VITORLABONTÁS

A múlt század negyvenes éveiben készült kanizsai fénykép

Egy hete új elnök vezeti a kanizsai Rákóczi Szövetség helyi szervezetét. Vagyis, a helyzet annyit változott, hogy Pósa Károly személyében ismét a régi vezetés irányítja a civil szervezet munkáját. Az újonnan megválasztott elnöknek tettük fel kérdéseinket.

-         A legtöbben úgy ismerik, hogy Ön a karikaturista, grafikus, közíró, aki újságunkban is gyakorta publikál. Emellett rendszeresen írja internetes naplóját. A google keresőprogramba beütve a nevét hamar kiderül, hogy számos dologgal foglalkozik. Nem sok ez egy embernek?

 - Világ életemben a nyughatatlanabb fajtához tartoztam. Mindig kerestem valamit. Olykor a nagyvilágban, olykor legbelül. Más-más módon próbáltam megmutatni, ami foglalkoztat. Kifejezni, átadni valamit nagyon nagy felelősség. Ugyanakkor lebilincselő, izgalmas feladat, ami értelemmel tölti meg az életet. Ünnepet ad a hétköznapoknak. Aki alkotott már valaha, vagy valamilyen művészettel foglalkozik, az tudja, miről beszélek. Rajzolni mindig szerettem. Írni is. Adva volt tehát, hogy egy olyan tevékenységet folytassak, amiben meglelem, és ki is tudom használni az összes lehetőségemet. Ehhez kapcsolódott az évek múlásával a festés, a versek. S amióta végzem a rám rótt teendőket, írom, rajzolom a blogbejegyzéseket, úgy tűnik mások is érdeklődnek az iránt, amit csinálok. A Bácskai diárium internetes oldalamat immáron több mint 54 ezren látogatták meg. Naponta százszámra követik. Olvassák, nézik, kommentálják, vitatkozunk jóízűeket. Ez egy nagyszerű érzés. A Rákóczi Szövetség más keletű dolog, de ugyanígy része a mindennapjaimnak. A kezdetektől részt vettem a munkájában. A megalakulását követően két cikluson keresztül elnöke is voltam. Az a nyolc év kitörölhetetlen szép emlékeket hozott. Merem remélni, nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki részese volt a szervezet dolgainak. Egyfajta hőskorként tartom számon. Minden indulásban megvan a felívelés lehetősége. Azt hiszem, mi a vitorlabontáskor rendesen szélirányt fogtunk, hisz a Kárpát-medence talán legjobban működő alapszervezetét sikerült megvalósítanunk. Szerénytelenség lenne, ha mindezt én állítanám, de csak idéztem a budapesti Rákóczi Szövetség központi vezetésének akkori véleményét. A községünk polgárai előtt ismeretes az aktivitásunk. Tán nem kell bizonygatnom igazamat, hisz a tények, dokumentumok, a már megtörtént események önmagukért beszélnek. A második négy év elteltével, 2012. decemberében, éppen ezért nyugodt szívvel adtam át a helyi szervezet vezetését.            

-         Ha jól számolom az újabb mandátum 2016-ig tartott volna. Ehhez képest 2015. tavaszán, félúton, elnökválasztásra került sor. Miért volt rá szükség? És miért jelölte megint magát a helyi szervezet elnöki posztjára?

-         Nem jelentkeztem elnöknek. Fölkértek. De a két kérdést szétválasztva felelném meg, mert amúgy - az okok folytán - nagyon is egybefüggnek. Mivel az ügy szálai között magántermészetű dolgok, személyes konfliktusok éppen úgy voltak, mint politikai jellegű indítékok, kissé bonyolult lenne egy-két mondatban világossá tenni a helyzetet. Legyen elég annyi, hogy az elmúlt időszakban – finoman szólva - a kanizsai Szövetség nem azt az utat járta, amire a tagsággal együtt jómagam is fölesküdtünk. Egy sikeres civil szervezet köré odaférkőztek olyanok, akiknek nem föltétlenül a közösség érdekei voltak a mérvadóak. Méltatlan lenne, ha most részletezném, kik- és mennyit ártottak annak megbecsülésnek, hírnévnek, szellemiségnek, ami az elmúlt évtizedben Magyarkanizsán a Rákóczi Szövetségét övezte. Ezt a visszaesést, kisiklást, leépülést tapasztalta a tagság, a kanizsai jóakaróink, a szimpatizánsaink, de még a budapesti vezetés is. Történtek próbálkozások a rendteremtésre. Felemás sikerrel. Végül úgy tűnt, akkor lehet úrrá lenni a hanyatláson, ha őszinte dialógust folytatva megpróbálunk visszatérni az egykori mozgalmi attitűdhöz. Fölajánlották, hogy vállaljam el az elnöki posztot a következő négy évre. Beleegyeztem. Annál is inkább, mert egyrészt a Szövetség létezését szívügyemnek tekintem. Fontos a szerepe. Ahogy múlnak az évek, egyre bizonytalanabbnak tűnik az itteni magyarság helyzete. Szükség van egy ilyen lelkületű szervezetre. Másrészt, amint rászántam magamat a megtisztelő feladatra, úgy lépéskényszerbe kerültek a már említett körök. Az egyetlen dolgot tették, ami ilyenkor ajánlott. Vették a kalapjukat és távoztak. Majd meglátjuk, mennyi időbe telik a süllyedő hajó befoltozása, és a szétrágott vitorlázat rendbetétele – hogy képileg érzékeltessem a jelenlegi állapotokat. Pont ezért kell most kettőzött erővel munkálkodni. Szeretem a kihívásokat. Sosem voltam tervek híján. Ha mindazok, akik idáig biztattak most mellém állnak, nagyon hiszem, hogy siker koronázza majd az erőfeszítéseinket.

- Mire helyezné a fő hangsúlyt? Mik a kitűzött céljai?

- Első sorban a tagság fölrázása a cél. Nagyon sokan lemorzsolódtak. Elköltöztek, kiléptek, vagy csak egyszerűen passzívvá váltak. Akik maradtak - vagyunk egy maréknyian -, még így is erőt képviselünk. De szükséges a megújuláshoz a vérfrissítés. Ennek egyik lehetősége az Ifjúsági Tagozatunk működésétől függ. A másik, a már meglévő községbeli helyi szervezetekkel való szorosabb kapcsolatépítés. Ma már egyre többen tudják, hogy például Tóthfaluban, Kispiacon is létezik Rákóczi Szövetség, és mint önálló, helyi szervezetek örvendetes, hogy igen aktív szerepet vállalnak a közösségi életünkben. Csírájában Horgoson, és Martonoson is is kibontakozó-félben van egy-egy alapszervezet. Jó lenne bevonni Oromot, Oromhegyest, hogy a községünk nagyobb településein a jelenlétünk még szilárdabbnak és hatékonyabbnak mondhassuk. Ehhez kell egyfajta bátorság, szív, civil kurázsi, nevezzük, aminek akarjuk. Talán nem tabu téma ma már, ha a politikumon kívül más is veszi magának a fáradtságot és jogot, hogy lehetőségeihez mérten jobbító szándékkal segítse a környéken élő embereket. Programokkal, támogatásokkal, a lehetőségek felcsillantásával értelmet adhatunk a nemzeti önazonosságunk megtartásának. Annak, hogy a legszorongatóbb időkben sem szabad felednünk, kik vagyunk, mi a feladatunk.

- Nem tart attól, hogy akadnak majd olyanok, akiknek a Rákóczi Szövetség működése, vagy az ön személye vörös posztó lesz?

 - Nem tartok tőle, mert ezt már a múltban megtapasztaltam. Ez van. Most is nyilvánvaló jelek utalnak erre. És még csak nem is a többségi nemzet részéről időnként megnyilvánuló aggályokra gondolok. A szerbség egy részének bizalmatlansága érthető, ugyanakkor szépen kezelhető őszinteséggel, párbeszéddel. Szomorúbb az, ha magyar részről gáncsoskodnak. E téren sajnos már nincsenek illúzióim. Mindig lesznek olyanok, akik a jobbító szándék mögött valami fondorlatot sejtenek. Jobbára azok gondolják így, akik önös érdekeiktől mentesen sosem tudtak fölnőni a közösségépítés feladatához. Mégsem muszáj a kutyaugatást hallgatni, hanem a karavánt vezetve tovább kell haladni. És ha nyílt szívvel, becsületesen végezzük a dolgunkat, igyekezve senkinek sem ártani, úgy elhalkulhatnak a gyűlölködő hangok is. Elnémulni viszont sosem fognak. Az óvatosság nem árt. A jóhiszeműség ma már nem jelent föltétlen erényt. Inkább gyengeségnek vélik. Aki hitvány, kihasználná. De az a parancs, hogy még így is meg kell maradni jóhiszeműnek. Csak így lehet a másik ember szemébe nézni. Közösen összefogni vele.

                                                                                                                                     Dobó D.
(Új Kanizsai Újság 2015. május 14.)