NAPLÓ - 55.

Szotyi bújik szelfizni

„Az köztudott, hogy beteg ember mindent a panaszával indít. Hogy ne lógjak ki folyton a sorból, hadd kezdjem én is egy kis nyavalygással. Életterem – a szabadelvű gumicsontot rágicsálók kedvéért: mein Lebensraum – hajnal óta mindössze a házra korlátozódik. Pontosabban az ágy meg a fürdőszoba rádiuszára. Ilyen a nátha. Napok óta, estéről-estére lever a lábamról. Megadással tűröm, mert a jó Márait eleget olvastam ahhoz, hogy kegyelmi állapotnak és ne valami rettentő nagy bajnak fogjam föl a testi nyavalyák rám törését. Pihengetek tehát. Délelőtt szundikáltam is keveset… Meg kell mondanom: nagyon jólesett, abban a röpke háromnegyed órában még álmodtam is, ami annak a biztos jele, hogy az esendő porhüvelyt meglehet, még emészti ugyan a kór, de a lélek ettől függetlenül makkegészséges, szabadon kószál, azaz éli tovább régi világát, röpköd kedve szerint az éteri szférákban. (Csak aztán nehogy túlfüggetlenítse magát az alanytól, a gazdatesttől, vagy tudomisén minek hívja az okkult szakirodalom, mert nekem akkor kampec. És Petőfihez hasonlóan én sem ágyban párnák között akarnék. Ha mégis muszáj lenne lepedőn, akkor sem egyedül, tétlenül…Amennyiben ilyesmire szabad kérni az égieket.)

Tehát vegetálok. Szívás be, aztán hatáspauza, majd kifújás. A hosszú élet titka, hogy nem szabad abbahagyni a szuszogást. Az én családom meg különben is arról híres, hogy az utolsó pillanatig képesek vagyunk lélegezni… Közben néha nyögök. Keveset és diszkréten. Ne hallja a család. Belmondo három golyóval a hátában feküdt, és még akkor is vigyorgott szivarozva. „Légy aki lennél férfi, a fű kinől utánad…” Így a másik költő-hérosz, aki viszont tehervagon alatt végezte, szegény.

Ma azonban poéták helyett egy zeneművész nagyságunkról illene szólni, lévén e dátum az évforduló a születése napjának. S bár tőlem telhetően igyekeztem legalább a telefonomon körösztül követni a közösségi oldalak eseményeit, eddig sehol sem találkoztam Kodályra emlékező bejegyzéssel. Pedig 134 éve éppen a mai napon látta meg a napvilágot, 1882. december 16-án. De úgy látszik már a Kossuth-díj sem elég ahhoz – még ha valaki, mint ő, háromszor (!) ki is érdemelte -, hogy a hálátlan utókor emlékezete számon tartsa. A mester egyik leghíresebb mondása találó, időtlenné válón igaz: „Mondd meg nekem, mit dalolsz, megmondom, ki vagy.” Ízlelgessük kicsit e veretes gondolatot! Az élet mennyi szögletére ugyanilyen áthallásos! A legbanálisabb, de tán a legérthetőbb: mondd meg mit eszel, és megmondom ki vagy. Illetve mondd meg mit olvasol, mit szeretnél, mit gyűjtesz és a sorban tovább folytatható, a Jungi lélek-végtelenségig.

Valahol értem, hogy bizonyos „trendi” körökben nem nagy divat manapság Kodályra hivatkozni. Elvégre ő volt az, aki már a XX. század első éveiben rámutatott arra, hogy bár a magyar parasztság csak részben tekinthető a mindenkori magyar műveltség megteremtőjének, ám ez a réteg, ez a kultúra szívta föl és őrizte meg évszázadokon körösztül ennek a népnek a műveltségét. A közös magyar kultúra letéteményese, megvigyázója – beleértve a magyar nyelvünket, legféltettebb örökségünket, identitásunk alapját – éppen a földjén tántoríthatatlanul megmaradó magyar paraszt volt. Nem a táskával a hóna alatt odébb lépő értelmiségünk. Nem. Hanem az egyszeri emberek, akik archaikus fundamentumokon nyugvó természetességében adták tovább szellemi kincseinket. Modern jelzővel illetett korunkban kész az eretnekmáglya, mihelyt valaki a Kodályi szellemet fölemlíti. Hisz a fotelek tudós népe nem egykönnyen tűri meg a más véleményt, pláne a másság jegyében. Észre sem veszik (vagy mert nem tudják, tehát ostobák, vagy mert nem akarják tudni, tehát aljasok), hogy az ő szerepük lenne a Kodályi világkép mentén tovább, előrébb vinni a már készhez kapottat.  Csak kevesen élnek vele. Tisztelet nekik. A többség helyette pótcselekszik, mert léha, mert önző, mert becstelenségében nem nő föl soha ahhoz a föladathoz, amire egyébként jó eséllyel predesztinálva lenne. Magyar alkotó művésszé válnia. Helyette inkább jelzős szerkezetek rácsai között kalapálja a semmit, történetmesélés dívik történet nélkül, visszafelé olvasnak verseket, ruhátlanul mászkálnak a színpadon, fölgyújtják a mélyhegedűt, hörögnek a mikrofonokba és vásznakon lakkozzák a szart. A művészet jegyében. Ezek azt vélik, hogy világmegváltást művelnek, mert éppen visszájára fordítják az emberi gondolkodásmódot: a groteszk, a bizarr, az aberrált és az abnormális válik mindennek a mércéjévé. Ha meg nagyon zúgolódna emiatt a nép nevű közönség – mert már egyre többeknek van elegük a hülyítésből, akkor sincs nagy baj, majd leváltják a bugris népet, és visszafújják a negatív energiaszemcséket az irányunkba, hadd vakuljunk tőle, ugyanis ők, a meg nem értett kortársak fütyülnek a fizika törvényeire is. Ha kell, pattintásukra megszűnik a gravitáció, naná. Ami ma nyugaton zajlik, ez a roppant súlyos identitásválság, nagyobb részt pont nekik köszönhető.

Szegény Kodály Zoltán! Még jó, hogy nem látja, időnként mit szoktak ma magyar zenének nevezni! Voice, yeah! Hogy énekelnek a televízióban a „sztárok”: néger módra, nyávogón, idegen tempóban, amerikai angol affektálással… Zenepedagógus legyen a talpán, aki ezek után rendet mer majd egyszer vágni a magyar énekkultúrában! Elkelne vagy tucatnyi Kodály-kaliberű, elszánt magyar ember! Aki intellektuális magaslatok helyett, horizontális távlatokat nyithat a jövőben.

Este azért megnézem a Dunán a Szürke senkik című filmet. Tízkor kezdődik, már nagyon vártam. Végre egy első világháborúról szóló magyar mozi! Hej, de szorítok, hogy ne csalatkozzak benne! ”  

Pk        

NAPLÓ 27.

„Szoptatni a csecsemőket, elmosni az edényt, és felnevelni az új nemzedéket…

Dolgozni a földön, és megváltoztatni a világot.

Felépíteni egy hidat, vagy létrehozni egy szövetséget.

Ha néha eltévesztjük is az utat, újra megtaláljuk.”

Az idézet több mint ide illő. Nem annyira az üzenete miatt, bár az is megszívlelendő. De én a kiemelt szöveget inkább annak forrása, vagyis a könyv miatt szerkesztettem legfölülre.

Aki e sorokat lejegyezte 1978-ban meghalt. Albert Maltznak hívták. Amerikai író-forgatókönyvíró volt. Ráadásul erősen baloldali, mondhatni kommunista. Az ötvenes években ebbéli meggyőződése miatt kénytelen volt pár évet börtönben ülni. Azidőtájt még volt rá igény, hogy Hollywoodot megtisztítsák a szovjet ügynököktől, a bomlasztó elemektől… Amikor kiengedték, Maltz vette a kalapját és Mexikóba emigrált. Dacára politikai nézeteinek, a XX. századi modern USA-beli próza jelesei között máig számon tartják. (Milyen furcsa, hogy az amúgy irodalmi Nobel-díjas Knut Hamsunnak ugyanezen megbocsátó, az életművét a politikai hitvallásától különválasztó szándék meg rendre hisztériát szül. Nem beszélve a botmerev magyar gyakorlatról: Szabó Dezső, Herczeg Ferenc, Nyírő József és sorolhatnám mindazokat, akiknek neve hallatán sikongatna a legdemokratikusabb művelt magyar értelmiség…)

Az akkori szokásokhoz híven, a szocialista Magyarország megengedően állt a nyugaton indexre tett, nyíltan baloldali érzelmű írók-költők műveinek a lefordításához. A hetvenes évek derekán, Budapesten így adták ki Albert Maltz kisregényét is. És így került hozzám, valamikor a kétezres évek elején, antikváriumi szerzeményként a Simon McKeever utazása, melyből a kezdő idézet származik.

A kötet könnyű. Zsebkönyv-szerű. A tartalma sem tűnt túlontúl izgalmasnak: egy hetvenhat éves, elaggott munkásember megszökik az öregek otthonából, hogy egy dollárral a zsebében stoppal megtegyen háromszáz mérföldnyi utat. A címben szereplő Simon McKeever Los Angelesbe szeretne eljutni, mert gyógyíthatatlan betegség, az ízületein eluralkodó köszvény kínozza, amit csak egy – az angyalok városában praktizáló – csodadoktor, a kór specialistája gyógyíthat meg. A fülszöveget elolvasván vállat vontam és a még olvasatlan kötetek közé raktam, a könyvespolc fal felőli oldalára.

Eltelt pár év. Egy kaporszagú napon hirtelen elhatározásból, emlékszem rá, merő unalmamban és nem kíváncsiságból, elkezdtem rájárni a fal felőli állományra. Ahogy szépen sorjában olvastam a könyveket, egyre gyakrabban öntött el egy megmagyarázhatatlan, zavaros indulat: az önváddal elegy öröm érzése. Dühös voltam magamra, mert itt voltak, ni – csak karnyújtásnyira tőlem a drága kincsek. Én meg hosszú-hosszú időn körösztül feléjük se szagoltam. Istenem, mennyi mindent hagytam parlagon heverni! Ugyanakkor a boldogság is át-átjárt. A megtalált gondolatok, sorok, történetek, jelzős szerkezetek attól kezdve mégis csak eggyé lettek velem. Ebben az időszakomban fedeztem föl igazán, teljességében a Maltz-féle regénykét is. Kétszer egymás után elolvastam. Elsőre beleízleltem, de a savát-borsát, a mondandó velejét másodjára sikerült fölismernem.

Megható volt a halálát váró, de a reményt föl nem adó aggastyán viaskodása. Magam elé képzeltem, amint az országút mellett vánszorog, bogár módra araszol. "Ha rövidesen nem jutok el innen, belep a moha." – mondja egy ízben maró öngúnnyal az öreg McKeever, akinek fájdalmas ízületi betegsége korlátozta a mozgását. Csak csoszogni bírt, a köszvény ette minden porcikáját. Szenvedését mélyen emberin, érzékletesen leírta Maltz. Megindító, szép olvasmány volt.

Aztán egy napon én is köszvényes lettem.

A tengeren. Nyaralásból indultunk volna hazafelé, és reggelre fölébredve lépni nem bírtam. Fogalmam sem volt, mi lehet a bajom. Először ínhüvely-gyulladásra vetettünk: sokat rohangáltam mezítláb a kövön. (Hatvanöt betonlépcsőnyire volt a nyaralónktól a tengerpart, napjában hússzor is megjártam, le- s föl szökdécselve.) De utána évente-kétévente idehaza is elkapott az a szinte kibírhatatlan fájdalom, ami általában legelőször a nagylábujj tövében jelentkezik, harapófogószerű állandó sajgással. A magamfajta kezdőknél. A haladóbb fokozatban, a kór elhatalmasodásával átterjedhet a bokára, térdre, a kar ízületire, sőt a kezünk ujjpereceire is. A vérben fölszaporodó purin, vagyis a húgysav okozza. Lerakodik az ízületeknél, kikristályosodik. Fizikailag irritálja az amúgy is begyulladt testrészt: itt a válasz a földöntúli fájdalom miértjére. A bedagadt lábfejen megállni képtelenség, hisz már a habkönnyű takaró érintése is ordítást vált ki a betegből. Köszvényes ismerőseim igazolhatnak: mentünk már óvatosan négykézláb szíszogva a mosdóba, egy-egy rossz mozdulatnál a kíntól hideg veríték csordult végig rajtunk, és ha a köszvény rohama ránk tört néhanapján, megfordult a fejünkben, hogy inkább amputálják a lábunk, csak érjen véget ennek a borzalomnak a tortúrája. Az sem vigasztal közülünk senkit, hogy a nép „urak betegsége” néven emlegeti. Tudniillik a köszvény előidézője a mértéktelen hús- és az alkoholfogyasztás. Persze, csak annak, akinek hajlama van rá. Ha nem így lenne, minden kövér ember meg alkoholista kötelezően köszvényben szenvedne. Hál’Istennek nincs így. Bár ez nekem sovány vigasz.

A köszvény mindamellett a „hosszú életű emberek betegsége.” Fanyar humorról tanúskodik ez a tézis. Merthogy a köszvény egyetlen és leghatásosabb ellenszere, a megelőzésének, a kibekkelésének a legbiztosabb módja – a szigorú diéta.
Így: semmi fűszer. Semmi hús. Még az olyan állati eredetű fehérjéket is, mint amilyen a tojás, vagy a tejtermékek lennének – kerülni muszáj. Az alkoholos italok mindegyike – szigorúan tilos! Kenyér, tésztafélék: módjával. Bab, borsó, hüvelyesek fogyasztása: nem ajánlott. És sorolhatnám.

Mielőtt valaki föltenné a kérdést, akkor tulajdon képen mit ehet(ne) a köszvényes ember, megválaszolom.
Szinte semmit.

Zöldségféléket. Magokat. Gyümölcsöt. Ennyi.

Oszt ha megszomjazik, iszik rá vizet. (Nem buborékosat, mert az ásványvíz és a szénsavas üdítők is tiltólistán vannak...)

Ismerek tucatnyi köszvényes sorstársat. Egyikük sem tartja magát a fentebb taglalt spártai diétához. Biztos, hogy lehet eszerint is élni. Még nálunk, a Bácskában is. De ki nevezné azt életnek? Makkegészségesen hosszan élnénk, vagy csak sanyarún hosszúnak tűnne az a fajta élet?

Tudom ki vagyok.    

Tegnap megint levert a lábamról. Utoljára tavaly ilyentájt kapott el, úgyhogy furcsa kimondani, de valamilyen szinten már számítottam rá. Ámbár a betegségre készülni nem lehet. A betegség mindig váratlan, mint egy különösen utált rokon látogatása.

Jön. Magától.

Aki netán folyton készül rá, és retteg tőle – ő maga is beteg. Állandósítottan. Úgy hívják szegényt, hogy hipochonder. A betegség miatt aggódni, szorongani a legnagyobb butaság. A kór, a baj akkor az igazi, ha megijeszt bennünket. Akkor hatásos. Egy pillanat alatt helyrezökkent, önértékelésre, számvetésre késztet bennünket. A nagy pofon által földi angyalokká válunk és megvilágosodunk. Rögtön látjuk mit hol rontottunk. El is kezdünk fogadkozni, naná.

Végre, kicsit törődünk magunkkal. A drága testünket, romlandó porhüvelyünket babusgatva ápoljuk, és mivel betegek vagyunk, mert másunk momentán nincs, a terhet szeretnénk megosztani másokkal. Sóhajtva panaszkodunk, ecseteljük a bajunkat, aprólékosan beszámolunk minden nyilallásunkról, a testhőmérsékletünk pillanatnyi állapotától kezdve a nyelvünkön képződő lepedék színéig. Amit máskor észre sem veszünk, a csip-csup apróságok most komolyan, megsokszorozott fontossággal kerülnek érdeklődésünk homlokterébe. Még a végtermékünk állaga is bizonyító erejű lesz. A világ legtermészetesebb módján tudatjuk a mellénk keveredő embertársainkkal az összes nyavalyánkat, unalmaskodunk fűnek-fának…

Együttérzést, támogatást, odafigyelést, egy kis szeretetet akarunk ilyenkor.

Kérem szépen, ezért született ez a bejegyzés is.         

Pk