NYEREGBEN MAGYARORSZÁGON

Rákóczi Lovas Túra 2015.

Magyarkanizsa - Ópusztaszer - Magyarkanizsa

 az emblémánk

A szerb vámos hitetlenül ingatta a fejét, amikor meglátta a horgosi átkelőhelyhez érkező lovainkat, de a magyar határrendészet tagjai is körénk gyűltek, fényképeztek bennünket. Utoljára tavaly járt ló a röszkei átkelőnél, egy fogatot húzott. Viszont fölnyergelt lovakkal nem mindennapi látvány és vállalkozás átlépni Szerbiából az Uniós Magyarországra. 

Tudtuk ezt mi is, a Rákóczi Lovas Túra szervezői, ezért jó előre, másfél-két hónappal korábban igyekeztünk beszerezni minden szükséges dokumentumot, a lovak passzusait. Vérvizsgálat Újvidéken, chipelés után igazolásokat, minisztériumi bizonylatokat kellett az úti okmányokhoz csatolni. 

A már kész papírokat, az egész paksamétát a biztonság kedvvért indulás előtt két nappal kivittük és bemutattuk úgy a szerb, mint a magyar vámszerveknek, a szolgálatban lévő állatorvosoknak. Mindent rendben lévőnek találtak. Ehhez képest ugyanezen okmányokkal hétfőn a Szerbiából való kilépés fél órát sem tartott, viszont a magyar illetékesek öt óra hosszan (!) keresztül vegzáltak bennünket, egy állítólagos elírásra hivatkozva. Sok könyörgés és káromkodás, megannyi telefonálgatás után – már a budapesti minisztérium főállatorvosának panaszkodva - végre megkaptuk az áhított pecsétet, egy kicsit komolyabb összeg – pont az összes zsebpénzünk – föláldozása révén, amit azóta is számlával igazol Magyarország Kincstára.

Amúgy ígéretesen alakult az indulásunk. 

Magyarkanizsáról hétfő hajnalban ketten vágtunk neki lóháton: Fehér István, Simon nevű csődörével, jómagam pedig Reménnyel, egy deres kancával. Eredetileg többen szerettek volna jönni a Délvidékről, de ahogy közeledett a megbeszélt nap, úgy morzsolódtak a részvevők, ki ilyen, ki olyan okokra hivatkozva… Mi elszántuk magunkat. 

Az egyeztetett időben, Horgos határában várt bennünket és saját lován csatlakozott hozzánk alakalmi kísérőnk Húzsvár Kálmán helybeli lovas ember, akinek segítségével a falut megkerülve, dűlőutakon érkeztünk meg pont a horgosi átkelő melletti kerítés oldalsó kapujához. Aztán – mivel csak a szépre szabad emlékezni – inkább nem részletezném tovább azt a néhány kánikulai órát, amit a röszkei oldalon elvesztegettünk. A magyar rendőrség egyik tagja elkalauzolt bennünket az épülő régi határátkelőhelyhez, ahonnét már egyenes, és ami fontos: némileg forgalommentes út vezetett a néhai TNT parkolójához. Itt vártak ránk – vagy fél napot… - magyarországi barátaink, a további túrázók. Farkas Tibor és Michna Csaba, akikre a magyarországi szakaszon oroszlánrész hárult szervezésileg is, valamint Haumann János Szegedről. (Utóbbi neve ismerősen csenghet: a Nemzet Színészének, Haumann Péternek az unokatestvére, aki most is nála vendégeskedik, a tanyán.) 

János bátyánk jellegzetesen fölszerelt fogatára raktuk a holminkat, és már kocogtunk is a körgyűrűbe, Mórahalom irányába. A zajos forgalom, megannyi kamion eleinte feszélyezte, láthatóan idegesítette a lovakat, de ahogy mentek lábukba a kilométerek, egyre nyugodtabbak lettek, és később a vontatót húzó óriási kombájnok eldübörgését is sztoikus beletörődéssel tűrték. 

Hamarosan letértünk az aszfaltról. Homokos dűlőúton, ájult melegben érkeztünk meg Bálintné Ábrahám Katalin tanyájára.  

Magyari László, Röszke volt polgármestere ismertetője után megtekintettük a helyet, ahol Móra Ferenc író és máskülönben kiváló régész csak ennyit jegyzett be naplójába: „A mai napon egy talicskányi aranyat találtunk és ástunk ki a Bálint-tanyán.”  Egy hun főméltóság kincseit takarta a föld, 16 kilogrammnyi aranyat. Európában azóta sem bukkantak hasonlóan mesés régészeti leletre. Ez a kincs is úgy került elő, hogy a tanyasi gazda disznókat terelő fémpálcája gyanúsan kezdett csillogni. Kiderült róla, hogy a jámbor ember egy éve a földjéből kitúrt, sodrott aranyvesszővel noszogatja a kocákat… A régészek meg persze íziben ásatásba fogtak a megadott lelőhelyen... Kár, hogy ilyen keveset tudunk erről a történetről, más helyen már turistáknak mutogatnák a feleekkora jelentőséggel se bíró értékeiket...
Mi meg hozzászoktunk, hogy a múzeumi raktárakban porosodik a magyar múltunk...

A túránk gyűrűje

Rekkenő hőségben folytattuk.
Mórahalom környékére alkonyatkor léptettünk be, ahol már gulyáslevessel, friss pogácsával vártak bennünket szállásadóink: Velez Bata Julianna és férje Róbert, a Hársfa-tanyán. Az ismerős házaspár Magyarkanizsáról származott el, húsz éve élnek Magyarországon. Falusi turizmussal is foglalkoznak, és a Hársfa-tanya rendezett környezete, szépsége, a csönd mindennél pihentetőbben szokott hatni a vendégeikre. Ahogy ránk is. A lovak abrakot kaptak, lenyergeltünk, kikötöttük őket, hadd legeljenek. Jóízűt beszélgettünk az éjszakában.
De a pirkadat már megint nyeregben talált bennünket.
Siettünk kihasználni a viszonylag hűvös hajnalokat, mert az irgalmatlan kánikulában cirka hatvan kilométeres lovaglás várt ránk aznap is. Zákányszéken, Bordányon, Zsombón, Szatymazon, Sándorfalva-Balástyán áthaladva közelítettünk Ópusztaszerhez. Közben alig győztük itatni a lovakat, minden alkalmas helyen, kútnál vizet vételeztünk: magunk miatt is. Ahogy lenni szokott, az úton történt ez-az: Haumann Jancsi bácsi Vándor nevű paripája megijedt egy közeledő hatalmas erőgéptől, majdnem balesetet okozott, de szerencsésen megúsztuk. Ebédkor szusszantunk egyet a Farkas tanya melletti tanyasi iskolánál, ahol a Tóbanjáró Lovas Iskola növendékei szoktak táborozni. Másfél óránként pár perces pihenőkkel így léptettünk be a célállomásra.
Alaposan leharcolva még eszemben volt, hogy az Ópusztaszer táblánál fotózkodunk egyet, ám a lehetőség elmaradt, inkább a gazdasági bejáratot keresgéltük. A kapu kinyílt, lóháton, fogaton bejutottunk a szállásunkra.
Ópusztaszeren a Nemzeti Emlékparkot járva már kitörő örömmel vártak bennünket a Rákóczi Szövetség nyári történelem-tanári táborának résztvevői – megannyi régi jó barát, kedves ismerős a Kárpát-medence minden szögletéből. 

Az emlékpark vezetősége a saját vendégeinek tekintett bennünket. A rendelkezésünkre bocsátották a skanzen melletti karámot, szárnyékot, ahol a lovak bőséges takarmányt kaptak, mi pedig fölütöttük kicsiny sátrunkat az akácfa-liget hűsében. 

Igazi élmény volt az emlékpark gyönyörűen kiépített, tágas udvarán pihenni! 

Hat óra után az őrszemélyzeten kívül már csak mi voltunk a kerítésen belül, és a helyzetet kihasználva napokon keresztül bebarangoltuk, csodáltuk a sok látnivalót. Minden alkonyatkor őzek, nyulak számolatlan csoportja merészkedett a gondozott, nyírt mezőre, és a lankákon, a malmok, tájházak tövében nyüzsgő élet vette kezdetét. A portások hallgatólagos beleegyezésével fürödtünk a közeli tóban, de a zuhanyozással sem volt probléma. A lóitató vályú feltöltésére szolgáló hosszú locsolócsőt fára szerelve hűsíthettük magunkat kedvünkre. Ugyanezen lóitató hűtőládaként is szolgált: hideg vizében tároltuk a sört. Elvégre mi sem tagadtuk meg magunktól ezt a fajta élvezetet. Ópusztaszerről az egyik napon kicsit kilovagoltunk, átmozgatni a hátasokat, de túlnyomórészt hagytuk pihenni a jószágokat. A feltöltődés nekik és nekünk is jólesett. Nemkülönben a helyi lovas emberek szeretete, akik meg-meglátogattak bennünket. Volt közös témánk. 

A konferenciateremben lévő előadások legszínvonalasabbja Dr. Bíró András Zsolt antropológusé volt, aki a genetikai kutatások tükrében mára megcáfolhatatlanul igazolta a magyarság belső-ázsiai származását, a pusztai nagyállat-tartó népcsoportokhoz kötődő rokonságunkat. A professzor az elhíresült, elismert Kurultáj fő szervezője. Vele beszélgetve ígéretet tett nekünk arra, hogy ősszel a Rákóczi Szövetség meghívására eljön Kanizsára, szenzáció-számba menő kutatási eredményeiről beszámolni.
Hogy ne csak Ópusztaszeren múljanak el a napok, a fő szervezők buszokat biztosítottak Szegedre, kirándulásra. Egy fél délutánt sétáltunk a számunkra ismerős belváros forgatagában, és bemutattuk, elmeséltük Szeged látványosságait az Erdélyből, Kárpátaljáról és a Felvidékről érkezett tanári csoportoknak. Pénteken egy búcsúvacsorán még részt vettünk, de már készülődtünk: szombat napkeltekor búcsút intettünk a Nemzeti Emlékpark személyzetének.
A helyi lovasok ajánlására megváltoztattuk útitervünket, és a Tisza iránya felé fordítottuk a kantárszárat. Majdnem tíz kilométernyi poroszkálás után elértük a töltést, aminek tövében léptetve dél felé, a folyást követve indultunk hazafelé. Tájvédelmi körzeten haladva hosszú tucatnyi kilométereken keresztül élő emberrel sem találkoztunk, csak az erdő fölött köröző rétisas volt útitársunk.
Amikor a hőség fokozódott, meg-megálltunk, és a magunkkal hozott vödörrel vizet merve a Tiszából itattunk. A nyeregtáskákba gyömöszölt palackok hamar átforrósodtak, meleg, poshadó víz jutott nekünk.
Semmi komolyat enni nem mervén – nehéz gyomorral kockázatos ilyen kánikulában lovagolni – jobb híján puffasztott búza-ostyákat rágcsáltunk. Az állaga és az íze is a sztiropolra emlékeztetett – nem emberbe való, de mit tehettünk? Mindszent, Mártély mellett elhaladva, olykor a hatalmas töltés tetejére fölkaptatva lestük az algyői hidat, amit dél körül el is értünk. Kis kitérővel ugyan, de túljutottunk a vasúti hídra vezető síneken, hál’Istennek pont előttünk majd utánunk robogott el egy-egy vonatszerelvény. Nem egyszerű egy lónak megmagyarázni, mitől féljen és mitől ne.
Jócskán tikkadoztunk a nyeregben, mire Tápéra értünk. 

Jött a feketeleves: végigmenni Szeged belvárosán! A gát ugyanis pont a szegedi rakpartba torkollik, majd onnét megy tovább, a határ, vagyis a mi Martonosunk irányába. Minden mindegy alapon, elszántan kocorásztunk a betonúton, néha gépkocsioszlopban. Nem illettünk a városképbe, mert a buszozó bámészkodók és a sétahajózó turisták is vadul fotózni kezdtek bennünket. A lovak becsületére legyen mondva – ezt is kibírták! Pedig épülő hidak, fölül- és aluljárón is áthaladtunk, nem említve a dudáló városi forgalmat. Mégis, szerencsésen átvészeltük. Egész estig a Gyálarét felé vivő gáton lovagoltunk. Beszédes tény, hogy hiába kínáltuk őket, a lovak alig, vagy semmit sem ittak már a Szeged utáni Tisza zavaros vizéből.
Így érkeztünk be Gyálarétre, Oláh János majorságába, aki az elénk rakott mangalicaszalonnával, juhtúróval feledtette összes fáradalmainkat. Tábortűz mellett, a lovakat ellátva pihentettük elgyötört ízületeinket. A vendéglátónk racka juhok, mangalicák, őshonos állataink tenyésztője, olyan vállalkozó, aki ismeretlenül is első szóra befogadott bennünket, biztosította kényelmünket. Ki mondja, hogy nincsenek jó emberek?
Reggel búcsúztunk tőle, és a holtág mellett Röszkére értünk, ahol zápor és a kocsmában sör hűtött le bennünket. Végig a holtág, a dűlőút és a szántóföldek mellett a modern népvándorló csőcselék nyomaiba botlottunk. Eldobált szemét, ruhák, takarók, dobozok... Szomorú látvány volt a rendezett parcellák között ennek a bitang népségnek az otthagyott lim-lomjával találkozni... És még ezekről hiszi néhány hülye, hogy megmentik Európát?!
A szokott úton jutottunk el a határig. A régi röszkei átkelőn az építési munkálatok záró fázisa zajlik. Hamarosan átadják rendeltetésének. A lovak komótosan, rutinnal mentek az új határon lévő vámszervek épülete elé.
Most zökkenőmentes volt a visszajutás. A szerb oldalon kézi olvasóval regisztrálták a lovak nyakába ültetett chipeket, nekünk meg jó utat kívántak.

Hazaértünk.

Pósa Károly

VITORLABONTÁS

A múlt század negyvenes éveiben készült kanizsai fénykép

Egy hete új elnök vezeti a kanizsai Rákóczi Szövetség helyi szervezetét. Vagyis, a helyzet annyit változott, hogy Pósa Károly személyében ismét a régi vezetés irányítja a civil szervezet munkáját. Az újonnan megválasztott elnöknek tettük fel kérdéseinket.

-         A legtöbben úgy ismerik, hogy Ön a karikaturista, grafikus, közíró, aki újságunkban is gyakorta publikál. Emellett rendszeresen írja internetes naplóját. A google keresőprogramba beütve a nevét hamar kiderül, hogy számos dologgal foglalkozik. Nem sok ez egy embernek?

 - Világ életemben a nyughatatlanabb fajtához tartoztam. Mindig kerestem valamit. Olykor a nagyvilágban, olykor legbelül. Más-más módon próbáltam megmutatni, ami foglalkoztat. Kifejezni, átadni valamit nagyon nagy felelősség. Ugyanakkor lebilincselő, izgalmas feladat, ami értelemmel tölti meg az életet. Ünnepet ad a hétköznapoknak. Aki alkotott már valaha, vagy valamilyen művészettel foglalkozik, az tudja, miről beszélek. Rajzolni mindig szerettem. Írni is. Adva volt tehát, hogy egy olyan tevékenységet folytassak, amiben meglelem, és ki is tudom használni az összes lehetőségemet. Ehhez kapcsolódott az évek múlásával a festés, a versek. S amióta végzem a rám rótt teendőket, írom, rajzolom a blogbejegyzéseket, úgy tűnik mások is érdeklődnek az iránt, amit csinálok. A Bácskai diárium internetes oldalamat immáron több mint 54 ezren látogatták meg. Naponta százszámra követik. Olvassák, nézik, kommentálják, vitatkozunk jóízűeket. Ez egy nagyszerű érzés. A Rákóczi Szövetség más keletű dolog, de ugyanígy része a mindennapjaimnak. A kezdetektől részt vettem a munkájában. A megalakulását követően két cikluson keresztül elnöke is voltam. Az a nyolc év kitörölhetetlen szép emlékeket hozott. Merem remélni, nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki részese volt a szervezet dolgainak. Egyfajta hőskorként tartom számon. Minden indulásban megvan a felívelés lehetősége. Azt hiszem, mi a vitorlabontáskor rendesen szélirányt fogtunk, hisz a Kárpát-medence talán legjobban működő alapszervezetét sikerült megvalósítanunk. Szerénytelenség lenne, ha mindezt én állítanám, de csak idéztem a budapesti Rákóczi Szövetség központi vezetésének akkori véleményét. A községünk polgárai előtt ismeretes az aktivitásunk. Tán nem kell bizonygatnom igazamat, hisz a tények, dokumentumok, a már megtörtént események önmagukért beszélnek. A második négy év elteltével, 2012. decemberében, éppen ezért nyugodt szívvel adtam át a helyi szervezet vezetését.            

-         Ha jól számolom az újabb mandátum 2016-ig tartott volna. Ehhez képest 2015. tavaszán, félúton, elnökválasztásra került sor. Miért volt rá szükség? És miért jelölte megint magát a helyi szervezet elnöki posztjára?

-         Nem jelentkeztem elnöknek. Fölkértek. De a két kérdést szétválasztva felelném meg, mert amúgy - az okok folytán - nagyon is egybefüggnek. Mivel az ügy szálai között magántermészetű dolgok, személyes konfliktusok éppen úgy voltak, mint politikai jellegű indítékok, kissé bonyolult lenne egy-két mondatban világossá tenni a helyzetet. Legyen elég annyi, hogy az elmúlt időszakban – finoman szólva - a kanizsai Szövetség nem azt az utat járta, amire a tagsággal együtt jómagam is fölesküdtünk. Egy sikeres civil szervezet köré odaférkőztek olyanok, akiknek nem föltétlenül a közösség érdekei voltak a mérvadóak. Méltatlan lenne, ha most részletezném, kik- és mennyit ártottak annak megbecsülésnek, hírnévnek, szellemiségnek, ami az elmúlt évtizedben Magyarkanizsán a Rákóczi Szövetségét övezte. Ezt a visszaesést, kisiklást, leépülést tapasztalta a tagság, a kanizsai jóakaróink, a szimpatizánsaink, de még a budapesti vezetés is. Történtek próbálkozások a rendteremtésre. Felemás sikerrel. Végül úgy tűnt, akkor lehet úrrá lenni a hanyatláson, ha őszinte dialógust folytatva megpróbálunk visszatérni az egykori mozgalmi attitűdhöz. Fölajánlották, hogy vállaljam el az elnöki posztot a következő négy évre. Beleegyeztem. Annál is inkább, mert egyrészt a Szövetség létezését szívügyemnek tekintem. Fontos a szerepe. Ahogy múlnak az évek, egyre bizonytalanabbnak tűnik az itteni magyarság helyzete. Szükség van egy ilyen lelkületű szervezetre. Másrészt, amint rászántam magamat a megtisztelő feladatra, úgy lépéskényszerbe kerültek a már említett körök. Az egyetlen dolgot tették, ami ilyenkor ajánlott. Vették a kalapjukat és távoztak. Majd meglátjuk, mennyi időbe telik a süllyedő hajó befoltozása, és a szétrágott vitorlázat rendbetétele – hogy képileg érzékeltessem a jelenlegi állapotokat. Pont ezért kell most kettőzött erővel munkálkodni. Szeretem a kihívásokat. Sosem voltam tervek híján. Ha mindazok, akik idáig biztattak most mellém állnak, nagyon hiszem, hogy siker koronázza majd az erőfeszítéseinket.

- Mire helyezné a fő hangsúlyt? Mik a kitűzött céljai?

- Első sorban a tagság fölrázása a cél. Nagyon sokan lemorzsolódtak. Elköltöztek, kiléptek, vagy csak egyszerűen passzívvá váltak. Akik maradtak - vagyunk egy maréknyian -, még így is erőt képviselünk. De szükséges a megújuláshoz a vérfrissítés. Ennek egyik lehetősége az Ifjúsági Tagozatunk működésétől függ. A másik, a már meglévő községbeli helyi szervezetekkel való szorosabb kapcsolatépítés. Ma már egyre többen tudják, hogy például Tóthfaluban, Kispiacon is létezik Rákóczi Szövetség, és mint önálló, helyi szervezetek örvendetes, hogy igen aktív szerepet vállalnak a közösségi életünkben. Csírájában Horgoson, és Martonoson is is kibontakozó-félben van egy-egy alapszervezet. Jó lenne bevonni Oromot, Oromhegyest, hogy a községünk nagyobb településein a jelenlétünk még szilárdabbnak és hatékonyabbnak mondhassuk. Ehhez kell egyfajta bátorság, szív, civil kurázsi, nevezzük, aminek akarjuk. Talán nem tabu téma ma már, ha a politikumon kívül más is veszi magának a fáradtságot és jogot, hogy lehetőségeihez mérten jobbító szándékkal segítse a környéken élő embereket. Programokkal, támogatásokkal, a lehetőségek felcsillantásával értelmet adhatunk a nemzeti önazonosságunk megtartásának. Annak, hogy a legszorongatóbb időkben sem szabad felednünk, kik vagyunk, mi a feladatunk.

- Nem tart attól, hogy akadnak majd olyanok, akiknek a Rákóczi Szövetség működése, vagy az ön személye vörös posztó lesz?

 - Nem tartok tőle, mert ezt már a múltban megtapasztaltam. Ez van. Most is nyilvánvaló jelek utalnak erre. És még csak nem is a többségi nemzet részéről időnként megnyilvánuló aggályokra gondolok. A szerbség egy részének bizalmatlansága érthető, ugyanakkor szépen kezelhető őszinteséggel, párbeszéddel. Szomorúbb az, ha magyar részről gáncsoskodnak. E téren sajnos már nincsenek illúzióim. Mindig lesznek olyanok, akik a jobbító szándék mögött valami fondorlatot sejtenek. Jobbára azok gondolják így, akik önös érdekeiktől mentesen sosem tudtak fölnőni a közösségépítés feladatához. Mégsem muszáj a kutyaugatást hallgatni, hanem a karavánt vezetve tovább kell haladni. És ha nyílt szívvel, becsületesen végezzük a dolgunkat, igyekezve senkinek sem ártani, úgy elhalkulhatnak a gyűlölködő hangok is. Elnémulni viszont sosem fognak. Az óvatosság nem árt. A jóhiszeműség ma már nem jelent föltétlen erényt. Inkább gyengeségnek vélik. Aki hitvány, kihasználná. De az a parancs, hogy még így is meg kell maradni jóhiszeműnek. Csak így lehet a másik ember szemébe nézni. Közösen összefogni vele.

                                                                                                                                     Dobó D.
(Új Kanizsai Újság 2015. május 14.)

-->

Bácsország Magyarkanizsán is

Csütörtökön, november 26-án este a Cnesa OMI és a Rákóczi Szövetség szervezésében, a Dobó Tihamér Képtárában neves szabadkai vendégek mutatták be a Bácsország legújabb számát. Vajdaság legrangosabb honismereti magazinja mellett a közönség megismerhette a Bácsország Honismereti Egyesületének és a Grafoprodukt nyomdának a legfrissebb közös kiadványát, a Bács-Bodrogh Vármegyei Történelmi Társulat Évkönyvét. A tíz kötetesre tervezett reprint sorozat első évkönyve az 1885-1887-es éveket öleli fel. A hallatlanul értékes és érdekes olvasni valóhoz a Dr. Káich Katalin által írott repertórium is hozzá tartozik, ami által idő-, név- és szakrendi eligazítást is kapnak a 19-század végi bácskai események, személyek, mesterségek iránt érdeklődők.

Dr. Ricz Péter régész-történész bevezetőjében röviden ismertette a hallgatósággal a Bácsország magazin megszületésének körülményeit, eddigi munkájuk eredményeit, az immáron 5o. számnál tartó szerkesztőség áldozatos munkáját, majd méltatta Magyarkanizsa történelmi múltját, rávilágítva ama kevesek által ismert tényre, miszerint városunk sokkal régebbi gyökerekkel bír, mint azt mi hinni mernénk.

A Bácsország szerkesztője Schilling Léda néprajzkutató a lap szerkesztéséről, a kiadványok tartalmáról, a meg-megújuló arculatról és az értő szándékkal készített, különféle témákat földolgozó munkatársakról szólt: a magazint éltető fáradhatatlan történészek, régészek, etnográfusok, művészettörténészek, helytörténetet kutatók vagy építészek által publikált anyagok fölbecsülhetetlenül fontosak a délvidéki magyarság önazonosság-tudatának erősítésében.

Az évkönyv-sorozatért felelős szakmunkatárs, Szabó Lajos szabadkai helytörténész első sorban a könyvről beszélt. A páratlanul gazdag és már elfeledni látszó adathalmazt tartalmazó évkönyv betekintést nyújt az 1885-től számított három esztendő minden fontos, Bácskára vonatkozó eseményébe, illetve a Történelmi Társulat akkori tagjainak tanulmányait tartalmazza. Kezdődően a magyar ókor és Bácska összefüggéseitől, a hunok, avarok, kunok, vagy éppen a zsidók itteni történetén át egészen a ’48-’49-es esztendők leírásáig. Az utóbbi téma annál is inkább lenyűgözően hiteles, mert a tanulmányok megírásakor a csaták, ütközetek résztvevői zömmel még életben voltak, hisz a szabadságharc után alig három évtized telik el. Rég veszni látszó család- és utcanevek, épületek és települések elevenednek meg a kiadvány lapjain, az akkori ízes magyar nyelven írott szép szavakkal, rendkívül pontos megfogalmazásban. A szabatos tények, adatok, nevek és dátumok tükrében a könyv, vagyis a sorozat nélkülözhetetlen segítője lesz mindazoknak, akiket kicsit is érdekel a térségünk múltja, a hajdan volt eleink szokásai, az őseink, a homályba vesző családfák. Az olvasmányos formában megjelenő kiadvány külcsínében is híven őrzi a megbecsült régi könyvek iránti tiszteletet. Igényes borító, szép kötés, szemnek kellemes látvány a kézbe illő kötet, ami 15oo dináros árával Karácsonyra hasznos és szép ajándék lehet bárkinek. E sorok írója már három napja lapozgatja a nevezett kiadványt, és nem tud betelni vele. A külön álló fejezetek sokszínűsége, a „békebeli” magyar ékesszólás és szépírás minden erénye megcsillan a könyv anyagában. A szerkesztők szerint két éven belül teljessé váló 1o kötetes sorozat az első világháborúig pontos látleletet ad e déli régió jeles eseményeiről csakúgy, mint a mindennapokról. Akik egykoron a Titó összegyűjtött műveit rakták a polcra és ma már valamiért kínosnak érzik, bátran lecserélhetik e szemrevaló sorozattal. Valószínűleg több hasznát fogják venni.

A könyvbemutató végén a vendégek röpke kvízműsor keretében ajándékokkal, jutalmakkal lepték meg a játékos kedvű fiatalokat.

A hallgatóság tapssal köszönte meg a szerkesztők munkáját.

Háromtucatnyi kanizsait érdekelt a térségünk helyrajzával, eleink szokásaival foglalkozó, az értékes adatokat menteni igyekvők beszámolója, munkája. A politikai pártok aznap – a könyvbemutatóval egy időben - lakossági fórumokat szerveztek.

Az azonban biztató, reményt sugalló, hogy a közönség fele kamaszkorú diákokból állt. Fegyelmezettségüket, érdeklődésüket dicséret illeti.

Mint azt néhány, elkötelezett, jelen lévő - sajnos egy kézen megszámlálható – pedagógust is, aki vette magának a fáradtságot és eljött, elhozta szakkörét a rendezvényre.

A többiek – gondolom – pártos lakossági fórumokon voltak.

A civil összefogás 5 éve

A magyarkanizsai

Rákóczi Szövetség Helyi Szervezete

Az 1989-ben Budapesten megalapított, idén 20 éves Rákóczi Szövetség kiemelkedően közhasznú szervezetként két cél megvalósításán munkálkodik.

Egyfelől névadójának, II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek szellemi örökségét kívánja ápolni és népszerűsíteni, másrészt sokoldalú tevékenységével a magyarországi és a határon túli magyar közösségek kapcsolatépítésén munkálkodik, segíti a szomszédos országokban élő magyar közösségek identitásának megőrzését.

A Szövetségnek jelenleg több mint 10 ezer tagja van, helyi szervezeteinek száma 233.

A szervezetek túlnyomó többsége Magyarországon működik, de a Szövetségnek szervezetei vannak a szomszédos országokban is. Szervezeti életének fontos tényezője a Rákóczi Klub, amely havonkénti programjaival kívánja szolgálni a Szövetség céljainak megvalósítását. A Szövetség még 1989-ben létrehozta Alapítványát, amelynek jelenlegi fő feladata a felvidéki, délvidéki, erélyi-partiumi és kárpátaljai magyarság kultúrájának és oktatásügyének sokoldalú támogatása.

2004. szeptember 17-én érett meg a helyzet arra, hogy néhány lelkes, a vajdasági magyar közösségért aggódó, és annak jobbító szándékát fölvállaló ember, a budaörsi Rákóczi Szövetség aktív közreműködésével és támogatásával megalakította a magyarkanizsai helyi szervezetet.

Az alapító tagok zöme általános- és középiskolai pedagógus volt.

Az elnökség hét tagból áll: elnök, alelnök, titkár-pénztáros, a kispiaci és a horgosi tagozat vezetői, félévente egy képviselő a tagság soraiból titkos szavazással megválasztva, valamint a magyarkanizsai helyi szervezet tiszteletbeli elnöke. Utóbbi szavazati joggal ugyan nem rendelkezik, de vétójoga van.

Szem előtt tartva a civil szervezetek megalakítására vonatkozó szerbiai törvényeket a Rákóczi Szövetség Magyarkanizsai Helyi Szervezete az alakuló közgyűlés jegyzőkönyvének, és az alapszervezet jogszabályainak szerb nyelvű leiratát elküldte Belgrádba, ahol hivatalos bejegyzést kért és kapott a szerb belügyminisztériumtól, mint nonprofit civil szervezet, önálló jogi személy.

Tehát: nyilvántartási- és iktatószámmal, pecséttel, banki dinár- és devizaalapú számlával, számozott tagsági könyvekkel rendelkezik. (Savez Rakoczi – Kanjiža) Székházunk nincs, de irodahelységet sajtótájékoztatókra, fogadóórákra fönntartunk.

Értelemszerűen a budapesti központ, a Rákóczi Szövetség magyarországi vezetése szintúgy regisztrálta az új vajdasági alapszervezetet és jóváhagyta annak megalakulását. Ez a körülmény – jelenlegi tudásunk szerint – mindez idáig példa nélküli itt a Kárpát-medencében, mivel a többi határon túl működő helyi szervezet kizárólag Magyarország felé van bejelentve.

Öt esztendő alatt a 12 alapító tag mellé igen sokan fölsorakoztak. A helyi szervezet tagsága 2009 őszére meghaladja a 60 főt, és nem kis büszkeséggel tölt el bennünket a tudat, hogy ez a 60 ember aktív, a bármikor mozgósítható tagságunkat képviseli. Szólnunk kell viszont arról a nem kevés számú szimpatizánsunkról is, akik - bár hivatalosan nem képezik civil szervezetünk alanyi állományát - de akik ugyan olyan lelkesedéssel segítik munkánkat, és – ha a helyzet megkívánja – reájuk is ugyan olyan mértékben számíthatunk, mint Szövetségünk bármely tagjára. A Rákóczi Szövetség statútumának szellemében a magyar nemzet érdekérvényesítését vagyunk hivatottak képviselni.

Jelzés értékű, hogy programunk, céljaink oly annyira európai léptékkel bírnak, hogy tagságunkban jelen van más, őshonos vajdasági kisebbséghez tartozó polgártársunk is: szerb, bunyevác, és horvát. Sorainkban megtalálhatóak a településeinken élő lokálpatrióta emberek, a legkülönfélébb foglalkozást űzők:

Értelmiségiek, vállalkozók, munkások, földművesek, egyetemi hallgatók, közéleti emberek.

Külön örömmel tölt el bennünket, hogy az éppen nagykorúvá vált, középiskolát, gimnáziumot fejezett fiataloktól a nyugdíjas korosztályig minden generáció erősíti civil szervezetünket.

A fölvételi kérelmeket az elnökség bírálja el, és az új tag személyéről szavazással döntenek. A Szövetséghez csatlakozni szándékozónak két tagunk ajánlása szükséges, nem lehet pártállami múltja, és erkölcsileg vállalhatatlan szerepe a ’90-es évek szerbiai diktatúrájában. Kizáró ok továbbá az is, ha hitét nem valamely történelmi egyház híveként gyakorolja, ápolja.

Támogatottságunk mértékét jelzi még, hogy az önkormányzatban két képviselőnk is jelen van – a Magyar Koalíció listáján, és mégis függetlenként – akik a koalíciós megállapodás értelmében a frakciót erősítik, de önálló szavazati joggal bírnak, mert a Rákóczi Szövetség helyi szervezetének reprezentánsai, akik első sorban az elnökség irányába tartoznak felelősséggel.

A kezdetektől fogva egyfajta féltő szeretet és népszerűség tisztel meg bennünket Magyarkanizsa Község lakosságának részéről, amit talán annak köszönhetünk, hogy bevallottan, a politikai babérok megszerzése helyett a helyi magyarság, és ezen túlmenően a szűkebb pátriánkban, a községünkben élő lakosság sorsának, életének javításáért, lokális közügyeink érdekében, a közjó szolgálatában igyekszünk megalkuvás nélkül tevékenykedni. A közösség bizalmának köszönhetően Magyarkanizsa Helyi Közösségének 12 fős Tanácsába civil szervezetünk képviselőjét a harmadik legtöbb szavazattal választotta be városunk lakossága.

Mivel a határon túli magyarság megmaradásának legfontosabb feltétele a magyar identitástudat kialakítása és elmélyítése a felnövekvő nemzedékeknél, a Szövetség tevékenységében kiemelkedően fontos szerepet szán az ifjúságszervezésnek és a magyar nyelvű oktatás ügyének. Ezt igyekszik összekötni a Kárpát-medencei magyar-magyar kapcsolatok támogatásával, mivel a magyarországi fiatalok a személyes kapcsolatok révén érzékennyé válhatnak a határon túl élő magyarság ügye iránt. Ezt a célt a különböző korosztályok részére szervezett rendszeres programok segítségével kívánja a Szövetség megvalósítani.

Programjaink:

A Rákóczi Szövetség 2005 óta minden évben a magyarországi civil társadalom adományaira alapozva beiratkozási ösztöndíjban részesíti azokat a gyermekeket, akiket szüleik magyar tannyelvű iskolába íratnak be. Évenként közel 2000 gyermek családja kapja meg – ösztöndíj átadási ünnepség keretében – ezt a támogatást.

Rendkívül népszerű a középiskolás korosztályok között az 1994 év óta minden évben megrendezésre kerülő március 15-i diákutaztatási program, amelynek keretében a Szövetség támogatásával magyarországi középiskolák diákjai buszokkal határon túli magyar középiskolákhoz utaznak, és ott közösen ünnepelnek. Minden évben mintegy 50 középiskola diákjai vesznek részt ebben a programban, ami nagy hatással van nemcsak történelmi ismereteik gyarapítására, hanem nemzeti identitásukra is.

Korábban a budaörsi Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium pedagógusait és diákjait láttuk vendégül, 2009-ben a tardos-gyúróiak hoznak nekünk alkalmi műsort és október 6-án, együtt koszorúzunk és emlékezünk az aradi mártírokra.

Magyarkanizsa Önkormányzata a Szövetség helyi szervezetét 2008-tól kezdve kizárólagos joggal rendelkező civil kezdeményezésként tartja számon, amely révén nemzeti ünnepeink méltó megünneplése, a kegyeleti megemlékezések (október 6-a, október 23-a, március 15-e) a Rákóczi Szövetség szervezése és lebonyolítása által zajlanak le, és ezeket a rendezvényeket a város vezetése anyagi eszközökkel is támogatja. Az önkormányzat Történelmi-kegyeleti Bizottságának elnökét is a Szövetség delegálta.

Évente látunk vendégül két-három napos kirándulásra Vajdaságba érkező magyarországi pedagógusokat, akiket megismertetünk szűkebb pátriánk múltjával, nevezetességeivel. A tavalyi évben a békéscsabai vendégeinket egy kisebb nagyváradi delegáció is elkísérte, ami által az anyaországi tanárok mellett a Partium pedagógus-közössége is képviseltette magát. Hasonló képen a magyarkanizsai szervezet pedagógusai évi rendszerességgel, minden július végén részt vesznek a Kárpát-medencei Történelem Tanárok Nyári Táborában, ahol a módszertantól kezdve, a történelem tantárgyának tartalmi megújulásáig a legjelesebb szakemberek ismertetik a szakma legújabb eredményeit.

A magyarkanizsai helyi szervezetünk nagyon jó kapcsolatokat ápolt és ápol a Zürichi Magyar Történelmi Egyesülettel, amely révén 2006. szeptemberétől 2009. decemberéig havi rendszerességgel megtarthattuk Elhallgatott múlt című kurzusunkat, és amely tanfolyamon a MTA rendes tagjai, kutatók, professzorok, hadtörténészek, politológusok, művészet- és irodalomtörténészek tartottak négyszemeszteres képzést a kanizsai hallgatóknak. A magyar őstörténettől a rendszerváltozásig újra földolgozták a nemzeti történelmünk alapkérdéseit. A szemináriumon részt vevő pedagógusok létszáma minden hasonló (magyarországi, szlovákiai, romániai) korábbi tanfolyam sikerességét fölülmúlta: egyrészt tömeges látogatottsága okán, másrészt a szervezés hatékonysága révén, és ezen elégedettségüknek a ZMTE vezetői hangot is adtak. Az Elhallgatott múlt két éve alatt mintegy 60 magyarországi, és nyugat-európai professzor volt alapszervezetünk vendége, és a tanfolyam záróvizsgája után 57 résztvevő magyarkanizsai és környékbeli pedagógus érdemelt latin és magyar nyelvű elismerő oklevelet, amit a továbbképzés igazoló dokumentumaként az Európai Unióban is elismernek.

A Szövetségnek idén, 2009. tavaszán alakult meg a helytörténész tagozata, akik az iskolai naptár első hónapjától kezdve a község településeit járják és minden hónap utolsó péntek estéjén, más-más helyszíneken tartanak előadást. A község falvainak múltját, demográfiai, urbanisztikai, szociográfiai, etnográfiai adatai gyűjtik, dolgozzák fel és mutatják be a helyi embereknek.

Minden évben két alkalommal a Rákóczi Szövetség Helyi Szervezetének kezdeményezésére megtisztítjuk a kanizsai és környékbeli köztéri szobrokat, kegyhelyeket, műemlékeket. (Kivéve a kommunista partizán-emlékművet.)

Évről-évre társszervezői vagyunk Mindenszentek napján a ’44-es áldozatok emlékét ápoló koszorúzásnak és megemlékezésnek.

Az elmúlt öt év alatt különböző helyszíneken stúdióbeszélgetéseket, vitaesteket, kiállítással egybekötött kerekasztal-megbeszéléseket szerveztünk olyan – a délvidéki magyar közösség számára fontos – kérdésekről, amelyeket ez idáig jószerivel senki sem mert fölvállalni, amely témákat még a vajdasági magyar politikum is igyekezett megkerülni. Meghívott vendégeinkkel kiegészülve a község közéleti szereplőivel nyíltan beszéltünk pl. a bennünket, Kanizsa környéki embereket érintő és máig ható Trianon-traumáról, Horthy II. világháborús szerepéről, Magyarkanizsa hosszú távú fejlődési stratégiájáról, a puha diktatúra asszimilációs törekvéseiről, a „jugónosztalgiáról”, a szerb-magyar viszony legégetőbb kérdéseiről, és természetesen az 1944-es bácskai vérengzésekről.

A kanizsai Szövetség támogatásával ez utóbbi témában született meg Forró Lajos történész-kutató máig példa nélküli dokumentum-nagyjátékfilmje Jelöletlen tömegsírok címmel. A filmet a szakma is méltányolta, Magyarországon a mozik műsorukra tűzték, illetve idén ősszel több országos televíziós csatorna is vetíteni fogja.

A film DVD-változatának premiere legközelebb szeptember 27-én, Szabadkán lesz, a kanizsai Szövetség szervezésében, a Volksbund Német Kulturális Egyesület támogatásával, majd az év végéig több vajdasági nagyvárosban is bemutatjuk.

A Szövetség magyarkanizsai helyi szervezete jó kapcsolatokat ápol két Szegeden működő – zömében fiatalokat tömörítő – alapítvánnyal, akikkel közösen pályázva az utóbbi két évben öt könyvet sikerült kiadni. A kiadványok Martonos helytörténetéről, a Tisza-menti megtorlásokról, a kanizsai gyógyfürdő és az iskola egy évszázadáról, valamint a 19. és 20. századi magyarkanizsai civil szervezetek fejlődéséről szólnak. Minden kiadványunk megjelenésekor író-olvasótalálkozókat szerveztünk Magyarkanizsán és Szegeden.

Újabb két kiadványunk, egy szociográfia és egy elbeszélés-kötet nyomdakész állapotban várja, hogy a közönség megismerhesse.

Több, a Rákóczi Szövetségtől független vajdasági és magyarországi szerző könyvbemutatóját megszerveztük, a legkülönfélébb témában, a szépirodalomtól a dokumentum-kötetekig.

Cseh Tamás utolsó vajdasági koncertjének bevételét 2005-ben a kanizsai Szövetség javára ajánlotta.

Helyi szervezetünk a civil kurázsit szem előtt tartva igyekszik kapcsolatot tartani az anyaország nemzeti elkötelezettségű, a határon túli magyarságot segítő politikusokkal, médiaszemélyekkel, meghatározó közéleti szereplőkkel. Ennek szellemében – a teljesség igénye nélkül - az utóbbi három évben a magyarkanizsai Rákóczi Szövetség meghívására körünkben tisztelhettük például Dr. Boross Péter miniszterelnök urat, aki így először járt Vajdaságban. Dr. Kövér Lászlót a Fidesz MPSZ választmányi elnökét. Dr. Németh Zsoltot a Külügyi Bizottság elnökét, Hódmezővásárhely, Tótkomlós polgármestereit, Bayer Zsolt publicistát stb. A Szövetség minden vendégével ismertette céljait, programját, majd a továbbiakban lakossági fórumokat tartottunk, ahol a szimpatizánsaink és a közönség kérdéseire a meghívottak válaszoltak.

A már említett szegedi alapítványokkal közösen a 2009-es évben a Nemzeti Civil Alapprogram pályázatán anyagi támogatástt nyertünk a két köztéri szobor felállítására. A magyarkanizsai középiskola előtti kisparkot és sétányt fölújítva, a tavasszal fölavattuk a négy és fél méter magas, téglából készült haranglábat, a Hunyadiak emléke előtt tisztelegve. A monumentális talapzat csúcsán a család nevezetes címerállata, a gyűrűs holló látható. A szobor egy méter magas, Ózsvár Péter magyarkanizsai keramikus első köztéri műalkotása.

A másik szobrunkat tölgyfából faragta Oszacsek József, kanizsáról elszármazott egri művész.

Az alkotás a Föltámadó Nagyságos Fejedelem, II. Rákóczi Ferenc lovasszobra. Érdemes megjegyezni, hogy két dologban is páratlan ez a martonosi plébánia kertjében szeptember 13-án fölavatott műalkotás. Vajdaságban – eddig - Rákóczi emlékét szobor nem őrizte. Ugyan akkor a mű mérete is egyedi, lévén ekkora fából faragott köztéri alkotás sehol sincs a környékünkön. A két és fél tonnás vöröstölgyet a Keleti-Kárpátok erdeiből, Bereck székelyei ajándékozták nekünk, kanizsai magyaroknak.

Több ízben könyvcsomagot adtunk a kanizsai könyvtárnak ill. iskolakönyvtárnak, és alkalom nyílott-nyílik arra is, hogy időnként – a tagsági díjakból befolyó összegből - szociálisan rászoruló diákokat egyszeri anyagi segítségben részesítsük.

A Szövetség helyi szervezete, immáron hagyományosan minden év novemberének elején évi közgyűlést tart, ahol a tagság mellett a meghívott vendégek, a pártok, önkormányzat, helyi közösségek is meghallgatják az évi beszámónkat, és az elnökség vitára bocsájtja a következő évre vonatkozó programját. Minden tag elmondhatja véleményét, észrevételeit, a jövőre vonatkozó javaslatait, de döntési jogkörrel csak az elnökség rendelkezik.

A Rákóczi Szövetség Magyarkanizsai Helyi Szervezetének középtávú programjában továbbra is hangsúlyosan szerepel az oktató-nevelői munka megszervezése. Kiemelt figyelmet szentelünk az általános és - középiskolák diákjainak képzéseire, a magyar szellemiséget sugalló és erősítő rendezvények szervezésére. Folytatjuk a rendhagyó történelem-órákat, az iskolán kívüli oktatás által nemzeti öntudat megtartását és erősítését, a nemzeti ünnepeink alkalmából általunk kiírt fiataloknak szóló irodalmi és képzőművészeti pályázatokat, hagyományaink áplását, a vajdasági magyar közösséget érintő kérdések napirenden tartását. Jobbító szándékkal igyekszünk programokat vinni a kisebb településekre, bevonni a falvak népét az összmagyarság társadalmi életébe. Ennek érdekében a már meglévő - és igen jól működő - kispiaci és horgosi mellé, szeretnénk egy oromhegyesi és egy martonosi tagozatot is létrehozni.

2009. márciusától egy tisza-parti üdülőtelepet bérelünk az önkormányzattól. Idén a nyaraló szanitáris központját és a vizesgócokat hoztuk rendbe, ahol a nagycsaládosok helyi szervezete jóliusban ingyen táborozhatott. Jövőre ugyan ott – reményeink szerint – lehetővé válik egy kárpát-medencei ifjúsági és egy lovas tábor megszervezése is, a helyi Szövetség égisze alatt. 2010-re tervezzük Rózsa Sándor kispiaci szobrának megvalósítását, valamint Kanizsai Figyelő címmel a helyi alapszervezet folyóiratának beindítását.

A működő kapcsolatokat szeretnénk kiszélesíteni. A berecki (Románia), a királyhelmeci(Szlovákia), tótkomlósi (Magyarország) önkormányzatok mellett az ottani civil szervezetekkel, pl. természetjárókkal, népművelő egyesületekkel, intézményekkel: iskolákkal, művelődési házakkal is szándékunkban áll jó kapcsolatot ápolni. Ezért Magyarkanizsán is bevontuk terveinkbe, és 2009. elején együttműködési nyilatkozatot írtunk alá a Magyarkanizsai Pedagógus Egyesülettel, a Tisza Néptánc Egyesülettel és a Lésó Természetjáró Egyesülettel. Év végéig a Szövetség helyi szervezetének képviselői a meghívásoknak eleget téve el fognak látogatni a fentebb említett településekre, ahol az előzetes egyeztetések alapján alá fogjuk írni az együttműködést koordináló nyilatkozatokat. A stratégiánk főbb vonalakban: Csereprogramok (táborok, képzések, kirándulások stb.) fiataloknak és pedagógusoknak, bemutatkozó rendezvények (művelődési műsorok, kiállítások, bemutatók stb.), közös ünnepeink együtt történő megünneplése, Európa Uniós vagy anyaországi pályázatokon közös részvétel egymás kultúráját, önazonosságának megőrzését segítő közösen kidolgozott projektekkel stb.

A Rákóczi Szövetség Magyarkanizsai Helyi Szervezete a községben mára az egyik legtömegesebb, legtöbb megmozdulást szervező, a közéletben erősen jelen lévő és azt alakító civil tömörülésként él a köztudatban, amit a közvélemény és a város vezetése is elismer. A magyarországi központban Dr. Halzl József elnök úr szerint is a magyarkanizsai alapszervezet kirívóan aktív az összes többi helyi szervezet mellett.

A helyi Szövetségnek jelen állás szerint működik helytörténész-kutató-, délszláv- és női-szekciója is. Az idei évi közgyűlésre jelentjük be a Rákóczi Lovasklub megalakulását.