A HÁTRAMOZDÍTÓ

Majális volt, május van.* 

Nagyon tartok tőle.

Nem a munkától, pláne nem az „ünnepétől”. Annak már amúgy is lőttek, végigfestettem, órákon át ácsorogtam a vászon előtt, sosem féltem a dolgomtól. Hanem a hónaptól, attól bizony, bevallom: igen. A május – eddigi életem során, a feketébbik okulásokból, a sanyarú élményeimből kiindulva – soha semmi jót nem hozott. Biztos így volt ez a kezdetek óta, de régebben nem figyeltem föl rá. Azok voltak a szép idők! Néhány éve viszont már számontartom. Mint a százesztendős kalendáriumok bölcsen paraszti intelmei, olyan ijedtre szabott tapasztalással hiszem, vallom: keserű, rossz nekem a május. Bizonyosan az volt mindig, csak hát vakon születünk, mint a kutyakölykök.

Ez egy ilyen periódus.

Mindennek tetejébe 31 nap, nem is 30. Itt köszön, csókol homlokon a hideglelős másodika. (A kiskésit… Még egy szökőévnyi februárt, vagyis 29 napot ki kell bírni! Izgatottan, lüktető szívvel, észnél léve – mert ez már csak így van. Elrendeltetett, tehát kötelesség, hogy a drámát muszáj végigélni.)

Más ilyenkor fetreng, a meddő április után. Hurrá, nyargal a tavasz! Szabadságfuvallat, sör és virsli van! Nyomulás pajtás, dacos lendülettel kardoskodik a férfiszív, nyárfapihék szállnak, akár a hóesés…

Emitt, nálam meg: csak a bizalmatlanság, a szidolozott óvatosság.

Miért?

Mert beköszöntött a május. Jóra nem számíthatok. Most magamba nézve, csöndben kell lennem. Megmásulva.

Ha egyebet nem is, ezt nagyon megtanultam. Ártatlanságot mímelve kell mászkálnom 31 napig a farkasaim között.

Kevés kivétellel, immáron látom, megannyi melléfogás lesz ez az idei, beköszönő májusi hónap is. Hamis szimatot hoz. Mintha a kanizsai Tavernában eleve rosszul griffezném a billiárd dákót. Már a kezdő ütésnél lyukba gurult a fekete golyó, új játszmára meg győzni sincs időm várni.

Nem tehetek mást, trükközök. A példa adott, kedvenc olvasmányaim egyike szolgáltatta.

Thomas Berger könyvében a buzeráns Kicsi Ló, meg a fehér emberből indiánná vált Jack Crabb cimborája az az Ifjú Medve, akinek feledhetetlen a szerepe. „Hátramozdító” volt a sájen (cheyenne) törzsnél. Ez azt jelentette, hogy békeidőben mindent fordítva kellett csinálnia. Sárral tisztálkodott, némaságot fogadott, háttal ült a lovon. Ha igent is mondott, rázta a fejét. Nyáron bundában mászkált, télen anyaszült meztelen, meg még egy jó csomó dologban rükverc szerint járt az agya. Pusztán azért, mert kiválasztották, mert ő volt a csapat legvakmerőbb harcosa, s mihelyt hadiösvényre léptek, szükség volt a „hátramozdító” kirobbanó energiájára, amikor végre azt és úgy tehette, ahogy egyébként a világnak rendje diktálja.

Májust is így kell túlélni. Ifjú Medvéhez hasonlóan kontrában csinálom a dolgaimat. Azt remélem, így megtévesztem a hónap lidércét.

Ilyenkor Cseh Tamás helyett breton tengerészdalokat hallgatok. A sárgán villogó lámpánál direkt az útra lépek, nem sózom meg a levest, ocsmányul puha párnát teszek a fejem alá, kivárom, míg kihűl a kávém. Dafkéból a bicskám nélkül, tompa evőkéssel nyiszálom a szalonnát, miközben szerbül káromkodok. Tegnap még a Trónok harca egyik részét is megnéztem. Olyan híroldalakra látogatok, ahol 2020-ban is náci idők járnak, ahol ma is dúl a vészkorszak, és a magyar miniszterelnököt nevezik vírusnak. „Lájkolom” Szabó Tímea profilját, várom, mikor fog bárki nőnemű partizán magából kikelve hisztériázni, amiért Müller Cecíliát, Novák Katalint, vagy Varga Juditot a hét minden napján női mivoltukban nyilvánosan gyalázzák. A kedvenc fekete kordbársony zakóm pihenőre akasztom, lóg a fogason, levendulát raktam a zsebébe meg a fölfeslett bélésébe. Helyette cipzáras „trénerkát” hordok, kaptam egy barátomtól. Kéket. Ráadásul. Én – meg a kék… (Ajándék ruhának ne nézd a színét.) Nem viselek kalapot. Nem nyírom a szakállamat, a hónom alját viszont szőrtelenítem. Tegnap óta férfiparfümöt használok. Tavalyi Családi Kört olvasok és azt képzelem, hogy tetszik. Elkezdett érdekelni a független éttermiségünk poézise. A szeptimen a rózsaszín akkordra rábólintok.

Malamud novelláit is félrepakoltam, elővettem Kossuth beszédeit. Tudják, ő volt az a nagyszerű példaképünk, aki mikor szorult a hurok rábízta Görgeyre a szabadságharc irányítását, ő meg a Szent Koronával, meg némi pénzes ládákkal, vagyis a forradalmi államkincstár maradékával lelépett. Hősiesen emigrált, meg sem állt a tengerparti pálmafás allékig. A fölszólalásainak javát még életében egybe szedte a hálás utókor. Pesten adta ki a Heckenast Nyomda 1870-ben. Az Ókanizsai Gazdasági Olvasó-Egylet lila pecsétje van beleütve 1887-ből. Ilyeneket ír benne: „Ha elvekből indulunk ki, azoknak következményeire el kell készülni. Ám próbálja meg valaki a kormányzást, a körülményekből mindennap felmerülő ujabb gyakorlati nehézségek közt, s az első percben el fog csücsülni minden elveivel.” A derék Kossuth lassacskán kétszáz éves meglátása ma is megállja helyét. Úgy tűnik a XIX. századi közéleti enteriőr nem sok mindenben különbözhetett a maitól. Vér és anyatej illata szálldosott akkortájt is.

Azt mondják, új idők járnak majd, ez a világkoncert hamarosan lecseng. Tartok tőle, nem fog. Még halkulni sem. A vezérbasszus tovább fog dunnyogni, a békakórus sem hagyja abba és a zenekari árokba hamarosan visszaszüremlik a szennyvíz.

Az egyetlen pozitívum, hogy az idén elmarad a Sziget Fesztivál.

Az 1994 óta tartó rendezvény történetében először fordul elő, hogy nem rendezik meg.

Szerintem ebből teremtsünk hagyományt. Minden évben ne rendezzék meg.

                          Pk

 *Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg, 2020.05.03-án.

INNI vagy NEM INNI?

A román bíróság a Csíki sör kontra Heineken évek óta tartó jogvitájában megfellebbezhetetlen ítéletet hozott: a csíkszeredai manufaktúra – vagy helyesebben: kisüzem – ellenében a holland multinak adott igazat. Apelláta nincs. Egy hónapon belül muszáj a székely-magyar tulajdonosnak Lénárd Andrásnak megsemmisítenie az összes Csíki (magyar) feliratot: mindenhol és mindenen. Csak a rekeszeket nézve - amit nálunk szégyenérzet nélkül, tisztán illetve piszkosul „gajbának” mond az anyanyelvét semmibe vevő vajdasági magyar -, százezres nagyságrendről van szó, nem beszélve a matricákról, reklámanyagokról, avatatlanok számára megszámlálhatatlan egyéb eszközről… Horribilis összegekre rúgó, több millió eurós tétel.

Lénárd Andrást személyesen ismerem. Velem egyívású lehet, vagy talán fiatalabb tőlem, nem tudtam megállapítani, hisz csak egyszer találkoztunk. Néhány éve a budapesti Élelmiszeripari Kiállításon, az úgynevezett Foodexpon a délvidéki termelők mellett volt az Igazi Csíki sör reprezentáló standja. Akkor mutatkoztunk be egymásnak és beszéltünk pár szót. Az az igazság, hogy fogalmam sem volt kivel van dolgom. Én csak a százszámra behűtött, palackozott söröket láttam. A „csíkiről”, mint egyfajta székely, nemzeti szimbólumról már addig is sokat hallottam, de még soha szerencsém hozzá nem volt. Ott pakolászott, rendezgette a termékeket egy vékonyabb fiatalember, mondtam neki, hogy délvidéki lennék, és ha szépen megkérem, tenne-e velem kivételt: az expo megnyitása előtt, soron kívül szeretnék megkóstolni egyet az elhíresült sörükből. Rám mosolyodott, vállat vont, és már nyitotta is az első palackot, amit elkezdvén diskurálni - továbbiak követtek. Mármint én ittam, ő jobbára kérdezett. Mindenről, de leginkább arról, milyenek a lehetőségeink itt a déli végeken. Mondtam, amit tudtam. Kicsit furcsállottam ugyan, hogy egy melóst ennyire érdekel a szerbiai gazdaság állapota, de az életem során annyi érdekes alakkal hozott össze a sorsom, hogy különös képen nem akadtam föl rajta. A sör jó volt. Kifejezetten a szám ízéhez való. Csak nyomokban emlékeztetett az itthon szokott apatini Jelenre, a kesernyéssége hál’Istennek illett hozzá (nem szeretem az édeskés söröket), ám a szarvasosnál kifejezőbb volt az aromája, kellemes utóízt hagyott a számban. Ma sem ellenkeznék, ha valami kegyes égi parancsolat következtében életemben másmilyen sört többet nem ihatnék. Hasonló szép szavakat guríthattam is neki, nem fukarkodtam a dicséretekkel, mert amint indulóra fogtam a dolgot, kérés nélkül is beletuszkolt négy palackot a hátizsákomba. Útravaló, tudatta velem kedvesen. Persze hogy nem tiltakoztam. „Italt és nőt soha ne utasíts vissza” – citátum a Csavargók Könyvéből, és meglehet: sokszor és sokat vétkeztem, eleddig ezt a verdiktet a tőlem telhető legteljesebb mértékig, bár korántsem tökéletesen, de igyekeztem betartani.

Itthon jöttem rá, hogy nem egy betanított sörgyári melós volt a szponzorom, hanem a cég tulajdonosa. Az elkésett megilletődöttség mellett öntött el a hála érzete. Kitart a mai napig. Éppen ezért, vagy emiatt ütött szíven a román törvénykezés számunkra fájdalmas döntése.

Sem jogot végzett, sem reklám- sem gazdasági szakember nem lévén csak találgatni tudok, milyen mögöttes szándékok, érdekek vezérelték a román bíró(nő) ítéletét. Talán nem járok messze az igazságtól, ha élek a gyanúval, hogy egyrészt ebben a történetben Góliát győzte le Dávidot, másrészt az erősen lejtő román pályán egy bevallottan magyar érzelmi húrokat pengető vállalkozás eleve esélytelenként vette föl a harcot a bukaresti nemzetpolitika közutálatnak örvendő ámokfutásával.  

Hogy mennyire következetes a román jogrend: Bukarest levettette a Községháza feliratokat a székelyföldi polgármesteri hivatalokról azzal az indoklással, hogy nem egyezik a Primaria jelentésével. Ugyanakkor, a mostani esetben viszont elismerte a Bere Ciuc (Heineken) és az Igazi Csíki sör azonosságot, holott a román fordítás Bere de Ciuc kéne hogy legyen, a Bere Ciucot pedig Csík sörnek kéne fordítani. Aligha pusztán nyelvi, fordítási vitáról van tehát szó.

Lehet, nem kéne politikai kérdést csinálni az ügyből. Na de kérdem én: Közép-Európában az utódállamok (különösen Szlovákia, Ukrajna, Románia) kontra magyarság tekintetében mi nem számít politikának? Hiszen a MOL horvát terjeszkedésétől az észak-erdélyi autópálya nyomvonaláig, megépülésének mikéntjéig MINDEN annak számít. Még egy százfős munkást foglalkoztató kis sörfőzde élethalálharca is. Nincsenek vérmes reményeim. Nem hiszek sem a román, sem a szlovák, sem az ukrán igazságszolgáltatás pártatlanságában. A temerini fiúk óta a szerbiairól is megvan a véleményem. Amit megtehet a konkurenciával a multi, azt kvázi jogállami keretek között megteheti a magyar kisebbséggel Pozsony, Bukarest vagy Belgrád is. A jóindulatukra vagyunk kárhoztatva. Az meg (száz éve tapasztaljuk) tudjuk: nemigen van.   

Míg a reggeli kávé rotyogott, Csath Magdolna közgazdászt hallgattam a Kossuth-adón. A globalizációról beszélt, a liberalizált piacról. Az új gazdasági világrend gyilkos természetéről, amit az elmúlt három évtizedben a glóbusz minden pontján ilyen-olyan formában megsínylettek már a nemzetgazdaságok. Kit durvábban, kit – szerencséjére – enyhébben, de a kontinensek társadalmait egyforma vehemenciával és állandóan veszélyezteti az immáron a saját hatalmától megkergülni látszó pénzügyi rendszer, ami elszabadult hajóágyúként viselkedve éppen ezekben a mai időkben kezdte meg önnönmaga fölszámolását.

Nem kell örülni: az agónia folyamata nem keddtől szerdáig fejeződik majd, hanem évekbe telik, vagy ami valószínűbb: évtizedekig el fog tartani. Rámegy majd néhány ember élete. A maguké, meg az enyém is. Kicsi a vigasz, öröm az ürömben, hogy némi alappal remélhetően legalább az utódaink egy más gazdasági szisztémában élhetik majd az életüket. Ha, és amennyiben nem temet mindent maga alá a már megroggyant, dőlni kezdett világgazdaság. És ha az új korszakot nem szúrják el megint fedezetlen pénzkibocsátásokkal, uzsorakamatokkal, légvárakként épített bankrendszerekkel, meg a kondér körül sertepertélő öltönyös gazemberekkel, akik úgy tenyésznek az üvegezett bankpalotákban, a pénzügyi centrumokban, mint száraz kutyaszaron a penész, eső után.

Hogy mit jelent, milyen az igazi arca, lelkülete a globalizált piacnak, azt a minapi példától jobban semmi nem illusztrálja.

Végszóként: vájja ki a két rossz szememet a Hétreforgó Kápolnasirató Szent Homorenna, ha én többet ebben a büdös életben Heineken sört innék!

Sajnos száz százalékig sosem lehetek majd biztos benne, hogy a mégoly tudatos márkaválasztásommal nem ezeket a hörcsöglelkületű holland multikat támogatom-e?

Ugyanis a cégóriás a Heinekenen kívül a Gösser, az Edelweiss, a Zlaty Bazant, a Kaiser, a Krušovice Světlé, a Soproni, a Steffl, az Adambräu, a Buckler és a Strongbow márkákat is forgalmazza, vagyis gyártja. Többek között, csak a nagyja neveket fölsorolva. Föl van adva a lecke, bojkottra, sörivó cimboráim!

Nem kell okvetlenül meglepődnöm, ha egy szép napon beteljesedik rajtam a magamra kért átok, és búcsúzni leszek kénytelen a szemem világától. 

Elvégre a globalizmus átkában fogantak vagyunk.  

                                                                                                               Pósa Károly

Pósa Károly: Az utolsó fegyverkovács

A tárnoki Mártha Jánosnak, erős barátsággal

Élt egyszer, a messzi Keleten egy hatalmas uralkodó.

Birodalma az addig ismert világ mind a négy égtájára kiterjedt. Hírnév és dicsőség övezte. Fegyvereit félték a környező népek. Amerre vonult félelmetes hadával, minden nemzet behódolt előtte. Tengernyi lovasának nyílzápora surrogó sötét felhőként szállt az ellen irányába. A kifeszített íjak vesszejei pedig mindig célba találtak, átütötték a létező összes fajtájú vértet, leterítettek akárki ellenséget.

Ezért koronák repültek a vezér lába elé, porban csúsztak előtte a főemberek, és a lábát csókolgatták a megalázott, legyőzött ellenfelei. Hajdan rettegett hadseregek tették le neve hallatán a fegyverüket, és kegyelemért könyörögtek. Ha olykor makacsul ellenállt akaratának egy-egy magabízó, dölyfös kiskiráy, netán egynémely kőfalakkal védett büszke város vezetője, az a csatában rendre legyőzetett, vagy ostrom által bevétetett, és amire a nap a hullákkal teli harcmezőn alábukott, a vesztes vezér karóra tűzött fején az alvadt vérnyomokat a döglegyek nyalták.  

Hajlongva bókolt hát neki mindenki, akinek kedves volt az élete.

A legyőzhetetlen hódító pedig élvezte a hatalmának erejét, élvezte a dicsőséget és élvezte azt az érzést, amit csak a korlátlan uralom biztos tudatában élő régi birodalmak legnagyobbjai érezhettek.

  A sok csatározás újabbnál újabb részekkel gyarapította a Birodalmat. Idegen nyelvű és szokású népek hajtották rabigába a fejüket. Idegen isteneket imádó országok bálványai kerültek a Birodalom fővárosának Szent Templomába. A legbölcsebb udvari tanácsadók félvén saját kiváltságos helyzetük elvesztésétől, óva intették a hatalmas vezért a túlzott mohóságtól, a mértéktelen hódító szándéktól. Összeomlástól, zűrzavartól, lázadásoktól tartottak, ami a múltban annyi biztos szerkezetűnek hitt ország vesztét okozta. De az uralkodó csak nevette őket, hahotázott rajtuk, öklét le nem vette kardja markolatáról és még erősebb kézzel, vasakarattal irányította tovább a birodalmát. Minden fölkelés kísérletét csírájában elfojtotta. Aztán lenyakaztatta az ellene összeesküvőket, akkor is, ha távoli vidékek parasztjai voltak a zendülők, meg akkor is, ha a palotában suttogó alvezérei között vette neszét az ellenszegülésnek.

Bosszújától csak a becsvágya volt nagyobb.

  De egyszer bekövetkezett az, amire senki sem számított. A Birodalom peremén elfogyott a meghódítandó terület. Északon ember nem lakta hó és jégmező állta útját seregének, délen a kietlen homok meg a kősivatag, nyugaton pedig lakatlan, terméketlen gyér füvű pusztaság veszett bele a teremtett világ végének gyanított semmibe, akárha a keleti partot övező óceán hullámai tűnnek el a látóhatár karéján, minden létezőnek és elképzelhetőnek a pereme alá bukva.

Értelmetlen volt már minden további terjeszkedés.

Értelmét vesztette a hódító szándék, és bár a Birodalma és hírneve a legfényesebb korszakát élte: az uralkodó zavart szívvel döbbent rá arra, hogy az ő élete üressé lett. Nem kóstolhatta meg többé a hódítónak kijáró új dicsőségek ízét.

  A fölismerés egészen összetörte. Palotájának legsötétebb szobájába húzódott vissza és két holdtöltényi ideig nem mutatkozott, senki sem láthatta.

  Hosszú magányának végén, amikor a sok koplalástól és töprengéstől előtámolygott az udvartartása alig akart ráismerni. Szakálla ősz csimbókokban lógott, haja megritkult és hajdani merész ívű homlokán, mint a kard sújtotta régi, gonosz vágások, mély barázdák keletkeztek. A dicső hadvezér hetek alatt megvénült.

Az udvari főembereket, a bizalmasokat, a sok talpnyalót és a papságot az összeomlott uralkodó látványa megrettentette. Nyüszítettek attól a gondolattól, hogy ha a félelmetes nevű uruk gyengeségéről tudomást szerez a Birodalom népe, akkor bizonyos, hogy hamarosan eljő majd a régen megjósolt végítélet, semmivé foszlik a földön létezett legnagyobb hatalmú ország. Ezért az udvartartás titkos tanácskozásra hívta össze a legtudósabb tanácsadókat, legbizalmasabb főembereket, hogy elejét vegyék a bajnak és visszaszerezzék valahogy a legfőbb hadúr életkedvét.

  Napokon keresztül, éjt nappallá téve hallgatták a bölcsebbnél bölcsebb tanácsokat, hangosan, szenvedélyesen vitatkoztak, keresték a legjobb megoldást, de sehogyan sem találták. Végül a hetedik napon az egyik főpap elkeseredetten az asztalra csapott és azt ajánlotta, hogy a Jégsapkás hegyen lakó remete véleményét kérjék ki. Az öreg a legbölcsebb ember hírében állt, százesztendős magánya érlelte gondolatait. A szót tett követte. Már másnap hozták a hosszú, hófehér szakállú vénséget, aki miután meghallgatta a kérdést, menten meg is felelt rá, de úgy, hogy az udvaroncok örömükben a homlokukat csapdosták és megnyugvás költözött a szívükbe. Az öreg pedig ezt mondta:

- Aki hatalmát a karddal szerzi meg, annak azzal is kell megtartania. Viszont az elgyöngült kézből kifordul a legélesebb szablya is, mert az ember a fegyverének hatalmát nem az acelos izmoknak és a kemény csontoknak az összmunkája adja, hanem a viselőjének a hite, és bizony mondom nektek, az pedig - csak és kizárólag - a lelkének a kútjából táplálkozik. Tudom bizonyosan, hogy legenda szól egy fegyverkovácsról, aki a Birodalom peremén, lankás szőlődombok alján egy meddővé lett kőbánya melletti faluban él. Ő az egyetlen, aki elkészítheti azt a kardot, ami uratoknak visszaadhatja majd az erejét, életkedvét és fiatalságát. Mert úgy hírlik, annak a fegyverkovácsnak a pengéjét a tiszta hit érleli legyőzhetetlenné. Menjetek hát hozzá, keressétek meg! Hátha tud segíteni rajtatok.       
  Hogy mennyit ért a remete tanácsa, bizonyítja, hogy mihelyt az udvaroncok elmondták a jó hírt a magába roskadt uruknak is, azonnal fölcsillantak azok az ismerős, becsvágytól égő szemek. Az uralkodó meglelkesült a gondolattól. Mintha kicserélték volna, türelmetlenül sürgetni kezdte a fegyverkovács fölkutatását.  

Nosza, küldöttséget menesztett a palota vezetősége a Birodalom legtúlsó végére, és háromhónapnyi keserves várakozás után fegyveres hírnökök robogtak be az udvarba. Hozták az üzenetet, hogy a fegyverkovácsot meglelték, már útban van errefelé, hamarosan a Főúr elé kísérik.

  Néhány hosszúra nyúló nap után elérkezett a várt pillanat. Vértezett, sisakos, zászlós vitézek sorfala között a messziről elhurcolt embert a trónján ülő hadúr elé lökték. Az uralkodó egy darabig  összevont szemöldökkel, szótlanul méricskélte a fegyverkovácsot, majd magában megállapította, hogy az eléje kerülőnek a látványa csalódást keltett benne, némileg el is bizonytalanította. A fegyverkovács inkább alacsony teremtű, közönséges embernek látszott. Semmi sem utalt varázserejű tudományára.

A hadúr minden teketória nélkül közölte vele a parancsát: vagy elkészíti azt a bizonyos kardot – és akkor gazdagon megjutalmazzák majd, hogy a képzelete sem szülhet annyi vagyont! -, vagy pedig iszonyú kínhalál vár rá. A fegyverkovács pillája sem rebbent, elvállata a feladatot, de legalább másfél évtizednyi időt kért az elkészítéséhez. Az uralkodó nem tehetett mást, fogcsikorgatva elfogadta a föltételt és abban a reményben küldte vissza az Isten háta mögötti műhelyébe a mestert, hogy a kard jóvoltából tizenöt év eltelte után majd ismét reászáll az a nagyon hiányzó mámorító érzés. Hogy megint a világ urának tud majd lenni.

  Gyötrelmes tizenöt esztendő következett. A rettegett hadúr vágyát kegyetlenségbe fojtotta. Országának népével, alattvalóival szigorúbb volt, mint valaha. Közben egyre jobban őszült, görbedett a háta, fogai kihullottak, és vastag prémekbe bugyolálva, fázósan ült a trónon. Kihűlt szívében már csak a remény fénye pislákolt.

  A reményé, hogy elkészül a kard.

  Napra pontosan tizenöt év múltán, harsonaszó és pávatollas ünnepséget celebrált az udvartartás. Mindenki a fegyverkovács jöttét várta. A hadúr egyre csak a palota kapuját leste, vaksi szemmel pislogott, hogy mikor látja meg a csodát kovácsoló mesterember vékonyka alakját. Ám a fegyverkovács nem jött el.

  Helyette egy sihederszerű fiú érkezett, aki egy rongyokba bugyolált holmit hozott magával. Azt állította, hogy a fegyverkovács vele küldte el a kardot és az azzal járó üzenetet személyesen kell átadnia. Legott tuszkolták a trónterem felé.

  Amint a megvénült uralkodó elé ért, átnyújtotta a mocskos kendőkbe csavart hosszúkás csomagját. A májfoltos képű öregembernek állati láng gyúlt tekintetében, reszkető kézzel, karvalykörmökkel szaggattva, mohón csavarta ki a bebagyulált kardot, ami nem volt egyéb egy agyonhasznált, kicsorbult vas szablyánál.

  A hadúr hitetlenkedve nézte, aztán kiesett kezéből az értéktelen ócskaság, és csörömpölve hullott a fiú lába elé. A suhanckorú jövevény ekkor beszélni kezdett és szavait százszoros hangerővel továbbították a palota csúcsíves boltozatai.

  - A fegyverkovács üzenetét hozom, akit a csodát tévő kard elkészítésével bíztál meg, tizenöt évvel ezelőtt. Tudom, másra számítottál, te uralkodó. Te fegyvert vártál, tárgyat áhítottál. De az én édesapám összes hitét és szeretetének minden erejét nem egy fémdarabba, hanem énbelém plántálta. Ő nevelt engem féltőn, tanítva a tisztaságra, a becsületre és a mindenkori igazságért való kiállásra. Míg te uralkodó, hódítottál, dicsőséget hajkurásztál, hírnévért hörögtél, és a hatalmadért rettegtél elfelejtetted a legigazabb szabályt: embernek maradni és az emberségünket átadni! Nincs senkid. Nincs utódod. Magadon kívül senkivel sem törődtél soha. Az én szívemet viszont a fegyverkovács apám igazi emberi érzésekkel edzette azzá, aminek lennie kell: a legerősebb, leglegyőzhetetlenebb fegyvernek – az igazság fegyverének, mert az igazság hatalmának soha és semmi sem szegülhet ellent! A napfény mindig kioltja az árnyékot! – azzal a fiú fölkapta a rozsdás kardot és egyetlen nyisszantással metszette el a hajdan hírhedett uralkodó torkát.

  Azóta szétfoszlott a Birodalom. Csalóka énekeik révén csak a vásári komédiások emlegetik, néha.

  De az uralkodó nevét már azok sem.
  Azt befújta a felejtés homokja.