KUNDERA MEGHALT

Mint embert sajnálom, minden életért kár.

Mint írót, "filozófust" már nem annyira. Az én ízlésem szerint kissé "túl lett tolva". Majdhogynem hivatkozási alap volt az éttermiségnél. Nem jó az, ha valakit még életében ilyesfajta ájult tisztelet vesz körül.

Kétségtelenül nagy író volt, írt jókat, de rajta kívül is akadtak cseh meg mindenféle európai kortársak, akik ugyanazt tudták, mint ő, és feleakkora figyelmet sem kaptak soha. Nem kárhoztatom ezért Kunderát: egy adag szerencse is kell a sikerhez. Neki megadatott. Mindazonáltal nem árt megjegyezni, kissé kozmetikázva van az élete. Tudniillik világ életében szélsőbalos nézeteket képviselt. Egész életében meggyőződéses ultrabalos maradt, ezért természetesen a nyugati – hasznos idióta – vagyis a plüss bolsevik baloldal mindig mindent megbocsátott neki, pedig nem kellett volna. Beszédes tény az is, hogy miután kirúgták a pártból, pont 1956-ban újra belépett a kommunisták közé. Rossz időzítés? Aligha. A honi éttermiség balliberális fele amolyan irodalmi héroszként felnéz rá, szent tehénnek, kikezdhetetlen tekintélyű látnoknak tartják. A csehek közül őt és Hrabalt még olvassák is. Nem véletlen, mindketten jól írtak. Ám a hazai kortársakat – bár a honi haladók istenítik – Nádast, Esterházyt, Konrádot, vagy Spirót, már aligha lapozzák olyan lelkesen. Ha egy példával kéne illusztrálnom, a filmes világra mutatnék. Ugyanis Tarr Béla előtt szokás térdre borulni és szentségtörés azt mondani, hogy a filmjei nézhetetlen nyavalygások. De el kell menni egy moziba, és érdemes megnézni, vajon hány Tarr-rajongó fogja végigülni a Sátántangó többórányi kínkeservét. Bezzeg, a szintén balos Milos Forman filmjeire még ma is sokan kíváncsiak, szeretik a nézők ideológiai alapállásuktól függetlenül.

Tehát szívemnek kedvesebb, ha egyéni ízlés kérdése maradhat Kundera megítélése. Van egy kritikai módszerem, ami bevált.  

Régtől fogva az az irodalmi mércém, amit tapasztalati úton is igazolhatok.

Egyebek mellett meg kell nézni, hogy egy köztéren lévő könyvszekéren (vagy egy antikváriumban) melyek azok a könyvek, amik fogynak, és melyek azok, amiket még napok, sőt hetek után is ugyanott látunk.

Amit szívesen olvasnak az emberek, az jó. Ami meg csak egy rétegnek szóló, vagy rosszabbik esetben művészkedő önbeteljesítés csupán, azt már az egyszeri olvasók finom érzéke is azonnal jelzi.

Mondok egy példát: az irodalmi Nobel-díjasunk díszkötéses könyvét, sőt, Esterházy hagyatékát jobbára a lőtéri kutya sem piszkálja – pedig a könyvszekérhez minden nap, mindenféle szellemiségű, és sokfajta ember jár. Ugyanott viszont Jókai, Kosztolányi, Herczeg vagy Wass Albert köteteit pillanatok alatt széthordják. És – megint nyomatékkal hangsúlyozom! – nem csak Fidesz-szavazók vásárolnak az utcán könyvet.
Én például a kedves könyvgyűjteményemet rendre úgy bővítem, hogy direkt nekem félreteszik a beérkező Márai-köteteket. Ettől persze még sem Esterházy, sem Kertész nem rossz írók. Csak másodjára már nem veszem elő őket, szemben a kedvenceimmel, akiket többször is képes vagyok ugyanolyan élvezettel olvasni. Az általam forgatott Milan Kundera könyveket is elég volt egy ízben átböngésznem.

Isten nyugosztalja!