HÁNY TORNYA VAN KANIZSÁNAK? - V.rész

Gustav Bahr a kanizsai lépcsőházban

Ritkán esik meg velem, hogy az első bekezdést, a bevezetőt tulajdon képen magyarázólag – de nem mentegetőzésként - utószóként vagyok kénytelen hozzáilleszteni a leírt szöveghez. Most ez történt.

Egyik kedves ismerősöm ugyanis elgondolkodtató tanulmányt készített. A jelen kor emberének a cselekvési lehetőségeiről szólt. (Amit írt: bizony nem sokesélyes, csöppet sem ígéretes a választékunk - sajnos…) Ennek érzékeltetésére a mostani érát rendre „fekete időknek” nevezi. Ha csak a tegnap esti híradóban mutatott képsorokra visszaemlékezünk, szilárd alappal vélhetjük jogosnak borúlátó esszéjét. Csatlakozva a gondolatmenetéhez, ideje korán, előre szólnék, hogy a „fekete időkben” szokásos attitűdöt jóllehet kínosan kerülöm ugyan, ám egyeseknek ez az eszmefuttatásom sem hat majd egyébnek, mint varjúkárogásnak. Kár.

Inkább önkritikusnak szántam.

Aztán meg ha valaki nagy mellénnyel le is fog szólni emiatt, jusson eszébe: a tiszta ing mindig közelebb áll a szívhez, mint az ezüstpitykés lajbi. És ha az a bizonyos ingünk makulátlan, úgy bátran magunkra vehető.

Emlékeznek Gustav Bahrra? Nem? Egy légből kapott világutazó volt, aki a múlt század harmincas éveiben, és a Rejtő Jenő által írott könyv lapjain eltűnt a térképről. Megmentésére összefogott az emberiség. A világ a zsebébe nyúlt; pénzalapokat létesítettek, mígnem boldog-boldogtalan együtt könnyezett az elveszett földrajztudósért. Az egyszeri lépcsőházban is pityeregve tárgyalták Gustav Bahr szerencsétlen sorsát, adományokat ajánlottak föl a megtalálásáért, miközben egy félemelettel odébb lévő lakásban, a zongorahangoló lyukas zokniban volt kénytelen nyomorban tengődő családját eltartani. Őróla a házmester is megvetéssel beszélt. Nem járt a részvét neki, koldusfillér sem. Bezzeg a glóbusz túlfelén eltűnt, ismeretlen – ám mint kiderült: szélhámos - tudósnak!...

Talán észrevehető a párhuzam a jó kilencven éve megírt ponyvaregény keserű igazsága, és a mostani korszak érzéketlensége között.

Milyen könnyű ma messziről bátornak lenni! Együttérzőnek, nemes lelkűnek, az igazság látójának! Hisz eltárgyiasult földgolyónk minden szögletéből a hasznos, és a haszontalan információ házhoz (az otthonunkba!) jön. Ám ha valami tőlünk csak karnyújtásnyira zajlik, inkább szemérmesen fejet fordítunk.

Kitágult a világ. A koreai kompbaleset ugyanúgy megérint, fölzaklatja képzeletünket, mint a perui földomlás.

Csakhogy a világháló, amint nyúlik, úgy nagyobbodik. Egyre tágulnak rajta a lyukak. És mint köztudott a megereszkedett, túlméretezett lyukú háló, a globalizáció már semmire sem használható. Nem hogy halat, de más egyebet sem lehet vele meríteni. Legföljebb nyákos uszadékot, a sodródó ormótlan limlomot. Hovatovább azt is csak nehézkesen, mert a csomózás bizony fölfeslik. Már látszanak a meghasadt rések ama – egykoron eltéphetetlennek hitt - hálón: a biztonságnak, a személyiségi jogainknak, a magánéletünk szentségének mindinkább híját érezzük. A szűkre csomózott, apró lyukú háló még megszűrte nekünk a fontosat. Tartott, erős volt. A közel lévő lyukak sűrű varratain megrostálódott a mindenség. Ami hígnak bizonyult, az elmaradt. Dolgaink ilyetén feszesebbre fogottak, személyesebbek voltak. Számítógépes csevegés helyett működött a ház előtti kispad; mobiltelefon nélkül is megtaláltuk a szót másokhoz; az estéket pedig nem egy villogó doboz, hanem a szomszédok, ismerősök közötti kártyacsata hangulata varázsolta élménnyé.

Élt a közösség, mert tényleg létezett egyfajta minimális, szavakkal ki nem mondott szolidaritás a kanizsai emberekben.

A közös csoportba tartozás soha nem kifelé mutogatott, hanem mindig belterjességet föltételez. Titokzatosságot, összekacsintást, belső értékrendszert, közös nevezőt, együttesen érthető szavakat: ez ugyanis a társadalmi csoportok különélésének - vagy ha tetszik: létének – az alapja. Ha én dekódolhatom a te gondolataidat, szövegedet, magatartásodat, úgy rögtön tudom, hogy együvé tartozunk. Pont, amiként engem megért a másik. Lett légyen szó közös kultúráról, szülőföldi ismerősökről, munkahelyi-, gyermekkori kapcsolatról, szerelmes társunkról. Hasonlóan, mint a bűnszövetkezet, a titkos társaságok: a gondolkodásunknak intimek a mezsgyéi. Csak a beavatottak bírják a jelrendszerünket.

Ha azt mondom Vigadó, Apczi Pista nótája, Kékköröszt, Cigánylejáró, Gubiak, vagy szimplán tóparti közök, Batyus Vittus: már egy szabadkai sem fogja megfejteni miről szóltam. Hiába, hogy földrajzilag alig kőhajításnyira él innét. Jó értelemben hívhatjuk ezt falkaszellemnek? Igen.

Éppen emiatt keserves az életünk. Mert ez van megszűnőben.

A valahová tartozás pillérei megroggyantak.

A vissza-visszasírt világunknak ugyanis a tagoltság volt a jellemzője. Alá- és fölérendelt létezett olyan természetességgel, mint a mellé- vagy hozzárendelt értékek. Ezt a megbonthatatlannak tűnő egyensúlyrendszert söpörte el a mostani, gyakran feje tetejére fordítottnak mondott mindenség. Hacsak tótágast állna, még tán érthető is lenne! Visszafordítható. Vagy kézen állva, alkalmanként kiismerhető… De ettől sokkal nagyobb a baj. Mert nemhogy csak visszájára fordult, hanem szétszóródott. Szilánkjaira esett, elemeire bomlott. Úgy oszladozik a világmindenség, hogy a bűzére már érzéketlen a többség orra.   

Régebben Kanizsánk három alapzaton nyugodott. Három torony hajolt össze, alkotta mindazt, ami a településünk, és ezen belül a közösségünk létét meghatározta. A parasztságunk, a polgárságunk és – igen – a nemességünk. Utóbbi abban a sajátos bácskai értelmezésben, ami földbirtokkal, vagyonnal együtt mérte e kiváltságos rangot.

Mára parasztság nincs. Ami megmaradt belőlük, azok többnyire inkább vállalkozók, gazdálkodók. Zömük hírből sem ismeri nagyapjuk ragaszkodását a földhöz. Nem kell megróni őket. Egyrészt azzal a letűnt korral, ahogy fönt már írtam, a tiszta, paraszti, őserejű életszemlélet szentsége is megkopott. Személytelenebb a hozzáállás, ridegebbek a szokások. Másrészről a mi parasztjainkat immáron száz esztendeje folyamatosan nyomják, irtják, teszik élhetetlenné mindennapjaikat. Nehéz nem észrevenni e sunyi tudatosság célját. Akinek földjét elveszik, annak a jövőjét ragadják el. Hogy milyen tökéllyel működik ez az alamuszi szándék, arról tanúskodnak az elhagyatott tanyáink százai, és a meglévők körül a látható lepusztultság. A hajdani paraszt rátartisága, pedantériája helyett az igénytelenség, a rendetlen udvarok, a szanaszét szórt lepukkantság ad képet kevéske megmaradt földművesünk hitéről. Egykori gazdák a tanyájuk téglával kirakott udvarán késsel szedték ki a serkenő fűcsomókat. Manapság a méregdrága kombájn mellett hegyekben áll a traktorgumi, az építkezési törmelék, meg a tavalyelőtti trágya gazos halma.

A második – a polgárságunk - igazi pharoszi világítótornyunk kéne, hogy legyen. Ugyan, kell-e mondanom, mennyire tudja küldetését beteljesíteni? A mi „világítótornyainkat”, azon keveseket, akik kiérdemlik: lámpással kell keresni. Hiszen a tisztes jómód, a középosztály ugyancsak meghaladott fogalmakká silányultak. Életvitelében a mi polgári rétegünk ugyan olyan talaját vesztett, mint a parasztságunk. Egy részükből proletárt faragott a rendszer, másokat hajdan elüldöztek, a maroknyi meghagyott pedig ezekben az órákban is a túlélésre játszik, mert retteg a lecsúszástól. Felelősséget hogyan lehet elvárni, az egzisztenciájának peremén egyensúlyozótól? A döntése – tisztelet a kivételnek – sosem lesz független az érdekeitől. Vállalkozók, kisiparosok, közalkalmazottak, tanárok, tisztviselők, egyházi emberek és mindenki, aki a helyi öntudatot lenne hivatott képviselni, az értékelvűség helyett legtöbbször az érdekei mentén cselekszik. Moralitás nélkül sodródunk az árban. Fájdalmas ráébredni, kimondani még inkább: amíg így éljük meg küldetéstudat nélküli létünket, addig a régi polgári erényeket jelképek szintjén sem tudjuk fönntartani.
Marad a sóhajtozás a népkerti sétákról, a meghitt főutcáról, a csöndös kávéházakról és az élettel teli művelődési műsorokról. Mert nekünk – ha valami csoda folytán - most újjá is varázsolnák a Vigadót, akkor sem tudnánk vele mihez kezdeni. Jó példa erre a haloványan működő művészkávézónk, ahol minőség, hangulat, minden adott – és mégsem tömeges a látogatottsága. Tartok tőle, hogy egy-két elszánt nosztalgiázón kívül más egyébnek a Vigadóra sem lenne már igénye.

Harmadikként, legrövidebben - az arisztokráciánkról szólnék. Könnyű a dolgom. Ilyen ugyanis már nekünk: nincs. Attól, hogy egy-két uborkafára fölkapaszkodott annak hiszi magát, még nem egykönnyen terem ilyen babér errefelé. Annál is inkább, mert az arisztokrácia nem kiváltáság, pláne pénz kérdése, hanem a felelősségé. A közösség iránt vállalt szolgálaté. Annak fokmérője. Meg a meghozott áldozaté.

Végszóként úgy is értelmezhetjük, hogy aki ez utóbbi erényekkel fölruházottan él, tesz a közösségért, Magyarkanizsáért, küzdeni képes másokért, az a mostani arisztokráciánk képviselőjének tekinthető. 21. századi lovag. Ha nem is pedigrés, kékvérű nagyúr, nem is batáron közlekedő bundás nemes, de legalább elmondható róla: nemes lelkű.
        

  Pósa Károly

HÁNY TORNYA VAN KANIZSÁNAK? - IV.rész

Pusztai templom (részlet)
vegyes technika

Az előző három értekezés a föld fölötti, a föld alatti, és a földre kivetülő városról szólt. A magasság-mélység-térbeliség sajátos felfogásán körösztül igyekeztem bemutatni egykori, és jelenvaló értékeinket. Negyedik próbálkozásként, az idő fölosztása révén meghatározható tornyainkat elemezném. Annál is inkább, mert a négyes szám – a misztikum tárházában a kettő megduplázásaként – az egyik leginkább tagoló értékkel bíró számjegy. Négyfelé lehet vágni a teret (észak, dél, kelet, nyugat); és az időt még láttatóbban: tavaszra, nyárra, őszre és télre.

Merev bácskai horizontunkon ez utóbbival, az idővel, mint meghatározó elemmel, muszáj behatóbban foglalkozni. William Butler Yeatsnek, a világirodalom nagyjának Az ember négy korszaka című versét idézem:

Testével vívott harcokat,
De teste győzött, s fennmaradt.

Majd szívével is hadba szállt,
S elhagyta béke, tisztaság.

Majd szellemével küszködött,
Míg büszke szíve megszökött.

Most Istennel csatáz vadul -
Éjfélt üt: Isten lesz az úr.

(fordította Gergely Ágnes)

  

Az ezotériában is jártas, filozófusnak sem utolsó ír költőt erősen foglalkoztatta az időtlenség, vagyis a nem lineáris időfelfogás. Meglátásának tükrében érdekes tanulságok vonhatók le Magyarkanizsát illetően. A sík vidéken ugyanis az önmagában létező időtlen időnek nagyobb a hatalma, mint máshol. Áthatóbb a jelenléte és ezáltal rendíthetetlen ura a tájnak. Intenzitása lemérhető minden porladó mezei téglán, a dűlő mellett korhadtan álló fa feszületen, a szélsöpört, folyton arcot váltó járási sziken éppen úgy, ahogy a folyam által alámosott löszfalon, vagy a televényes pádimentumba visszasüppedő sírdombon. Ez alól még a kurgán masszív földhányása sem kivétel, legföljebb hosszabb a visszarendeződés tartama. De a róna ideje mindig ráér.

Ahogy Magyarkanizsa igazi arculatának megismeréséhez mind a négy irány felől idevezető úton ajánlott végigmenni, úgy a település meglétének korszakait is megéri külön-külön részletezni. Yeats mester a testre, a szívre, a szellemre meg az Isten intervallumára porciózta az ember létét. Ezen írás szűk térfogatában mi más lehetne dolgom? A ránk mért emberléptékű időkeretet a szülővárosunk tornyaira is alkalmazom.

A megtestesüléshez vezető út kezdete senki számára nem látható. Legalább mi ne áltassuk magunkat! Sosem lesz az. A város születését, az intimitás pillanatát, a bizonyosságot levetkezve a múlt szürkülete fogja takarni. Elannyira, hogy aki netán kutatni próbálja, annak is csak a fölszínen, vagy a kiásható földrétegekben lel kézzel fogható nyomokat. Esetleg a földhányások íve serkenti fantáziáját. Más egyéb - a néhai Kanizsa megtestesüléséből - nem maradt. Szemérmes ez a város. Minden igazi vajúdás, szülés bensőséges. De vajon a fákon feleselgető madarak éneke nem ugyanaz, mint az ige kezdetén? Változott-e a folyam iszapjának színe? A legelőn nyargalászó portölcsérben, és a bólogató nádbugákban ott lehet a válasz. A város teteme volt az első tornyunk: a régi földvár hantján serkent ki a település magva. Az előzményekben már írtam volt - errefelé az élet a pusztulásból sarjad: az ártéri mocsárból, a homorú földhányáson valami új épült.

Ezt követte a szív időszaka. A lelkesedésé. Amikor élettől duzzadón az akkori Kanizsa megtalálta önnön létének értelmét. Utcákat, tereket, középületeket, templomokat fiallott e tervezéssel és megvalósulással elegy lázas, termékeny éra. A szív ereje pumpálta tele lehetőségekkel a települést. Elpusztítani akarták ugyan, de mindig erőre kapott Kanizsa. Ennek a néhány évszázadnyi lüktetésnek a máig ható áldását éljük föl mostanában... („S elhagyta béke, tisztaság.”) Csak remélni tudjuk, hogy szív tornyaink  – a templomok, a városháza, a Vigadó, a kastélyok, kúriák, villák meredeken fölszökő csúcsai – még elég hosszan meghagynak bennünket kegyelmi állapotunkban.

A hitetlenkedő fejcsóválás lesz jussom, de akkor is leírom: most, egy ideje a szellem tornyait építjük. Annál is inkább, mert Kanizsa az elmúlt évtizedekben kirívó eréllyel áldozott a kultúrának. Pedig nem csináltunk mást, csak a régi példát követtük. Egy közösség megmaradásának záloga, életrevalóságának fokmérője a műveltsége. Persze: az épületek, a tornyok önmagukban semmit sem érnek, ha alattuk elhaló a szándék. („Míg büszke szíve megszökött.”) Csak üres frázisokkal, rutinnal letudott közvetítő szereppel, és kilúgozott mondandóval nem tartható fönn egyetlen felelős föladattal bíró intézményünk sem. A pénz? A pénz nem minden. Ami idáig megvalósult, a jóindulat: némi esélyt ad a bizakodásra.

Mert már látszik amott, az isteni idők készülődése. Akkor válik majd el igazán, hogy mennyit ért, amit megtettünk.   

Pósa Károly

Hány tornya van Kanizsának? – III. rész

I. rész ide kattintva!
II. rész ide kattintva!

Dr. Törteli Leona: Az égig érő tölgyfa és tündére

Az előzményekben két cikk egy-egy epizódjában írtam az észlelhető, és a fizikailag nem, csak a közösség tudatában meglévő, „fejjel lefelé fordított” tornyokról, mint múltunk alapköveiről. A fönti és az alanti régiót járta be gondolatmenetem.

Most a térrel folytatnám. A síkba vetülő tornyainkkal.

Annál is inkább érdekes ilyetén vizsgálni Magyarkanizsát, mert településünk kifejezetten mezővárosi jellegű. Jól érzi magát a térben. Oda lett teremtve, a rónaság közepére, ahol körös-körül szétnézve csak a látóperemünk széle szab határt a képzeletnek. Vagy tán az sem. Ez a csöndöt meg nem szegő, böjtöt megálló, sohasem ágáló, hanem békésen tűrő szülőföldünk egyik legnagyobb titka, hogy a síkság itt – mint esztétikum – delejes erővel hat mindenre és mindenkire, s eközben az idők kezdetétől értékké tudja alakítani a másmilyen minőségűt is.

Beteg arcú világunk vakfoltos tükréből szemlélve: e gyógyító, megnemesítő adottság még inkább hatalmas kincsnek számít.

Bácskában – bár a levegő állni látszik, ám valójában mindig vibrál. Hol a tűző nap délibábja remegteti a látképet, hol a porszemek táncától játszik a lég, hol pedig a párás gőzök miatt válik elmosódottá, tünékennyé a messzeség. Egy más nívó, más mérce alapján látjuk a dolgokat. Itt - átértékelődik a térbeliség fogalma. Tán ezért van az, hogy mi – síksági emberek -, a hegyekbe érve, az ottani hangulatot ujjongva megtapasztalva, viszont az arányokat, a távolságokat meg nem értve folyton hibázunk. Közelinek tűnik a szemközti csúcs; kőhajításnyira véljük a tőlünk órányi járásra kiabálókat. Még a bércek között felkelő napot is elszámítjuk. Persze, tetszik nekünk a szikla, a vadregény, a dimbes-dombos táj, az összegyűrődött panoráma. Izgalmasnak érezzük az asztallapként egyenes, változatlan bácskai szántóföldek, legelők után. Izgalmasnak - ám egyúttal végtelenül idegennek is. „Mit nekem te zordon Kárpátoknak…”, írta jó másfél-száz éve az a bogárfekete szemű, izzó tekintetű költő, aki tót és szerb vérből fogant ugyan, de az Alföld őt is ugyanúgy a mienké, magyarrá tette, hogy a sokadik szabadságharcunk végén csillaggá válhasson, és örök időkig világítson a szeretett szülőföldre.

Dr. Törteli Leona: A hetedhét törpe

Errefelé élni, majd megérteni az összefüggéseket: bizonyos időt kíván, jóllehet Magyarkanizsa, az itteni környék vajmi keveset különbözik a bennünket körülvevő dél-alföldi települések arculatától. (Kecskeméttől Temerinig, Zombortól Debrecenig majdnem egyformák a hajdan épült vidéki vasútállomások, járványkórházak, templomtornyok és paplakok, az egymásba kapaszkodó utcahálózatok, de még az udvarokon összekúpozott szénarakások is.) Mégis, a kanizsaias szemlélet mintegy „átitatja” az itt élőket. Különösen az avultabb eszűeket, akiknek száraz szemében már nehezebben gyülemlik a könny. Értik a várost, a sajátos auráját, a miliőt. Hogy ki mennyire dédelgeti, óvja ezt a kedves többletet - nagyban függ az adott ember egyéniségétől, értelmi-érzelmi képességeitől, vagy olykor a hangulatától.

Meg kell barátkozni a gondolattal, hogy a síksági létben – bár az idő megállni látszik - sosincs két egyforma pillanat. Máshol az ott élők, vagy az oda vetődők jobbára az észlelésükre hagyatkoznak. A látvány a mérvadó, az általánosságban megtapasztalható. Ezzel szemben Kanizsán és a környékünkön inkább az ingerek összessége ami számít. Az ösztönösség, a sejtetés a döntőbb.

Az előzőkben már taglaltam, hogy ez az a régió, ahol a rombolást követően mindig új valami fogantatik, amit rend szerint ismét elpusztít egy rá következő megrázkódtatás. Építés és pusztulás: kéz a kézben jár, évszázadok óta.

Emlékeznek arra a képre, ami a téglagyár régi kéményének ledőlése pillanatában készült? 

Megrendítő fotó. 

Mindig az jut eszembe róla, hogy ott, akkor, az a kémény agyoncsapta saját árnyékát. Mondanák a bölcsebbek: nem csak az árnyékát! Mást is. Sokkal fontosabbat. Igazuk lenne.

Mindazonáltal nálunk, ahol a tér uralkodik a tömeg helyett a legkisebb változás erősen befolyásolja a látványt. 

Átrajzolódik a táj. Szúrjunk le a hófödte szántóföldre egy kicsit hosszabb karót, döfjünk nyársat a legelő közepére! Mint tájképfestők vásznán a gémeskút, úgy fog virítani a semmiben.

A Dél-Alföldön a megfogant szándéknak - az erős impulzusok révén – mindig megmarad a lenyomata. Olyasmit produkáló erő ez, ami – még ha tapinthatóan, fizikailag meg sem valósulna az akarat – akkor is örökre benne marad a levegőben. 

Beleég az adott helybe.

 

Dr. Törteli Leona: Aranykapu

Ennek leginkább bizonyító tétele - a bennünket körülölelő árnyékokban keresendő. 

A napsütötte, fényes tájékunkon ellentételezésként mindig megjelenik az árnyék. 

A világosra vetülő sötétség csipkézettsége, játéka, a geometriai formákat eluraló látványa vékonyan ugyan, de mintha láttatná az adott építményeink síkba leképeződő, gyakran bizony torzult alakzatait. Nem csak látjuk. Hűsét is érezhetjük bőrünkön. Az utcáink szélesek, a szemközti házsor árnyképét krétával lehetne megrajzolni. Magányos esti sétáinkon ügyeljünk kicsit a lábunk elé! Vad, össze-összecsúszó, groteszk alakzatok tolulnak egymásra. Felidézik a meg nem történtet, ami viszont egyszer létrejöhetett volna. Járulékos tényező ugyan az árnyék, megfoghatatlan, de ugyanúgy része a szemünkkel látott dolgoknak, mint a megtapintható, szilárd testek.

Ezért látjuk hosszabbnak nyári éjjeleken a Városháza megbicsaklott sziluettjét. A meghosszabbodó árnyak az építéskor lespórolt torony helyén is nyúladózón vetülnek a Kisparkra. Tűhegyes sötét csíkok rojtozzák az aszfaltot: megannyi tetődísz, meg nem valósult taréj, cikornya helyét jelöli ki az éjszaka.

Ezért olyan jelentéktelenül keskenyek az újsütetű, sokemeletes, tájidegen építményeinket körülölelő sötét sávok. Azok az árnyékok a még emberi léptékkel mérhető, az egykorvolt küblis, paraszti, gazdaházak, lehúzott rolós szatócsüzletek árnyai. Minden kivágott fára utal, az út menti fakoronákat mozgató, a széltől rázkódó lomboknak tépett hűvöse, ami alá olyan jóleső odaállni! Ekkor jár át bennünket az imént emlegetett csoda.

Figyeljünk oda!

Már hallani vélem a kétkedőket. Szájukat elhúzva mondják: hisz ez mind csak az utcalámpáknak, a közvilágításnak, a napsugarak dőlésszögének, meg az éppen regnáló holdfázis színdarabjának a látványa! Köze sincs a múlt valóságához!

Mondhatnak bármit…

Az éjszaka sosem hagyja befolyásolni magát. 
 

Dr. Törteli Leona: Ragyogás

Pósa Károly  

HÁNY TORNYA VAN KANIZSÁNAK? - II.

„közel a magvak
termő szívéhez,
közel a gyökerek
kín-fegyelméhez”

Először azt kéne eldöntenünk, hogy minek hiszünk.
A szemünknek-e, a tapasztalt meggyőződésünk alapján vélekedünk-e, vagy ettől elrugaszkodva, kissé bátrabb perspektívából kívánjuk megvizsgálni a szülővárosunkat: az érzelmeink révén?
Nem könnyű föladat. Hisz kirándulnunk kell abba a világba, egy olyan közegbe, aminek puszta föltételezésén igen gyakran csak mosolyognak mások. Mégis, talán érdemes. Sűrűn-sűrűn muszáj a dolgokat furcsább látószögből értékelni. Így ugyanis nincs az a gondolatfelesleg, amit veszendőbe hagyunk. Az egyfelől-másfelől játékossága amúgy is része az életünknek. Példák helyett legyen bőven elég, ha csak a közéletünk mostanában zajló fonákságain eltűnődünk egy kicsit.

Fotó: Puskás Károly

A toronyra fölnézünk, és észrevesszük a talapzatát, a tömbjét, meg az eget cirógató csúcsát. Rendben.
Ezt akárki látja, igazolhatja.
De mi van akkor, ha mindez csak az érem egyik oldala, és a klasszikus görögnek lesz igaza, aki minden meglévő mellett hitte annak ideáját – vagy ha tetszik: ellenképét – is?
Lehet, hogy miként a vízben visszatükröződő dolgoknak, úgy a körülöttünk kavargó mindenségnek is szükségszerűen muszáj, hogy legyen egy hasonmása, inverze?
Lám, amint fölnövünk, amint emberré cseperednénk, rögtön megtapasztaljuk – jobbára a saját bőrünkön, és a fájdalmasra vájt lelki redőink révén -, hogy a fölfelé ívelő dolgok mellett mindig létezik ellenpólus. A magas szárnyalás időnként véget ér, és visszazuhanunk. Ha csak talajt fogunk, az még hagyján! Ám gyakoribb eset, hogy átszakítjuk a tér síkját, túlzuhanunk a holtponton, és a derűs szép odafönti létezés helyett a pillanat tört része alatt a pokol legmélyebb bugyrában találjuk magunkat. Aztán, ahogy telik az idő, egyre sűrűbben, már-már gyanúsan sokszor, mondhatni kifejezetten ciklikusan lendül velünk az élet föl s alá. Mint egy hullámvasút, amin már ijedezni sincs kedvünk. Megszoktuk.
Aki még emlékszik rá iskolás korából, rajzoljon magának egy szinuszgörbét.
Ha halandóként isteni hasonlóságra lettünk teremtve, akkor a városaink, az általunk létrehozott települések is emberi princípiumokkal vannak fölruházva, mert azokat meg mi hoztuk létre. Ezért Kanizsa hangulata éppen úgy váltakozó, miként nekünk vannak jobb és rosszabb napjaink.
Mi, emberek, az általunk megélt történések, és a sodródó történelem által mintegy belehintázzuk Kanizsát a létébe.
Pont ahogy az embernek, úgy a városnak is van mélypontja. Több is. Ráérős fotelpókok kiszámolhatják, hogy az a bizonyos sorsgörbe melyik érában kúszott-kúszik fölfelé: amikor megnyugszanak a kedélyek, pirospozsgásabb a születő csecsemők arca, az asszonyok válla puhább és gömbölyűbb, és a jólét, a nyugalom okán, a megcsöndösösdő történések derűs korszakában sűrűbben fakadnak dalra az akkor és ott, a városban élő emberek. Persze, nagy ritkán akkor is temetnek, de az a gyász egészen más, mert a könnyeket gyorsan fölitatja a bizakodás. Amikor egy közösség remél, akkor épülnek a tornyok. A magabízó erő, az erős szándék jellemzi az összes templomtornyunkat, a kastélyaink, kúriáink, középületeink csúcsíveit, kupoláit, az alkotói hatalommal bíró emberi energiák jótékony szellemét.

Fotó: Puskás Károly

És vannak időszakok, hosszú száz éveknek tűnő évtizedek, amikor emberöltőnyi időkre hátat fordít nekünk az Isten, és ahogy a történelem vérszagú léghuzata megcsapja a szülőföldünket, elgyérül a lakosság, bedőlnek az addig épített falak, és akkor a lapuló félelem nem a felhőket ostromló tetteket, hanem nádból, sárból tákolt, a földbe lapuló nyomorult kunyhókat tudja csak létrehozni.
"Amint fönt, úgy alant." – vallják a régiek, és ha a teremtett egészben meg-megnyilvánuló kettősségére gondolunk, alighanem egyet érthetünk velük.
Miként a fa lombja akkora, mint a gyökérzete; ahogy a sötétség-világosság aránya minden koron megbonthatatlan; a hideg és meleg bölcs egyensúlya érzékelhető, vagy a férfi és női minőség a kezdetektől kiegyenlítik egymást - úgy a lakott településeknek is kell, hogy legyen a látható arculatukon túl egy másik, rejtettebb azonosságuk. Ez a nehezen kifürkészhető valóság egyidős az összes emberi település, így Kanizsa születésével is. Meghatározója a hely szellemének, mintegy kijelöli a település fejlődését, sorsát. Minden városnak van ilyen mélyebben meghúzódó értelme, több-kevesebb sikerrel dekódolható kisugárzása.
A mi szülővárosunkban meg különösen erősek ezek az impulzusok.
Ezért nem véletlen, hogy akármennyire földhözragadt a kanizsai gondolkodás, az itt élők meggyőződésében, a köztudatban még mindig bámulatos erővel él ennek a másik, odalenti, lappangó igazságnak a hittel vallott ténye.
Ha az idő köpönyegéből kigomboljuk Magyarkanizsa történetét, igen gazdag tárházát leljük mindannak, amit régi korok örökségként reánk testáltak.
Azt hiszem, e máshol ritkábban tapasztalható erény miatt tudunk mindig kanizsaiak maradni, ilyen erős szálakkal kötődni a Tiszához, a Járáshoz, minden görbe utcácskához, ismerős házhoz. A múltunk tiszta, szép csomózású hálója fogja egybe ezt a folyóparti, észak-bácskai közösséget.

Fotó: Puskás Károly

Pedig itt sokszor a feledés homályába merült a tegnapelőtt, és míg máshol a középkorból származó városrészek is vannak, nálunk tél-túl - ha van egyáltalán –, csak kétszáz évvel ezelőtti lehet az épített örökségünk. Mégis. Az alant lévő Kanizsának, a mélységbe fúródó gyökereinknek olyan erős a hatása, hogy történjék bármi, ez a vidék mindig képes lesz maga fölé kerekedni, és fölmutatni egy eltéphetetlen folytonosságot az emberöltőkön átívelő érák között.
Mert sugalmazza mindezt a lábunk alatt lévő Kanizsa. Az a szuggesztív bizonyosság, ami éppen úgy része volt apáink, nagyapáink világképének, mint az őket megelőző évszázadok itt élő emberének. Nincs szükségünk gyártott, ránk erőltetett legendákra, hisz nincs ember a szülővárosunkban, aki teljes szívvel ne hinne például az alattunk meghúzódó alagutakban. Még a legmegátalkodottabb kétkedő is megtér, amint két-három ásónyomra a dohos földből kifordul neki a történelem hagyatéka. Megannyi lelet, föltárás, tanulmány, régészeti szenzáció hirdeti, hogy lefelé haladva, szeletenként tárul fel Magyarkanizsa régmúltja. Kiegészülve a felszínnel a beláthatatlanságig hordozza mindazt, amiért jó itt élni.
A mélyben élő Kanizsa része mindannyiunknak. Nem nyomasztó ez a teher. Ösztönösen érezzük, mekkora belső lendületünket köszönhetjük annak, hogy az a bizonyos láthatatlan szülőföld, a fejjel lefelé fordított, földbe rejtett város itt nyugszik alattunk, eltemetve ugyan, de el nem feledve.
Ahol látható tornyaink fölfelé nyújtóznak, ott lefelé is van egy másik torony, aminek pont akkora az igazsága, mint a fölszínen lévőnek. Nyugodtan szorozzuk csak be kettővel minden impozáns épületünket, merjünk a szívünkkel gondolkodva többet látni! A mellkasunk – míg a pályánk meg van szabva -, megtelik majd a testnél melegebb szülőföldünk édes levegőjével, és jóleső érzés lesz úrrá rajtunk, hogy ennek a városnak abba a bizonyos emlékeibe egykoron mi is beletartoztunk. Tettünk érte, építettük, óvtuk és szeretetünk révén most már örökre ide tartozunk, történjék bármi.
Hisz a föld mélyében az emlékezés éppen olyan időtlen marad, mint volt hajdan, és lesz a megváltásig.

Pósa Károly

HÁNY TORNYA VAN KANIZSÁNAK? - I. rész

www.raffayfoto.hu

Ha én egyszer madár lehetnék, első dolgom volna, hogy a városom fölé röppennék, és számba venném onnét a magasból, hányféle tetőből, kürtőből áll Magyarkanizsa látványa? Jól megülnék egy magas fa koronájának csúcsában, és tekintetemmel méricskélném a panorámát, amit emberként – odalentről – sosem volt módom megtapasztalni. S míg az ág hintáztatna, bögyre szedném a látképet, hogyha legközelebb álmomban az utcánk fölött lebegve repülök, nehogy valami düledező tetőszerkezet kiálló verébdeszkája megakassza a pizsamagatyám szárát.

Nem csoda, ha néha elirigyelem a fönti világban járatosak tapasztalatait. Hisz a felhők alóli kilátás mindig a nagy egészet mutatja. És a legszebb, legtisztább gondolatok is a magasban szoktak libegni. Leginkább ott, a fák csúcsán. Ha föltekintünk rájuk, orrunkat megcsavarja a napsugár illata, és jókedvünkben prüszkölünk. Néha alászállnak ugyan, és ilyenkor olyan alacsonyan úsznak, sodródnak, hogy a járókelők haját borzolják. Máskor meg fölszorulnak az ég padlata alá, és a szél játszik velük kénye-kedvére. Fújja, rongyként terelgeti a legpajkosabb képzeteket, a halvány fogalmakat, hogy aztán meg a külvárosi villanydrótokra terítse őket, mint mosott ruhákat szokás, a ruhaszárító kötélre.

Ha egy időre madárrá változhatnék, én bizony odaülnék valamelyik roggyant kémény tövébe és eldiskurálnék a kormos téglákkal, amiknek a véleményére manapság olyan kevesen kíváncsiak. Pedig a csáléra csapott százéves kürtők téglái még omladozó, beteges jelenükben is a város legnagyobb értői, az itt fogant titkok tudói. Maszatos képükből sötéten pislognak az éjszakába. Lesik a hold fogyatkozó pofáját, és talán visszafelé számolják a csillagokat. Ezerszámra láttak dolgokat, amiket más sosem fog. Ha egyszer könyvbe írhatnák azt a sok örömöt, gyászt, kedélytelen napokat, és pirosra húzott ünnepet! A nagy regények álmodói csak sóhajtoznának mindama tudás láttán, amit egy öklömnyi, befeketült tégladarab odaföntről végignézhetett!

Síkon élünk, de elvágyunk fölfelé. A házaink többnyire kicsinyek, földhöz kussadóak – a hagyományos épített örökségünkre gondolok, nem ezekre a csiricsáré új palotákra -, és még a padlásuk is csak úgy épült valaha, hogy azon a szétterített gabona, a termény helyet találjon, a kéményfüstbe akasztott szalonna meg sonka mellett. Tornyot, vagy annak tűnő csúcsosabb tetőszerkezetet csak a merészebb zsebűek építettek. Nem ritkán a középületeinket tették vele hangsúlyosabbá. Mégis mennyi erő, szépség, a polgári öntudat büszke láttatása hirdeti még a mai napig, hogy akadt nem egyszer Magyarkanizsán termékeny korszak, amikor olyan békés távlatok nyíltak az akkori hevert eszű elődök tervei alapján, mintha minden ideájukat a nagytemplom tornyában, a városunkat őrző angyalok szentelték volna meg!

Ha nekem egyszer szárnyam nőne, végigjárnám az összes tornyunkat. Megszámolnám mennyi hegyes végű csúcsdísz bök az ég felé, és ha már a magasban volnék, a bádogozást vizsgálnám, rendben állnak-e a dudacserepek, nem csorog-e valahol be az eső, szólni kell-e a mesternek? Mert a házak velünk együtt öregednek. Félszáz év után már porlik róluk a vakolat, megfakulnak a színek, éjszakánként szú perceg a gerendában, az ablakfélfában, és a ház időnként magától megreccsen, mint az ágyban fekvő, de álmatlan öregember ízületei. Repedések futnak a falakon, akár az arcokon a ráncok, és a kerítések ki- vagy befelé dőlnek, attól függően, hogy merre süppedt meg velük az anyaföld, vagy merről kapták hátba az északi szelet. Ez a város is öreg már. Délvidéki viszonylatban matuzsálemnek számít. Hogy mégsem a sorvadás látszik Kanizsán, azt elsősorban azoknak a gyerekeknek köszönhetjük, akik épp a napokban csukják be a tankönyveiket. Kisiskolások, nyolcadikos és középiskolás ballagók százai enyhítik derűbe ezeket a nehéz időket. Meg kell engednünk nekik, hogy álmaik szerint alakítsák sorsukat.

A sorsról szóltam, aminek furcsa szokása, hogy sosem lehet kaptafára igazítani. Ahogy a tiszavirágok nyílnak és elpusztulnak, úgy az emberi létforma is ciklikus. Ne tévesszen meg senkit az, hogy naptári értelemben nekünk hosszabb élet járna. A mi létezésünk is csak füst, ami elszivárog: kinek a kulcslyukon, kinek a tornyok kürtőin át, kinek a tíz ujja között, míg tenyerébe temeti az arcát. A gyerekeink életük tavaszában járnak még.

Ha én egyszer madár leszek, meg fogom érteni, hogy a tornyok helyett ők lesznek az óriások, akik a jövőbe látnak, és lelkükben olyan dac fog munkálni, ami városunknak egy másfajta, az emberibb értéket fogja biztosítani. 

A tornyoktól magasabbra nő majd némelyikük. Hite lesz, és akarata. És ha így fog történni, Magyarkanizsán a tornyaink között nem csak a kósza ötleteket, az elkapkodott lehetőségeket, az elsóhajtott panaszokat, hanem sokkal fontosabbat - az erőt adó kedvet fogja tapasztalni, aki fejét az ég felé fordítva, kíváncsi lesz városunk szellemiségére.

Mert akkor majd odafönt a reményt fogja sodorni a szél.