divatos elferdítés, elhallgatás mind-mind arra intenek bennünket, hogy a hideg levest is meg kell fújnunk, nemhogy a letöltött szövegeket készpénznek vennünk.

A dolog engem kísértetiesen emlékeztet a francia polgári forradalom enciklopédistáira, akik önnön szellemi nagyságuktól megdicsőülve újra akarták formálni az emberi tudás tárházát, és harmincvalahány kötetben betűrendbe szedetten rá akarták a XVIII. század végi Európára kényszeríteni szabadelvű világszemléletüket. Ebbéli megfontolásból sunyi módon Isten nevét még fogalom szintjén sem voltak hajlandóak a gondosan szelektált tartalom közé illeszteni. Meg más sok mindent, amiben nem hittek. Mert ami kimaradt az enciklopédiából, az törvényszerűen nem létezik: gondolta a sok okos. De az emberiség zöme nem rizsparókás szobatudós, hanem gondolkodó, megismerést vágyó halandó, akiket – hál’Istennek – a kételkedés vezérel, ezért nehezebben megvezethetőek. Százfajta módon lehet ellenőrizni egy hír valóságtartalmát. Elég, ha esténként két ellenérdekelt televízió híradóját megtekintjük. Az sem rossz, ha a családi könyvtár ódon szagú lexikonjait is szeretettel forgatjuk. Nem biztos, hogy ami az idei könyvvásár termése, az belbecsben értelmesebb a régebbi kiadásoktól.

Bárhogy óbégatnak egyesek: a könyv a 21. században is őrzi méltóságát. Ha pedig azzal érvel valaki snájdig természetvédő, hogy a papír miatt esőerdőket írtanak, akkor nézzen utána, hogy a számítógépes-nyomtatós korunkban hányszor több papírt használunk fölöslegesen? Régen egy közepes gyár pénzügyi gazdálkodása elfért egy nagyobb formátumú füzetben. Ma: egy nap alatt száz oldalakat nyomtatnak ész nélkül! A rendszer ezt kívánja. A bürokrácia semmit nem egyszerűsödött, sőt! Aki köztünk él, napestig tudna érdekes, vérlázító történeteket mesélni a papíralapú dokumentum-gyártás mizériáiról.

Az is megérne egy külön misét, hogy az elmúlt két-három évtizedben mekkorát és miért esett vissza gyermekeink könyvolvasása? Nincsenek kortárs, a mai generációk nyelvén írni tudó irodalmárok? Nem születnek mesék? Móricz, Benedek, Jókai nyelvezete már idegen, érthetetlen a számukra? Hogy engedhettük meg mindezt idáig fajulni?

De ez legyen egy következő rész tárgya.

Addig viszont: olvasni, olvasni, olvasni... 

Pósa Károly