MINDEN JÓL VAN*

Egyperceim

Az Egy - fotóm

Láttam nemzedékem legjobb elméit a D1-es motorvonatokon, Kádár-vonatoknak neveztük őket, Magyarországon készültek, lassan, olajosan, büdösen, fapadosan, pirosan brummogtak-zakatoltak a falvak és a városok között, vittek bennünket innen oda szombatonként, és vissza vasárnap. Hiába voltunk szinte még gyerekek, az idő mégsem tűnt végtelennek akkor, és az útjainknak sem voltak elágazásaik, lehetett tudni, hogy hova vezetnek. Hogy két év szünet jön hamarosan, és ez ellen nem tehetünk semmit. Volt, hogy úgy éreztük, üvölteni kéne, hadd hallják az emberek, hogy van hangunk, de hát nem volt, még csak kerestük, egymásban, könyvben, zenében, filmben, a kocsmák savanyú sörében, és a vonatokon, amikor együtt utaztunk, a fapadokon ülve, a sorok közt szorongva, a két év szünet felé.

Aztán ez elmúlt, és az a két év is elmúlt, kibírtuk, hazajöttünk mindannyian, nagyon-nagyon messziről, és folytattuk, ahol abbahagytuk. Másképpen, igaz, és másokkal, mert a többiek élete nem állt meg, amíg mi messze jártunk, ők mentek tovább addig is, és nem voltak ott, vagy nem úgy, ahova mi visszatértünk. Ez rossz volt, kényelmetlen, de nem merenghettünk, nem búslakodhattunk sokáig fölötte, dolgunk volt, rengeteg tennivaló, és úgy tűnt, hogy frissebb a levegő, szabadabb, beszívhatóbb napról napra.

Ha beszívhatóbb a levegő, akkor tágasabb lesz a világ is hamarosan, gondoltuk, nem vonulunk ki a társadalomból, különben is, az csak illúzió volt, hogy megtehetjük, átverés, délibáb, amerika, hanem megváltoztatjuk.

Illúzió volt azonban a forradalom is. Elmaradt, és ami helyette történt, nem felemelkedést hozott, hanem összeomlást, szétesést, káoszt.

Láttam nemzedékem legjobb elméit a határátkelőkön. A határátkelőkön hosszú sorok álltak, Ladák, Moszkvicsok, Volgák a sárban, a porban, lassan-lassan araszoltak, megtorpantak, elindultak, bennük sápadt emberek, fáradtak, reménykedők, hogy a túloldalon tényleg máshogy lesz.

Ültünk az Irinyi utcai lakásunk konyhájában, tágas konyha volt, sokkal nagyobb, mint előtte a Mező Imre úton, körbe lehetett ülni az asztalt kényelmesen, a gyerek aludt az egyetlen szobában, és a professzor, aki akkor még nem volt professzor, de mindannyian tudtuk, hogy az lesz, egyszer csak azt mondta: pillanatokon belül negyvenévesek leszünk. Nevettünk. Közben boroztunk, száraz vörösöket ittunk, miért vodkáztunk volna ideát, kiürült bikavéres és cabernet-s üvegek porosodtak a sarokban.

Később is sokat nevettünk ezen, ironikusan, másfél évtizeden át. Majd azután is, múlt időben. Pillanatokkal ezelőtt negyvenévesek voltunk.

Az is az Irinyi utcában volt, hogy a politikus, aki akkor még nem volt politikus, de tudtuk, hogy az lesz, azt mondta: neked nem kellett volna eljönnöd onnan, ott voltál valaki, itt nem vagy senki, egy vagy a sok közül, van ilyen, mint te, több száz vagy ezer is. Nem baj, válaszoltam, megbirkózom velük, és megittam a boromat.

Az énekes is azt mondta a Kecskeméti utcai kocsmában: te ott tiszt voltál, érted, tiszt voltál. Mire én: pacifista vagyok, nem hiszek a háborúban, és ambícióim sincsenek.

Sok lakásunk volt máshol is. A Szőlő utcában, a Váci Mihály téren, a Váci úton, a Kassai utcában, változtak a tulajdonviszonyok, nőttek az alapterületek, a többieknek is lakásaik vagy házaik lettek, autót vásároltak, utódokat nemzettek, odaát és ideát is, telt-múlt az idő, három nap egy esztendő.

Tudósok lettünk, tanárok, politikusok, orvosok, színházi emberek, vezetők, újságírók, szerkesztők. Tisztek. Apránként, fokozatosan, lépésről lépésre.

We done our thing. The problem solved. Some of us hold extremly high positions.

A politikusnak, aki persze politikus lett, nem volt igaza az Irinyi utcai konyhában. Nekem sem egészen, birkóznom sem kellett, hagyni csak, hogy megtörténjenek velem a dolgok.

Egy kérdés maradt, amire nem született válasz soha. Hogy ez mennyire a miénk. Kívül-belül. Mennyire a mi világunk, mennyire a mi életünk. Ha igen, vagy ha nem, akkor dráma-e mindez, vagy komédia. Vagy színtiszta leíró próza csupán, amely lineáris időkezelési technikákat alkalmaz, és nem tűri a romantikus-szenvedélyes hangütést. Kézenfekvő, hogy nem elbeszélő költemény. Nem is szabadvers.

But we are tired. We’re hardly breathing. We got nothing to believe in.

Tudom, hogy nem egyformán fáradtunk el. Az lehetetlen. Nemzedék voltunk, de nem voltunk egyforma erősek, egyformán szerencsések, és két egyforma forgatókönyv sincs. Nem minden út kanyarog ugyanúgy, az akadályok, a falak is különbözők, amikor muszáj visszafordulni.

Van, hogy hiába volt valami csúcs, majd veszett el később, lehet keresni hozzá hasonlót. És van, hogy kiderül: arra és amarra menni is hiábavaló, fölösleges, mert minek.

Most nem bírok futni, fáj a lábam. Nem bírok olvasni, romlik a szemem. Nem bírom a zenét, zúg a fülem. Nem ihatok bikavért, kikészül a gyomrom. Így írok. Minden jól van.

Odaát ma is járnak a D1-es motorvonatok. Ugyanazok, szó szerint, amelyek ezer éve is. Lassan, olajosan, büdösen, fapadosan brummognak-zakatolnak a falvak és a városok között. De rég nincs közük nemzedékem legjobb elméihez. Talán az utánunk következőkéhez sem. Már nem is pirosak. Kékre és sárgára festették őket időközben.

Gazda Albert

Az eredeti írás a Tiszatáj irodalmi folyóiratban, 2020.07.11-én jelent meg.

*Egyik kezemen meg tudom számolni, tizenegy év alatt, amióta létezik a Bácskai diárium hányszor kölcsönöztem írást másoktól. Az, hogy most Gazda Albert esszéjét közzétehetem azon túl, hogy örömmel teszem, egyúttal nagy megtiszteltetésnek is veszem.
Több ilyen írástudó kéne, mint az Albert. Több ilyen ember. 

NAPLÓ 21. - Kárpátalja

Hatodhó – azaz június - huszadik napja van. Jó sok éven körösztül mindig vártam ezt a dátumot. A vakáció kezdetét jelezte. Hivatalosan is elstartolt a nyár, ami után - a bizonyítvány függvényében - gyerekfejjel szabadott terveket szövögetni: melyik táborba jelentkezzünk, milyen túrán vegyünk részt, hová menjünk nyaralni?
Ferdítettük ifjúságunk drága pillanatait, ki-ki a saját gusztusa, vagy lehetősége szerint. Általában a Tisza mellett múlattuk a napokat, de ritkábban eljutottunk a tengerre is. Szinte mindig az akkori Jugoszlávia valamelyik üdülőtelepe volt a célállomás. Dalmáciát csak úgy megismertük, mint a crna gorai tengerpartot. Mégis a bácskai, az itthon töltött nyaralások a legemlékezetesebbek. A mólóról ugráltunk a Tiszába, az ártéri erdőben sátorozva kivártuk a gyöngyházszínű pirkadatot, miközben figyeltük a nyárfák termésének a víz színén tovatűnő vatta-pamacsait, majd legvégül - a megbeszélt jelre - amint a fácánkakas újabbat kakattolt, a vízbe vetettük magunkat és átúsztunk Bánátba körtét lopni… Csupa jó helyen őrzött, élő emlék.
Mégsem akarok nosztalgiázni.
Csak megint nyár van, és én újfent utazok.
Teszem ezt a legkönnyebb zsebbel, hisz semmim sincs. Azaz: dehogy nincs. Lett egy újabb könyvem. Pár napja kaptam ajándékba. Amolyan útikönyv-szerűség. Bedekker: ha tetszik. Olvasgatom. Ettől spórolósabban ember ma nem tud világgá menni.
Kárpátaljáról szól a vékonyka, alig százoldalas kötet, de ugyanígy szólhatna Tanzániáról, a Baleári szigetekről, vagy Kanadáról is – nekem ezek fehér foltok. A kis kötet telis-tele van Cséka György színes fényképeivel, ahogy az egy magára valamit adó útikalauztól elvárható. Ma reggel éppen Ungváron bámészkodtam, a Vozjednyannán (magyarul - Petőfi tér), ahol feketézőktől lehetett vásárolni hatvankopejkás Kozmoszt, vagy tizanhat kopejkás, füstszűrő nélküli Verhovinát. A boltok üresen tátongtak, a polcokon csak halkonzervek sorakoztak. Kirándultam egyet a Kocjubinszkij utcába, meg az újsütetű ukrán állam legelső gazdasági krízisébe, lévén az a fejezet nem csak a földrajzi-, hanem az időbeli távolságokból adódó érdekességeket is fölvillantotta. 1990-ben jártam. Hiperinfláció, tanácstalanság, szétrohadó szovjet éra. Istenem! Wo sind die alten schönen Zeiten! Ugyanezen időszak minekünk ugyanerről szólt… Annyi különbséggel, hogy nálunk a dinár kezdett zuhanórepülésbe, és a Jugoszláv Szocialista Szövetségi álomgyár hullott darabjaira, mert mint bebizonyosodott: annyira sem sikerült jugoszlávnak lennie, amennyire szövetséginek, és inkább szociopatává züllött a szocialista helyett.
Így az ismerős, már megélt körülmények között, térben és múltban bukdácsolva járom be az általam talán legkevésbé ismert nemzetrésznek, a kárpátaljai magyarságnak a szülőföldjét, s ezen belül Gazda Albert világát. Alapban meglelhető a tartalmát tekintve minden, ami egy világutazót érdekelhet. Helytörténet, kulturális gyorstalpaló tanfolyam, kevéske, éppen szükséges mennyiségben adagolt politikai, közéleti látlelet, halvány ideológiai vezérfonallal masnira kötve. Aztán a leomló vakolatú házsorok között, a hűvös oldalon Pilinszkys plakátmagányban a magyar múlt köszön vissza, sosem hallott ottani nagyságaink névtáblái révén. Megannyi emlékről fújható le a por a zegzugos sorsú Tiszahátat megismerve, miközben a nagyszőlősi utakon rozsdaette benzinüzemű járgány-állatok ontják „Leonyid Brezsnyev leheletét”. Az egyik pillanatban még a Gazda család legendáriumának édes-bús történetei elevenednek meg, hogy a következő oldalon Visk ásványvizes telepére buszozhassunk. A könyv bensőséges és egyszerre nyilvánosan föltáró. Nehéz eldönteni, mit olvasunk. Csak a zsánerképeket látjuk, a hangulatot érezzük, a sorok között megbúvó, gyakori áthallásos sztorik szintjén. Gazda Albert mesél. Mindezt a szülőföldnek kijáró tisztelet és szeretet hangján. Könnyű vele azonosulni, ráérezni a mondandó velejére, amikor például ilyen gondolatokat fűz eggyé:
”A por is maradt, több van belőle, mint egykor, jóval több. Maradtak a kóbor kutyák is: egy nagyobb település sincs Kárpátalján, ahol ne kószálnának szanaszét, falkában – csoda, hogy nem naponta jönnek a hírek összemart gyerekekről, nyugdíjasokról. De szelídek ezek, nem ugatnak meg senkit, nem is kérnek, csak néznek maguk elé egyenesen, mennek-loholnak valahová. Maradtak a gépek is, a szovjet szocializmus szimbólumai – hatalmas teherautók araszolnak a hágókon féloldalasan, vastag, büdös füstöt okádva, megpakolva sóderrel, fával. Mennek a harminc-negyven éves Moszkvicsok, Ladák, Volgák is, elnyűhetetlenül.”
A Kárpátalja könyvet jó szívvel ajánlom kalandkereső ismerőseimnek. Erős idegzet helyett némi lelki tréning szükségeltetik hozzá, mert kemény egy olvasmány, nem a megszokott sétáló bájolgás. Mindazonáltal szerethető, korrekt és nem utolsó sorban hasznos kiadvány. Egy-egy fejezete után majd rádöbbenünk, hogy ha értőn, lélekkel telt módon vizsgáljuk, akkor dacára a pokolinak mondott, sokszor elátkozott bácskai mindennapjainknak, valójában mi is egy – a kárpátaljaihoz hasonló, alig-alig bevallott, és mégis - édenkerti állapotban vagyunk.
És ugyan ki lenne az, aki elkívánkozna a paradicsomból?

                                                                                                                                    Pk

Cséka György – Gazda Albert:    K Á R P Á T A L J A

jószöveg Műhely Kiadó

Budapest 2012.