 |
| Szentendre, rajzom |
Mintha a természet
játszana velünk. Gúnyol, disszonáns képzeteket varázsol az időjárással,
amelyben évszázados kora tavaszi hőmérsékleti rekordok dőlnek sorra. Februárban
egy pénteki napon vonatoztam valahol a Dél-Alföldön. Kilométerek között
őrlődtem egész délelőtt. Láttam a kupéból, ahogy a fellegek alján meleg
napsugár kévék lógtak, mint sárga, nyalábba fogott virgácsok, valami
misztikummal átitatott, giccses kollázson. Lírával ölelt át a pénteki nap. Ez
az ismerős gyakran föl-fölmerülő, naivan lágy hang régtől bennem motoszkál. Semmi
sem mellékes. A rafinált egyszerűségű látványban a gondolattöredékeim révén a
lelkembe tolakszik a gyanú, soha, de soha senkinek nem fog sikerülni az életet
tökéletesen megírni. Még így, elkeskenyedő jelennel sem. Van egy állandó
szorongásom, hogy a földi lét fokozatosan elsekélyesedik. Lapossá, szenzáció
nélkülivé lesz a valóság. A lét, a hajdanában színes lét immáron hősök
nélkülivé szálkásodik. Erre mindig vizuális igazolást találok a csongrádi, békési
vagy bácskai puszták látványában. A Tiszán túl – legyek bárhol, földrajzilag
akár Debrecen fölött a Nyírségben: nekem mindig Bánát képzetét fogja jelenteni.
A mi Bánátunkét. Hiába: Tiszán inneni vagyok, s maradok.
Végzet ez? Akkor is minden
mozzanata a szükségszerűségről szól. Azon a pénteken hajnali háromra állítottam
a telefont, de ötkor ébredtem. Nem hallottam, vagy nem jól állítottam be – most
már mindegy. Átrajzoltam R. karikatúráját, a fejét karakteresebbre húztam. Két
bögre tea mellett neki készülődtem a napnak. Hétkor már bent ültem a newsroomban,
a helyemen. Rövid firkálás után kilenckor a vonaton voltam. Mezőtúron át kell
majd szállnom, hajtogattam magamban. Vettem szendvicset, doboz sört és a
kupéban egy Csörögön szociális munkásként dolgozó nővel beszélgettem. Él bennem
Csörög emléke, de ezt nem mondtam neki. Úgysem értené. Néha nekem is nehéz fölfognom.
Vicinálisra váltottam,
lassan zötykölődtünk Tótkomlósra. Kint a vidéki Békés megye sík platnija kínálta a semmit. Sok volt a
belvíz, az ég pazarul tükröződött az elöntött vetések és a fölázott legelők
között. Festeni való látvány, dünnyögtem magamnak. Még jó, hogy pulóvert nem
hoztam. A dzseki és a rövidujjú is elégnek tűnt. Aznap februári melegrekordok dőltek
meg: Kiskunhalason 24 fokot mértek, de Budapesten is bőven 20 fok fölé ment a
hőmérő. Tótkomlóson elballagtam a F. által emelt Szűz Mária szobor előtt. A
véleményem a köztéri alkotásról nem változott. Nem írom ide. Sok a virágágyás.
Szép, mondaná az egyszeri ember. Túlontúl az. A postán, vagyis előtte kicsit várnom
kellett az ájult hőségben. Bent előbb megijedtem, mert a postás nő bár tudott
rólam, hamarjában nem találta a levelemet. Már úgy voltam vele, epésen odaszúrok
valami gorombaságot, amikor szerencsére meglett a boríték.
Visszafelé az állomásra
vettem a kisállat kereskedében marhabőrből, ínyből készült műcsontot V-nek.
Aztán magamnak egy albán pékségben kenyérlángost, aminek az utolsó morzsája is
vérré vált bennem. Még két helyi járattal, Orosházán átszállással értem
Békéscsabára. Nagyon szeretem a vonatozást. Az utazás egy fülkében ücsörögve, vagy néha
ácsorogva nem hurcolja meg a testet. Éppenséggel a lélek mámorítója az
egyenletes zakatolás, az elmosódó táj pedig az életnek nevezett misztikum
allegóriájaként is fölfogható. Néha megálltam a vagon szűk folyosóján és a kinti világra rácsodálkoztam, irigység nélkül bámultam egy-egy kefe sűrű csalitot, amelyből
rókát vártam előugrani, úgy mint odahaza, régen, a Martonos alatt döcögő
sinóbusz ablakából, amikor láttam egy kóbor kutyát lomposan kóvályogni, meg az
őzikéket szökdécselni.
Pár méterrel odébb egy csinos nő állt. Arcéle lehetett
volna egy etruszk szoboré is. Szinte kiáltott róla a szépség, a harmónia – öröm
volt titkon ránézni. A békési tájnak talán ő volt az egyetlen túlfűtött, temperamentumos
dísze. Lopva néztem a nőt. Olyan volt, mintha épp meg szeretné festeni a fiatal
lányok legszebb ünnepét. És tavasz lett, egészen lágy tavasz.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése