NAPLÓ - 125.

 

Szentendre, rajzom

Mintha a természet játszana velünk. Gúnyol, disszonáns képzeteket varázsol az időjárással, amelyben évszázados kora tavaszi hőmérsékleti rekordok dőlnek sorra. Februárban egy pénteki napon vonatoztam valahol a Dél-Alföldön. Kilométerek között őrlődtem egész délelőtt. Láttam a kupéból, ahogy a fellegek alján meleg napsugár kévék lógtak, mint sárga, nyalábba fogott virgácsok, valami misztikummal átitatott, giccses kollázson. Lírával ölelt át a pénteki nap. Ez az ismerős gyakran föl-fölmerülő, naivan lágy hang régtől bennem motoszkál. Semmi sem mellékes. A rafinált egyszerűségű látványban a gondolattöredékeim révén a lelkembe tolakszik a gyanú, soha, de soha senkinek nem fog sikerülni az életet tökéletesen megírni. Még így, elkeskenyedő jelennel sem. Van egy állandó szorongásom, hogy a földi lét fokozatosan elsekélyesedik. Lapossá, szenzáció nélkülivé lesz a valóság. A lét, a hajdanában színes lét immáron hősök nélkülivé szálkásodik. Erre mindig vizuális igazolást találok a csongrádi, békési vagy bácskai puszták látványában. A Tiszán túl – legyek bárhol, földrajzilag akár Debrecen fölött a Nyírségben: nekem mindig Bánát képzetét fogja jelenteni. A mi Bánátunkét. Hiába: Tiszán inneni vagyok, s maradok.
Végzet ez? Akkor is minden mozzanata a szükségszerűségről szól. Azon a pénteken hajnali háromra állítottam a telefont, de ötkor ébredtem. Nem hallottam, vagy nem jól állítottam be – most már mindegy. Átrajzoltam R. karikatúráját, a fejét karakteresebbre húztam. Két bögre tea mellett neki készülődtem a napnak. Hétkor már bent ültem a newsroomban, a helyemen. Rövid firkálás után kilenckor a vonaton voltam. Mezőtúron át kell majd szállnom, hajtogattam magamban. Vettem szendvicset, doboz sört és a kupéban egy Csörögön szociális munkásként dolgozó nővel beszélgettem. Él bennem Csörög emléke, de ezt nem mondtam neki. Úgysem értené. Néha nekem is nehéz fölfognom.
Vicinálisra váltottam, lassan zötykölődtünk Tótkomlósra. Kint a vidéki Békés megye sík platnija kínálta a semmit. Sok volt a belvíz, az ég pazarul tükröződött az elöntött vetések és a fölázott legelők között. Festeni való látvány, dünnyögtem magamnak. Még jó, hogy pulóvert nem hoztam. A dzseki és a rövidujjú is elégnek tűnt. Aznap februári melegrekordok dőltek meg: Kiskunhalason 24 fokot mértek, de Budapesten is bőven 20 fok fölé ment a hőmérő. Tótkomlóson elballagtam a F. által emelt Szűz Mária szobor előtt. A véleményem a köztéri alkotásról nem változott. Nem írom ide. Sok a virágágyás. Szép, mondaná az egyszeri ember. Túlontúl az. A postán, vagyis előtte kicsit várnom kellett az ájult hőségben. Bent előbb megijedtem, mert a postás nő bár tudott rólam, hamarjában nem találta a levelemet. Már úgy voltam vele, epésen odaszúrok valami gorombaságot, amikor szerencsére meglett a boríték.
Visszafelé az állomásra vettem a kisállat kereskedében marhabőrből, ínyből készült műcsontot V-nek. Aztán magamnak egy albán pékségben kenyérlángost, aminek az utolsó morzsája is vérré vált bennem. Még két helyi járattal, Orosházán átszállással értem Békéscsabára. Nagyon szeretem a vonatozást. Az utazás egy fülkében ücsörögve, vagy néha ácsorogva nem hurcolja meg a testet. Éppenséggel a lélek mámorítója az egyenletes zakatolás, az elmosódó táj pedig az életnek nevezett misztikum allegóriájaként is fölfogható. Néha megálltam a vagon szűk folyosóján és a kinti világra rácsodálkoztam, irigység nélkül bámultam egy-egy kefe sűrű csalitot, amelyből rókát vártam előugrani, úgy mint odahaza, régen, a Martonos alatt döcögő sinóbusz ablakából, amikor láttam egy kóbor kutyát lomposan kóvályogni, meg az őzikéket szökdécselni.
Pár méterrel odébb egy csinos nő állt. Arcéle lehetett volna egy etruszk szoboré is. Szinte kiáltott róla a szépség, a harmónia – öröm volt titkon ránézni. A békési tájnak talán ő volt az egyetlen túlfűtött, temperamentumos dísze. Lopva néztem a nőt. Olyan volt, mintha épp meg szeretné festeni a fiatal lányok legszebb ünnepét. És tavasz lett, egészen lágy tavasz.

                                Pk

NAPLÓ 29.

"Szószátyár útitárshoz volt szerencsém a közelmúltban.

Majdnem el is rontotta a kedvemet.

Pedig kifejezetten szeretem a világot járni, a vonatablakból kibámulni, nézni az út menti vidéket, bögyre szedni a kinti dolgokat, mindent, ami idegen, és ezért érdekes. Ilyenkor némán bámészkodok. Lefoglal a látnivaló. A gondolataimba temetkezve többnyire jól el is vagyok, de néha megesik, hogy az utazás mellékíze savanykásra sikeredik. Ha mondjuk eleve késve indulok valahová, ha kapkodnom muszáj. Ha bizonytalan ügyű az út oka, kényszerből kell menni. Vagy ha nagyon fáradt vagyok.

Meg ha valaki rámenősebb, a kelleténél jobban megzavarja a köreimet.

Nincs dühítőbb egy bőbeszédű útitársnál.

Az első percben csak néz. Pimaszul, kihívón fixíroz. Keresi a tekinteted. Ha fölveszed vele a szemkontaktust, netán félszegen bólintasz is neki, mintegy bátortalan köszönés gyanánt: véged van. Csak erre várt! A közlési kényszerben szenvedő alany ezt a gesztusodat holtbizonyosan félre fogja érteni, mert félre akarja érteni. Innét kezdve ő irányít, az ő személye határozza meg másfél-, két órán át, vagy még hosszabban az életedet, a kedvedet, minden testi-lelki-szellemi moccanásodat, tán a vegetatív életfunkcióidat is – míg úti célodhoz meg nem érkezel. A vonatfülke kelepcéje bezárul. Kettesben maradtok, és mire észbe kapnál, a megfogott préda mérsékelten kellemes állapotában találod magadat.

Mert ő ilyen.

Visszaköszön. Kissé hangosabban a kelleténél. Nyújtja a tenyerét, paroláz veled, rázogatja a kezed. Férfias a szorítása, száraz és meleg a bőre, mint egy frissen napoztatott óriáshüllőé, nem vitás. Megmondja hová való, és rögtön tőled is tudakolja hát te honnét, és mi végből. Már az első öt perc után fölajánlja a tegezést. Nem lehet kitérni a kitüntető kedvessége elől, hisz láthatóan ő az idősebb. Előzékenysége csapda. Amint pertuba kerültök, már a markában tart. Néhány alapinformációt ugyan kihúz belőled, de ne ámítsd magad! Nem érdekeled. Ha netán azt hinnéd, hogy általa könnyíthetsz a lelkeden – nagyon tévedsz. Egyik fülén be, a másikon ki. Az ilyen szószátyár utazó partner csak önmagát látja. Csak a saját karaktere izgatja. Csak a saját szövegét tartja mérvadónak. Alfa hím, mondaná az etológus. Te a rangsorban alsóbb rendű vagy. Érzi ezt, kifinomultak a csápjai. Ezért egója a csillagos egekben. Zsákmányállatnak tart. A táplálékláncán te vagy az aktuális balek.

És hamarosan dönteni kezdi rád az információinak vödörnyi nyúlós, kocsonyás löttyét. Megtudod, hogy hány testvére van, melyik milyen. Beavat a családja legbensőségesebb titkaiba, visszamenőlegesen három generációig megismerkedhetsz a rokonságának ügyes-bajos dolgaival. Hallasz tőle anekdotákat, rengeteg fele sem igaz történetet, amelyekből kitűnik, hogy a bennük sűrűn szereplő, vagy főszerepet játszó szószátyár útitárs rendre a legkiválóbb emberi képességek birtokában volt-van, és ezen élethelyzetekből e fönt nevezett erényeinek köszönhetően mindig diadallal kerül ki. Ha az örökségből kisemmizték, akkor is úri belenyugvással, egy drámai hős rezignáltságával beszél a vele megesett igazságtalanságról, kesernyés félmosollyal a szája szögletében, merengőn a semmibe nézve, olyan fölényesen legyintgetve, mint aki nem a fél házat, a traktort és négy hold földet bánja, hanem csak a mások emberi gyarlósága okoz neki szenvedést. Bagatell, mondja és hozzáteszi: legyenek boldogok vele, én bizony Isten azt kívánom, legyenek boldogok vele. Majd rövid hatásszünet után odaszúrja: az Isten nem ver bottal.

Kirívóan sokat emlegeti az Istent. Vallásos, mélyen hívő. Megvan ugyan a véleménye a papokról, de hát hogyne lenne mikor a múltkor a szomszéd város káplánja… És itt egy új, sikamlós történet veszi kezdetét, teli huncut utalásokkal, olyan intimpistásan, mintha egy virtigli bulvárújság szerkesztőjével lenne dolgunk. A közlékeny utazó partner szétgombolja az ingét és megmutatja annak a régi operációnak a hegét. Tizenkét öltés, és csak azért nem perelt a nyilvánvaló orvosi műhibáért, mert. Bizonyítékul megropogtatja a térdét. Meniszkusz-gyanús, néz rád apró disznószemeivel, és elvárja hogy együtt érzően ingasd a fejedet. Hamarosan azon kapod magad, hogy többet tudsz már róla, mint egyik-másik ismerősödről, akikkel pedig évek óta összejártok. Mindeközben a kupédban nagyra növő, az életteredet elfoglaló, a levegődet elszívó, és az energiáidat vámpírként elszopogató Duma Matyi már a képzeletbeli hálószobájába is beinvitált, így számot vethetsz az összes eddigi kalandjáról, a jelenlegi élettársa peteérési ciklusairól, a részletesen taglalt szexuális szokásaikon körösztül, a gyakoribb vagy a gyérülő intim együttléteik milyenségével bezárólag. Képbe kerülsz a bizalmas nőügyeit illetően, és hüledezve állapítod meg magadban, hogy a te hódításaid száma és története messze sehol sincs a menetirányban veled szemben ülőéhez képest. Hiába, hogy keszegebb, kopaszabb, öregebb és rosszul öltözöttebb tőled. Ő a nyerő, a nők bálványa. Most is lesz egy kis kitérő, heherészik hamiskásan, rándul idegesen az arca, és a szeme sarkából lesi, nem értetted-e félre a nyilvánvaló célzást. „Nagy a város, egyik végéből nem tudni, mi folyik a másikban, ugye…” – dörzsöli a tenyerét, és jókat derül saját szellemességén.
Már-már elirigyeled tőle ezt a földöntúli kedélyességet. Szeretnél te is hozzá hasonló lenni. Úgy beszélni magadról valaki idegennek, hogy leessen az álla. Folyékonyan mondani az ordas nagy igazságaidat, a legmeghittebb titkokat föltárva, a kiszínezett történetek láncolatát okádva a mindenkori szemközt ülő döbbent képébe, nagyobbnak, szebbnek és okosabbnak tüntetve föl önmagadat, az emberiség javát kitevő szerencsétlen flótásoknál, akik ihol-e, már órák óta szóhoz sem jutnak tőled, csak kerekedik a tekintetük, liftezik az ádámcsutkájuk, és a kupéülés műbőr huzatjához úgy odaszorult a hátuk, hogy átizzadt az ingük és inkább tűnnek egy áspiskígyó előtt halálfélelmében ledermedt sivatagi ugróegérkének, mint emberi teremtménynek.

Búcsúzóul meglapogatja a hátadat, címet, telefonszámot cseréltek.

Majdnem futólépésben menekülsz ki a kupéból. A táskád cipzárját is alig félig, kapkodón húzod be, tarkón a kalapod, a kabátod könyökhajlatodban, csak mielőbb tűnjél a tortúra helyszínéről.

A szerelvény kigördül, alkalmi ismerősöd az ablakon kihajolva még utoljára vadul integet neked, kurjant is valamit, nehogy megúszhasd egy végső, jól irányzott döfése nélkül.

S ahogy ott állsz, árván, megalázottan, tanácstalanul és halálosan kimerülten a peronon, az indóház bejárata fölött virító állomás nevét elolvasva rájössz, hogy már két megállóval odébb le kellett volna szállnod..."  

Vonaton - On the Train

grafika