PÉNTEK 13. – PÁRIZS...

A második világháború óta először - Franciaország lezárta a határait.

Párizsban kijárási tilalmat vezettek be.

A taxisok – állítólag – ingyen fuvarozzák a lakosságot. A francia elnök drámai hangú tévébeszédében mindenkit otthonmaradásra szólított fel. Az intézmények a szombati – mai – napon bezárva tartanak. 

Hat helyszínen, minden jel szerint összehangolt támadás érte a francia fővárost. Legalább 153-an haltak meg. A súlyos sebesültek száma is százas nagyságrendű immár. Így félő, hogy emelkedni fog az ártatlan áldozatok száma. A legtöbben - 119-en - egy rock-koncerten vesztették életüket, ahol a beszivárgó terroristák válogatás nélkül kezdték lőni az 1000 – 1200 fős tömeget. Szemtanúk beszámolója szerint a mészárlás – jobb szó nincs az iszonyatra – gépies rutinnal folyt. Ha kiürültek a fegyvereik, a hóhérok újra táraztak. "Legalább 10-15 percig tartott. Újratöltöttek. Nem kellett sietniük. Háromszor-négyszer is újratöltöttek" - mondta el egy túlélő. Aztán túszokat ejtettek, majd tovább folyt a vér, mígnem a francia speciális alakulat megérkezett, és villámgyors akcióval kilőtte a támadókat. A legfrissebb információk szerint közel sem biztos, hogy mindegyiket. Több terrorista élve megúszhatta. Ők most valahol a körbezárt Párizsban lehetnek.

A francia-német barátságos focimeccsen – egyelőre úgy hírlik - öngyilkos merénylő robbantotta föl magát. A meccset félbeszakították, az emberek, a nézők a pályákra tódultak. A német válogatott még a hajnali órákban is a stadion öltözőjében várakozott. Ugyanakkor két étteremben többtucatnyian vesztették életüket, szintén terrortámadások következtében.

Mínuszos hír, de mégiscsak hír, hogy a U2 rock banda lemondta a ma estére tervezett párizsi koncertjét.

Mint ahogy mínuszos hírek azok is, ahogy a világ, vagyis pontosabban Európa vezetői teszik közzé sajnálkozó, együtt érző nyilatkozataikat. Most megint (Charlie) hebegnek. Kérnének inkább bocsánatot. Amiért idáig hallgattak, elhallgattak vagy egyszerűen tudomást sem vettek a rettenetes valóságról. Például arról, hogy csak idén októberben az iszlám terror 31 országban szedett áldozatokat. Ennyi helyen volt terrortámadás, ennyi helyen történt merénylet. A borzalmak százak, vagyis jobban mondva ezrek életét követelték. Pontos számukat soha, senki nem fogja meghatározni.

Én nem vagyok elemző. Csak egy ember lennék, aki – amennyire lehet - igyekszik a dolgokat tisztán látni. Olvasok. Rádiózok. Megnézek egy-két híradót. Több helyről tájékozódok. Az egymásnak ellentmondó információkat is mindig megbecsülöm: kihámozható belőlük a viszonylagos igazság. Aztán megírom a véleményemet. A saját weboldalam az egyetlen fórum, ahol mindezt megtehetem. Pénzt nem kapok érte, viszont lelki szemeimmel már látom, hogy a média hiénái a koncra vetették magukat. Megint lesznek szakértő kommentárok a tévéstúdiókban. A hallatlanul fölkészült szaktekintélyek, az egyetemi tanárok, a hozzáértők falkája kikészítette már az öltönyt-nyakkendőt. Már várják a szerkesztői telefonokat, hogy mint közvetített focimeccsen szokás, lejárt szavatosságú edzőként a mikrofonokba magyarázzák a magyarázhatatlant.
Az öngólt. Ahogy tökön rúgta magát a csatár. 

Remélem a német vasútállomások falain még ott vannak a Migranten Willkommen grafittik.

Remélem az általam megnevezni nem kívánt, elhíresült, viccesnek mondott francia szennylap valami blikkfangos, csöppet sem kegyeletsértő karikatúrával rukkol elő.

Remélem, hogy Merkel, a svéd szélső balosok, a Calais-nál a csőcseléket hergelő „humanitárius civil szervezetek” beteg lelkei, vagy a mindenfelé bégető Egyesült Európai Álmokat kergető liberális birkák most látják az iszonyatos képeket, nézik a televíziót. Hát persze hogy nézik. Közben a seggükben az ujjuk. A szivárványos multikulti zászló meg a spájzban.

Rossz dolog lehet a bűntudat. Nem egyszerű földolgozni a traumát: cinkos vagyok abban, hogy mindez tegnap Párizsban megtörténhetett. Holott tudván tudtuk – előtte megesett Londonban, Madridban, és fölsorolhatatlan az összes helyszín. Mégis akadnak olyanok, akik a szivárvány zászlaját emelik a magasba, a nemzeti lobogók helyett. Most a sarokban van az összes rózsaszínű transzparensük. Kussban.
De nincsenek kétségeim.

Majd előveszik, amint elült a lőporszag. Köll az még. Amikor majd megint lehet vonulni. Abban jók vagyunk itt Európában. A sajnálkozás, a részvét, az emberi nemességre való hivatkozás kultúrájában. Az önsorsrontásunkban. Ahogy magunk reszeljük el alattunk az amúgy is kikorhadt faágat. Csak egy valamiben nem vagyunk jók: önmagunknak beismerni azt, hogy tévedtünk.

Hogy az az út, amire egyes nyugati politikusok terelnének bennünket, a józan többség szerint is járhatatlan.

Mit járhatatlan!

Mára kiderült, beigazolódott: zsákutca. Most fájdalmas a fölismerés.

Részvétem! Az ártatlan áldozatok nyugodjanak békében!

A vérük meg szálljon azok fejére, akik ezt a tényt még mindezek után sem hajlandóak tudomásul venni, és farizeusi képpel elmennek a rosseb tudja hányadik konferenciára, megvitatni a nagy büdös semmit, vonulgatni akarnak a kamerák kereszttüzében, miközben a szabadságról, az együttélés szépségeiről, a másság mindentől szebb értékrendjéről a politikai korrektség nyelvén papolnak.

Azokéra a gazemberékére, akik tönkreteszik Európát.

Pósa Károly

NYEREGBEN MAGYARORSZÁGON

Rákóczi Lovas Túra 2015.

Magyarkanizsa - Ópusztaszer - Magyarkanizsa

 az emblémánk

A szerb vámos hitetlenül ingatta a fejét, amikor meglátta a horgosi átkelőhelyhez érkező lovainkat, de a magyar határrendészet tagjai is körénk gyűltek, fényképeztek bennünket. Utoljára tavaly járt ló a röszkei átkelőnél, egy fogatot húzott. Viszont fölnyergelt lovakkal nem mindennapi látvány és vállalkozás átlépni Szerbiából az Uniós Magyarországra. 

Tudtuk ezt mi is, a Rákóczi Lovas Túra szervezői, ezért jó előre, másfél-két hónappal korábban igyekeztünk beszerezni minden szükséges dokumentumot, a lovak passzusait. Vérvizsgálat Újvidéken, chipelés után igazolásokat, minisztériumi bizonylatokat kellett az úti okmányokhoz csatolni. 

A már kész papírokat, az egész paksamétát a biztonság kedvvért indulás előtt két nappal kivittük és bemutattuk úgy a szerb, mint a magyar vámszerveknek, a szolgálatban lévő állatorvosoknak. Mindent rendben lévőnek találtak. Ehhez képest ugyanezen okmányokkal hétfőn a Szerbiából való kilépés fél órát sem tartott, viszont a magyar illetékesek öt óra hosszan (!) keresztül vegzáltak bennünket, egy állítólagos elírásra hivatkozva. Sok könyörgés és káromkodás, megannyi telefonálgatás után – már a budapesti minisztérium főállatorvosának panaszkodva - végre megkaptuk az áhított pecsétet, egy kicsit komolyabb összeg – pont az összes zsebpénzünk – föláldozása révén, amit azóta is számlával igazol Magyarország Kincstára.

Amúgy ígéretesen alakult az indulásunk. 

Magyarkanizsáról hétfő hajnalban ketten vágtunk neki lóháton: Fehér István, Simon nevű csődörével, jómagam pedig Reménnyel, egy deres kancával. Eredetileg többen szerettek volna jönni a Délvidékről, de ahogy közeledett a megbeszélt nap, úgy morzsolódtak a részvevők, ki ilyen, ki olyan okokra hivatkozva… Mi elszántuk magunkat. 

Az egyeztetett időben, Horgos határában várt bennünket és saját lován csatlakozott hozzánk alakalmi kísérőnk Húzsvár Kálmán helybeli lovas ember, akinek segítségével a falut megkerülve, dűlőutakon érkeztünk meg pont a horgosi átkelő melletti kerítés oldalsó kapujához. Aztán – mivel csak a szépre szabad emlékezni – inkább nem részletezném tovább azt a néhány kánikulai órát, amit a röszkei oldalon elvesztegettünk. A magyar rendőrség egyik tagja elkalauzolt bennünket az épülő régi határátkelőhelyhez, ahonnét már egyenes, és ami fontos: némileg forgalommentes út vezetett a néhai TNT parkolójához. Itt vártak ránk – vagy fél napot… - magyarországi barátaink, a további túrázók. Farkas Tibor és Michna Csaba, akikre a magyarországi szakaszon oroszlánrész hárult szervezésileg is, valamint Haumann János Szegedről. (Utóbbi neve ismerősen csenghet: a Nemzet Színészének, Haumann Péternek az unokatestvére, aki most is nála vendégeskedik, a tanyán.) 

János bátyánk jellegzetesen fölszerelt fogatára raktuk a holminkat, és már kocogtunk is a körgyűrűbe, Mórahalom irányába. A zajos forgalom, megannyi kamion eleinte feszélyezte, láthatóan idegesítette a lovakat, de ahogy mentek lábukba a kilométerek, egyre nyugodtabbak lettek, és később a vontatót húzó óriási kombájnok eldübörgését is sztoikus beletörődéssel tűrték. 

Hamarosan letértünk az aszfaltról. Homokos dűlőúton, ájult melegben érkeztünk meg Bálintné Ábrahám Katalin tanyájára.  

Magyari László, Röszke volt polgármestere ismertetője után megtekintettük a helyet, ahol Móra Ferenc író és máskülönben kiváló régész csak ennyit jegyzett be naplójába: „A mai napon egy talicskányi aranyat találtunk és ástunk ki a Bálint-tanyán.”  Egy hun főméltóság kincseit takarta a föld, 16 kilogrammnyi aranyat. Európában azóta sem bukkantak hasonlóan mesés régészeti leletre. Ez a kincs is úgy került elő, hogy a tanyasi gazda disznókat terelő fémpálcája gyanúsan kezdett csillogni. Kiderült róla, hogy a jámbor ember egy éve a földjéből kitúrt, sodrott aranyvesszővel noszogatja a kocákat… A régészek meg persze íziben ásatásba fogtak a megadott lelőhelyen... Kár, hogy ilyen keveset tudunk erről a történetről, más helyen már turistáknak mutogatnák a feleekkora jelentőséggel se bíró értékeiket...
Mi meg hozzászoktunk, hogy a múzeumi raktárakban porosodik a magyar múltunk...

A túránk gyűrűje

Rekkenő hőségben folytattuk.
Mórahalom környékére alkonyatkor léptettünk be, ahol már gulyáslevessel, friss pogácsával vártak bennünket szállásadóink: Velez Bata Julianna és férje Róbert, a Hársfa-tanyán. Az ismerős házaspár Magyarkanizsáról származott el, húsz éve élnek Magyarországon. Falusi turizmussal is foglalkoznak, és a Hársfa-tanya rendezett környezete, szépsége, a csönd mindennél pihentetőbben szokott hatni a vendégeikre. Ahogy ránk is. A lovak abrakot kaptak, lenyergeltünk, kikötöttük őket, hadd legeljenek. Jóízűt beszélgettünk az éjszakában.
De a pirkadat már megint nyeregben talált bennünket.
Siettünk kihasználni a viszonylag hűvös hajnalokat, mert az irgalmatlan kánikulában cirka hatvan kilométeres lovaglás várt ránk aznap is. Zákányszéken, Bordányon, Zsombón, Szatymazon, Sándorfalva-Balástyán áthaladva közelítettünk Ópusztaszerhez. Közben alig győztük itatni a lovakat, minden alkalmas helyen, kútnál vizet vételeztünk: magunk miatt is. Ahogy lenni szokott, az úton történt ez-az: Haumann Jancsi bácsi Vándor nevű paripája megijedt egy közeledő hatalmas erőgéptől, majdnem balesetet okozott, de szerencsésen megúsztuk. Ebédkor szusszantunk egyet a Farkas tanya melletti tanyasi iskolánál, ahol a Tóbanjáró Lovas Iskola növendékei szoktak táborozni. Másfél óránként pár perces pihenőkkel így léptettünk be a célállomásra.
Alaposan leharcolva még eszemben volt, hogy az Ópusztaszer táblánál fotózkodunk egyet, ám a lehetőség elmaradt, inkább a gazdasági bejáratot keresgéltük. A kapu kinyílt, lóháton, fogaton bejutottunk a szállásunkra.
Ópusztaszeren a Nemzeti Emlékparkot járva már kitörő örömmel vártak bennünket a Rákóczi Szövetség nyári történelem-tanári táborának résztvevői – megannyi régi jó barát, kedves ismerős a Kárpát-medence minden szögletéből. 

Az emlékpark vezetősége a saját vendégeinek tekintett bennünket. A rendelkezésünkre bocsátották a skanzen melletti karámot, szárnyékot, ahol a lovak bőséges takarmányt kaptak, mi pedig fölütöttük kicsiny sátrunkat az akácfa-liget hűsében. 

Igazi élmény volt az emlékpark gyönyörűen kiépített, tágas udvarán pihenni! 

Hat óra után az őrszemélyzeten kívül már csak mi voltunk a kerítésen belül, és a helyzetet kihasználva napokon keresztül bebarangoltuk, csodáltuk a sok látnivalót. Minden alkonyatkor őzek, nyulak számolatlan csoportja merészkedett a gondozott, nyírt mezőre, és a lankákon, a malmok, tájházak tövében nyüzsgő élet vette kezdetét. A portások hallgatólagos beleegyezésével fürödtünk a közeli tóban, de a zuhanyozással sem volt probléma. A lóitató vályú feltöltésére szolgáló hosszú locsolócsőt fára szerelve hűsíthettük magunkat kedvünkre. Ugyanezen lóitató hűtőládaként is szolgált: hideg vizében tároltuk a sört. Elvégre mi sem tagadtuk meg magunktól ezt a fajta élvezetet. Ópusztaszerről az egyik napon kicsit kilovagoltunk, átmozgatni a hátasokat, de túlnyomórészt hagytuk pihenni a jószágokat. A feltöltődés nekik és nekünk is jólesett. Nemkülönben a helyi lovas emberek szeretete, akik meg-meglátogattak bennünket. Volt közös témánk. 

A konferenciateremben lévő előadások legszínvonalasabbja Dr. Bíró András Zsolt antropológusé volt, aki a genetikai kutatások tükrében mára megcáfolhatatlanul igazolta a magyarság belső-ázsiai származását, a pusztai nagyállat-tartó népcsoportokhoz kötődő rokonságunkat. A professzor az elhíresült, elismert Kurultáj fő szervezője. Vele beszélgetve ígéretet tett nekünk arra, hogy ősszel a Rákóczi Szövetség meghívására eljön Kanizsára, szenzáció-számba menő kutatási eredményeiről beszámolni.
Hogy ne csak Ópusztaszeren múljanak el a napok, a fő szervezők buszokat biztosítottak Szegedre, kirándulásra. Egy fél délutánt sétáltunk a számunkra ismerős belváros forgatagában, és bemutattuk, elmeséltük Szeged látványosságait az Erdélyből, Kárpátaljáról és a Felvidékről érkezett tanári csoportoknak. Pénteken egy búcsúvacsorán még részt vettünk, de már készülődtünk: szombat napkeltekor búcsút intettünk a Nemzeti Emlékpark személyzetének.
A helyi lovasok ajánlására megváltoztattuk útitervünket, és a Tisza iránya felé fordítottuk a kantárszárat. Majdnem tíz kilométernyi poroszkálás után elértük a töltést, aminek tövében léptetve dél felé, a folyást követve indultunk hazafelé. Tájvédelmi körzeten haladva hosszú tucatnyi kilométereken keresztül élő emberrel sem találkoztunk, csak az erdő fölött köröző rétisas volt útitársunk.
Amikor a hőség fokozódott, meg-megálltunk, és a magunkkal hozott vödörrel vizet merve a Tiszából itattunk. A nyeregtáskákba gyömöszölt palackok hamar átforrósodtak, meleg, poshadó víz jutott nekünk.
Semmi komolyat enni nem mervén – nehéz gyomorral kockázatos ilyen kánikulában lovagolni – jobb híján puffasztott búza-ostyákat rágcsáltunk. Az állaga és az íze is a sztiropolra emlékeztetett – nem emberbe való, de mit tehettünk? Mindszent, Mártély mellett elhaladva, olykor a hatalmas töltés tetejére fölkaptatva lestük az algyői hidat, amit dél körül el is értünk. Kis kitérővel ugyan, de túljutottunk a vasúti hídra vezető síneken, hál’Istennek pont előttünk majd utánunk robogott el egy-egy vonatszerelvény. Nem egyszerű egy lónak megmagyarázni, mitől féljen és mitől ne.
Jócskán tikkadoztunk a nyeregben, mire Tápéra értünk. 

Jött a feketeleves: végigmenni Szeged belvárosán! A gát ugyanis pont a szegedi rakpartba torkollik, majd onnét megy tovább, a határ, vagyis a mi Martonosunk irányába. Minden mindegy alapon, elszántan kocorásztunk a betonúton, néha gépkocsioszlopban. Nem illettünk a városképbe, mert a buszozó bámészkodók és a sétahajózó turisták is vadul fotózni kezdtek bennünket. A lovak becsületére legyen mondva – ezt is kibírták! Pedig épülő hidak, fölül- és aluljárón is áthaladtunk, nem említve a dudáló városi forgalmat. Mégis, szerencsésen átvészeltük. Egész estig a Gyálarét felé vivő gáton lovagoltunk. Beszédes tény, hogy hiába kínáltuk őket, a lovak alig, vagy semmit sem ittak már a Szeged utáni Tisza zavaros vizéből.
Így érkeztünk be Gyálarétre, Oláh János majorságába, aki az elénk rakott mangalicaszalonnával, juhtúróval feledtette összes fáradalmainkat. Tábortűz mellett, a lovakat ellátva pihentettük elgyötört ízületeinket. A vendéglátónk racka juhok, mangalicák, őshonos állataink tenyésztője, olyan vállalkozó, aki ismeretlenül is első szóra befogadott bennünket, biztosította kényelmünket. Ki mondja, hogy nincsenek jó emberek?
Reggel búcsúztunk tőle, és a holtág mellett Röszkére értünk, ahol zápor és a kocsmában sör hűtött le bennünket. Végig a holtág, a dűlőút és a szántóföldek mellett a modern népvándorló csőcselék nyomaiba botlottunk. Eldobált szemét, ruhák, takarók, dobozok... Szomorú látvány volt a rendezett parcellák között ennek a bitang népségnek az otthagyott lim-lomjával találkozni... És még ezekről hiszi néhány hülye, hogy megmentik Európát?!
A szokott úton jutottunk el a határig. A régi röszkei átkelőn az építési munkálatok záró fázisa zajlik. Hamarosan átadják rendeltetésének. A lovak komótosan, rutinnal mentek az új határon lévő vámszervek épülete elé.
Most zökkenőmentes volt a visszajutás. A szerb oldalon kézi olvasóval regisztrálták a lovak nyakába ültetett chipeket, nekünk meg jó utat kívántak.

Hazaértünk.

Pósa Károly

KÖRET A SZAFTOS UTÓÉLETHEZ - a ballagókhoz

„-Mi a tervem? Megfürdök a szökőkútban,

aztán húzok a bánatból külföldre.”

(ismeretlen szabadkai ballagó gimnazista) 

Az ókanizsai Damjanich utca

Kedves ismerősöm az elmúlt napokban Szabadkán volt fültanúja az idézett kijelentésnek. Egy frissen érettségizett, a város központjában sokadmagával bulizó fiatalember szájából hangzott el.

Ugye, ismerősek a szavak? Nem kelt föltűnést az ilyesféle észjárás.

Sajnos jellemzővé vált. Túlontúl megszokottá.

Ettől csak az a torokszorítóbb, hogy tenni ellene vajmi keveset, vagy éppenséggel semmit nem teszünk. Mert mi mindig késve kapcsolunk. Errefelé a decemberi hó ugyanúgy meglepetést, zűrzavart szokott okozni, mint a tavaszi szúnyoginvázió, és ha hetek óta élhetetlen állapotok uralkodnak a városunk központjában, csoportosan vécéznek a korábban hisztérikusan védett Népkertünk füvére, akkor mi egy vidám tömegrendezvényre leküldjük ugyanoda a gyerekeinket. Hadd hemperegjenek, játszanak a szétrondított gyöpön! Hisz együtt lenni jó…

Magunknak is nehéz megmagyaráznunk.

Talán már nem is próbáljuk, elvégre az őrület jó ideje itt gyűrűzik körülöttünk. Esélyünk az idő múlásával arányosan veszni látszik. Sorra csúszik ki kezünk közül az összes megragadható lehetőség, ami némi biztatást, reményt jelenthetne - a jövendőt illetően. Szerbiában, Magyarkanizsán a jelennek élünk. Tervezés, vízió, hosszú távú, bölcs és előre mutató döntések nélkül. Amolyan máról-holnapra hangulat járja, a biztos vesztébe rohanó ember kedélytelenségével. Így siettetjük a kudarcunkat. A sok Pató Pál úr pedig egy szép napon majd arra ébred, nemhogy nincs kit elballagtatni, de nem akad már egy sem, akinek jó tanáccsal szolgálhatnánk, az utolsó utáni fiatal kezének melegétől is kihűlt a nagykapu kilincse, magunkra lesz muszáj leoltani a villanyt. Akkor majd ott fogunk gubbasztani a sötétben, a régi emlékeinkkel, és az sem fog vigaszt nyújtani, hogy elhagyatva, a pisla gyertya fénye nélkül már megértjük, hol rontottuk el az egészet. Mikor szaladt tőlünk messzire a legutolsó kínálkozó eshetőség. Mennyivel okosabbak leszünk majd! És mennyivel bánatosabbak!

Éppen ezért ama bizonyos képzeletbeli robogó vonatra most kéne fölszállnunk. Még itt fütyül a mozdony sípja, a szerelvény gördül ki a pályaudvarról. Igaz, szaladni kellene utána, talán rácsimpaszkodhatunk a leghátsó vagon korlátjára. Sebaj! Sosem voltunk igényes utazók. Elszoktunk az első osztályú fülke kényelmétől. Így is jó lenne. Még mindig több sikerrel kecsegtetne ez a hajszolt, fapados állapot, minthogy az üres peronon várjuk a sült galambot, és álmodozunk. Nem lesz több vonat – az okosabbak ezt már tudják.

Ettől aztán valami erős szándék végképp megfoganhatna bennünk.

Mondanunk kéne valamit a nyolcadikosoknak, a középiskola ajtaján kifordulóknak. Azoknak, akik most éneklik teli tüdővel a Gaudeamus Igitur refrénjét. Elvégre: a tarsolyukba pakolt ceruzacsonkot nem azért kapták, hogy azzal írjanak búcsúüzenetet a szülőföldjüknek. A diákságnak, a gyerekeinknek a jövő biztosítása olyan parancsolat, mint amilyen természetes, hogy aki élni akar, az lélegzik, hogy a nap esténként lenyugszik, majd reggel fölkel, és a kör önmaga a teljesség.

Vannak-e még szavak? Vagy csak azok maradtak volna? Nagy ígéretek, aminek léggömbjei elszálltak az első kis széllel.

Nem lennék most egyik-másik osztályfőnök bőrében. Nekik kell kitalálniuk, mit mondjanak. Kiáll az idősödő tanár a katedrára. Harminc év pedagógus szakmai tapasztalatát, meg egy leélt, privát élet értelmét, műveltségét bírja. Az öltönyén, ünneplő kosztümjén virágocska. A lelkében meg a félsz citerál, mert akiket lát: csupa jólfésült, csinosan felöltözött ismerős tanítványának a szemében rögtön észreveszi a kutató kérdést. A gyermeki hit jóhiszeműségét.

Akkor és ott mondania kell valamit. Jó szót. Biztatást. Tőle várják az igét, az éppen ballagók, hogy egy generációnak szabjon irányt. Csüngnek a tanár tekintetén, lesik a szavait, aki nem tehet mást: előveszi a négy évvel korábbi búcsúztató szövegét – át kell majd írnia, mert a papírja már viseltes, négy év múlva hasznavehetetlen lenne – és fölolvassa az osztálynak legutolsó intelmeit.

Azok – illő tisztelettel, kicsit unottan – meghallgatják. Még abban az órában kirajzanak. Fogadják a gratulációkat, a virágesőt, az ajándékkönyveket, a jutalom-plaketteket és este megfürödnek a szökőkútban, vagy hajnalig táncolnak a banketten. Hétfő reggel már ki-ki a dolgára siet. Zömük a nagykövetségekre, útlevélért, ilyen-olyan honosításért. Megpróbálnak más tányérról cseresznyézni. Mintha eggyel odébb ízletesebb lenne a menü, nagyobbak a porciók, gazdagabb a kínálat.

Tudja, látja mindezt, akinek csöppnyi sütnivalója van. 

Nincs erkölcsi alapunk senkit sem megszólni, amiért a húsosabb fogást választja. Akkor lenne, ha legalább ugyanilyen bőséget tudnánk szavatolni mindannyiuknak. De akinek a száraz kenyere is keserű, az ne irigykedjen, okoskodjon.

Örüljön annak, hogy csak az ő szájpadlását töri föl a héja.

Pósa Károly
Új Kanizsai Újság, 2015. június 18.