A
kapukilincs nyelvén még utoljára fény csillant, láttam.
S hogy a nap kalácsa hamuba sült, a hold képe véreres lett éjjel,
álltam utca partjára vetetten, a Kistemető bánatának háttal,
voltam boldog és megszégyenített, és voltam akasztott ember.
Mentem előre. Ballal festettem tengert, bácskai kukoricaszárral,
közben a Nagytemplom kútmély, bronz harangja távol jajongott.
Vértócsába léptem. Néztem a dermedt, ómagyar országhatárra,
lószagú kabátban űzött a sors, mint szél a hóka barlangó bokrot.
Telente rám ég a Réti dűlők hajlata, a nyár pedig dideregtet,
mikor muzsika neszez, titkon hársfalevél fonákjára rakok csókot.
Az Ötödik Kerületben mindig híján maradtam én a szeretetnek,
hát, kínos bevallanom: így is úgy érzem, jó helyen voltam, és jókor.
Most álomszőtt hajtincset őrzök: egy dallamot, bársony
húsú éneket.
Máma troli huzalok zizegnek, a beton barázdából látni a platán fákra,
fönt tus-szerű párlat lebeg a kandeláber fényben: emlékkép-keret.
Rég tudom, TAJ-szám vagyok. Itt sosem volt igény a magamfajtákra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése