A HÁTRAMOZDÍTÓ

Majális volt, május van.* 

Nagyon tartok tőle.

Nem a munkától, pláne nem az „ünnepétől”. Annak már amúgy is lőttek, végigfestettem, órákon át ácsorogtam a vászon előtt, sosem féltem a dolgomtól. Hanem a hónaptól, attól bizony, bevallom: igen. A május – eddigi életem során, a feketébbik okulásokból, a sanyarú élményeimből kiindulva – soha semmi jót nem hozott. Biztos így volt ez a kezdetek óta, de régebben nem figyeltem föl rá. Azok voltak a szép idők! Néhány éve viszont már számontartom. Mint a százesztendős kalendáriumok bölcsen paraszti intelmei, olyan ijedtre szabott tapasztalással hiszem, vallom: keserű, rossz nekem a május. Bizonyosan az volt mindig, csak hát vakon születünk, mint a kutyakölykök.

Ez egy ilyen periódus.

Mindennek tetejébe 31 nap, nem is 30. Itt köszön, csókol homlokon a hideglelős másodika. (A kiskésit… Még egy szökőévnyi februárt, vagyis 29 napot ki kell bírni! Izgatottan, lüktető szívvel, észnél léve – mert ez már csak így van. Elrendeltetett, tehát kötelesség, hogy a drámát muszáj végigélni.)

Más ilyenkor fetreng, a meddő április után. Hurrá, nyargal a tavasz! Szabadságfuvallat, sör és virsli van! Nyomulás pajtás, dacos lendülettel kardoskodik a férfiszív, nyárfapihék szállnak, akár a hóesés…

Emitt, nálam meg: csak a bizalmatlanság, a szidolozott óvatosság.

Miért?

Mert beköszöntött a május. Jóra nem számíthatok. Most magamba nézve, csöndben kell lennem. Megmásulva.

Ha egyebet nem is, ezt nagyon megtanultam. Ártatlanságot mímelve kell mászkálnom 31 napig a farkasaim között.

Kevés kivétellel, immáron látom, megannyi melléfogás lesz ez az idei, beköszönő májusi hónap is. Hamis szimatot hoz. Mintha a kanizsai Tavernában eleve rosszul griffezném a billiárd dákót. Már a kezdő ütésnél lyukba gurult a fekete golyó, új játszmára meg győzni sincs időm várni.

Nem tehetek mást, trükközök. A példa adott, kedvenc olvasmányaim egyike szolgáltatta.

Thomas Berger könyvében a buzeráns Kicsi Ló, meg a fehér emberből indiánná vált Jack Crabb cimborája az az Ifjú Medve, akinek feledhetetlen a szerepe. „Hátramozdító” volt a sájen (cheyenne) törzsnél. Ez azt jelentette, hogy békeidőben mindent fordítva kellett csinálnia. Sárral tisztálkodott, némaságot fogadott, háttal ült a lovon. Ha igent is mondott, rázta a fejét. Nyáron bundában mászkált, télen anyaszült meztelen, meg még egy jó csomó dologban rükverc szerint járt az agya. Pusztán azért, mert kiválasztották, mert ő volt a csapat legvakmerőbb harcosa, s mihelyt hadiösvényre léptek, szükség volt a „hátramozdító” kirobbanó energiájára, amikor végre azt és úgy tehette, ahogy egyébként a világnak rendje diktálja.

Májust is így kell túlélni. Ifjú Medvéhez hasonlóan kontrában csinálom a dolgaimat. Azt remélem, így megtévesztem a hónap lidércét.

Ilyenkor Cseh Tamás helyett breton tengerészdalokat hallgatok. A sárgán villogó lámpánál direkt az útra lépek, nem sózom meg a levest, ocsmányul puha párnát teszek a fejem alá, kivárom, míg kihűl a kávém. Dafkéból a bicskám nélkül, tompa evőkéssel nyiszálom a szalonnát, miközben szerbül káromkodok. Tegnap még a Trónok harca egyik részét is megnéztem. Olyan híroldalakra látogatok, ahol 2020-ban is náci idők járnak, ahol ma is dúl a vészkorszak, és a magyar miniszterelnököt nevezik vírusnak. „Lájkolom” Szabó Tímea profilját, várom, mikor fog bárki nőnemű partizán magából kikelve hisztériázni, amiért Müller Cecíliát, Novák Katalint, vagy Varga Juditot a hét minden napján női mivoltukban nyilvánosan gyalázzák. A kedvenc fekete kordbársony zakóm pihenőre akasztom, lóg a fogason, levendulát raktam a zsebébe meg a fölfeslett bélésébe. Helyette cipzáras „trénerkát” hordok, kaptam egy barátomtól. Kéket. Ráadásul. Én – meg a kék… (Ajándék ruhának ne nézd a színét.) Nem viselek kalapot. Nem nyírom a szakállamat, a hónom alját viszont szőrtelenítem. Tegnap óta férfiparfümöt használok. Tavalyi Családi Kört olvasok és azt képzelem, hogy tetszik. Elkezdett érdekelni a független éttermiségünk poézise. A szeptimen a rózsaszín akkordra rábólintok.

Malamud novelláit is félrepakoltam, elővettem Kossuth beszédeit. Tudják, ő volt az a nagyszerű példaképünk, aki mikor szorult a hurok rábízta Görgeyre a szabadságharc irányítását, ő meg a Szent Koronával, meg némi pénzes ládákkal, vagyis a forradalmi államkincstár maradékával lelépett. Hősiesen emigrált, meg sem állt a tengerparti pálmafás allékig. A fölszólalásainak javát még életében egybe szedte a hálás utókor. Pesten adta ki a Heckenast Nyomda 1870-ben. Az Ókanizsai Gazdasági Olvasó-Egylet lila pecsétje van beleütve 1887-ből. Ilyeneket ír benne: „Ha elvekből indulunk ki, azoknak következményeire el kell készülni. Ám próbálja meg valaki a kormányzást, a körülményekből mindennap felmerülő ujabb gyakorlati nehézségek közt, s az első percben el fog csücsülni minden elveivel.” A derék Kossuth lassacskán kétszáz éves meglátása ma is megállja helyét. Úgy tűnik a XIX. századi közéleti enteriőr nem sok mindenben különbözhetett a maitól. Vér és anyatej illata szálldosott akkortájt is.

Azt mondják, új idők járnak majd, ez a világkoncert hamarosan lecseng. Tartok tőle, nem fog. Még halkulni sem. A vezérbasszus tovább fog dunnyogni, a békakórus sem hagyja abba és a zenekari árokba hamarosan visszaszüremlik a szennyvíz.

Az egyetlen pozitívum, hogy az idén elmarad a Sziget Fesztivál.

Az 1994 óta tartó rendezvény történetében először fordul elő, hogy nem rendezik meg.

Szerintem ebből teremtsünk hagyományt. Minden évben ne rendezzék meg.

                          Pk

 *Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg, 2020.05.03-án.

NAPLÓ 13.

  „Majális lévén, két rövid történet. Ilyenkor úgyis minden épeszű kivonul a zöldbe. Hogy onnét mennyire ép ésszel tér vissza a civilizált közegbe, azt talán most ne firtassuk. Ez a nap erről szól. Az értelmesebbje már pakolja a piknikező kosarát, a húsokkal telt hűtőtáskát, és előkotorja a kamrába bekészített rekesznyi sört. A magzatok sem bírnak a bőrükben. Hat előtt ébredtek. (Olyan korán, hogy a pap se szart még – mondják errefelé a népek…) A lovas kocsi várja őket. Meg a Járás. Viszik magukkal a kutyákat, a Miklós kecskét. Kész cirkusz.  

Facér korom egyik legszebb május elsejéjét a Kanizsa melletti Döglött-Tiszánál töltöttem. Annak is a kiszáradt medrében. Aki idevalósi, az tudja, hogy amióta megépült az új, magasabb gátrendszer, a régi töltéssel csaknem párhuzamosan futó holtágat kettévágták. Az innenső fertályból szépen el is tűnt a víz, noha a talaja még ma is süppedékes. Nem ajánlott az ott levert sátrunkban megvárni az esőt. A másik felében maradt némi víz. Amikor áradt a folyó, egy agyagos szurdokon beözönlött a víz. Megemelkedett a holtág vízszintje. Kiváló ívóhelyet biztosított a halaknak. Valakik horgászparadicsomot álmodtak róla, de ahogy mifelénk lenni szokott: vajúdtak a hegyek, aztán egeret szültek.

Szóval a Döglött-Tisza - vagy finomabban a Kis-Tisza - kiszikkasztott alján ért bennünket a majális. A helyi cserkész-csapattal táboroztunk. Egy „Romania” típusú sátor jutott ötünkre, aminek kényelméről a neve alapján fölösleges lenne további magyarázattal szolgálnom. Mivel a cipzárja az első használat után elromlott, és az ablakocskákra varrt szúnyoghálónak már csak a fecnijét lengette a huzat, az ötfős lakóegységgel békésen megfért az a néhány tucat szúnyog, légy, pók, bodobácsbogár és egyéb nevesincs nünüke, amik mozgalmasabbá tették az éjszakáinkat.
Amikor végre sikerült volna elaludnunk – úgy három körül járhatott, fáradt már a csillagok fénye -, a sátrunk mögötti fán megszólalt egy kismadár. Nem vagyok szakértője az ornitológiának. Fogalmam sincs milyen fajhoz tartozott a dalos madárka*. Csak azt tudom, hogy csiripelése betöltötte az erdőt, megült a derékig érő párán, és átvisszhangzott a Tiszán. Semmitől sem zavartatva magát fújta, ahogy a torkán kifért. Mindezt a fülünktől pár méterre. Kell-e mondanom, mennyit aludtunk azokban a napokban? Mégsem riasztottuk el. Megengedőbbek voltunk.
Föl voltunk vértezve az ifjú emberek lazaságával, ezért gálánsan tűrtük a pirkadat előtti szerenádot. Dehogy zavartuk volna meg a tollas kis dalnok produkcióját! Inkább napközben karikás szemmel vitézkedtünk, és amikor végképp elnehezültünk, egy lópokrócot terítettünk a fűbe, úgy, hogy lehetőleg vakondtúrás legyen a vánkosunk.
Egyik nap, ebéd előtt aggodalmas képpel közölte a táborvezető, hogy mától nem lesz saláta a csapat étrendjében. Néztünk rá. Nem értettük. Fogalmunk sem volt róla, hol a csudában van az a Csernobil.”  

* Az írás pillanatában még nem tudtam, de azóta utána jártam, fülemüle (Luscinia megarhynchos) volt a kis mester. Szó szerint lefüleltem a nyavalyást. Íme:

https://www.youtube.com/watch?v=4EUQJU2yyYE