Mint asztallapon ott feledett,
elfekvő, tompa,
meg nem edzett penge:
acélos köd borul a vidékre.
Sándor-József-Benedek,
rideg-meleg
szelet fújón március
idusán rozsda telet
permetez a dermedő eső.
Házfalakon pergő
hangok verődnek vissza,
egyre csak hullanak lefele.
Szelíd, mégis szilaj a perc
öröme, kedvetlesége.
Beleolvad a semmibe,
ahogy magára
maradt az a profán plakát,
a kikeresztelkedett
P. mester versében:
irány és hitjelző – tudható.
Aránypárként.
Fibonacci mutató.
Revolúció, kokárda híján
szélbe dobott zsebkendő lobog
fehérbe hajlón.
Varjú csőrében tavalyi dió.
Küzdelem kopogása hallik,
majdnem zajtalan a pára.
A harmat csurran-csöppen.
Megszokottan csillan.
Bádog vízköpő pofáján
hull alá a házereszetről.
Élet és árnyak vitatkoznak,
míg a vasárnap az idő
zsebében kutat.
Szájon át a szó buggyan ki,
akár a szutyok víz:
a megfigyelés képessége
emel, ereszt, taszít?
A világosodó ég
ver szöget a szembe,
ahogy kabátban egy nő
legemberibben, féltőn,
pokróccal takart kocsit tol.
2021.03.21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése