 |
| www.raffayfoto.hu |
Ha én egyszer madár lehetnék, első dolgom volna, hogy a városom fölé röppennék,
és számba venném onnét a magasból, hányféle tetőből, kürtőből áll Magyarkanizsa
látványa? Jól megülnék egy magas fa koronájának csúcsában, és tekintetemmel
méricskélném a panorámát, amit emberként – odalentről – sosem volt módom
megtapasztalni. S míg az ág hintáztatna, bögyre szedném a látképet, hogyha
legközelebb álmomban az utcánk fölött lebegve repülök, nehogy valami düledező
tetőszerkezet kiálló verébdeszkája megakassza a pizsamagatyám szárát.
Nem csoda, ha néha elirigyelem a fönti világban járatosak tapasztalatait. Hisz a felhők alóli kilátás mindig a nagy egészet mutatja. És a legszebb,
legtisztább gondolatok is a magasban szoktak libegni. Leginkább ott, a fák
csúcsán. Ha föltekintünk rájuk, orrunkat megcsavarja a napsugár illata, és
jókedvünkben prüszkölünk. Néha alászállnak ugyan, és ilyenkor olyan alacsonyan
úsznak, sodródnak, hogy a járókelők haját borzolják. Máskor meg fölszorulnak az
ég padlata alá, és a szél játszik velük kénye-kedvére. Fújja, rongyként
terelgeti a legpajkosabb képzeteket, a halvány fogalmakat, hogy aztán meg a
külvárosi villanydrótokra terítse őket, mint mosott ruhákat szokás, a
ruhaszárító kötélre.
Ha egy időre madárrá változhatnék, én bizony odaülnék valamelyik roggyant
kémény tövébe és eldiskurálnék a kormos téglákkal, amiknek a véleményére
manapság olyan kevesen kíváncsiak. Pedig a csáléra csapott százéves kürtők
téglái még omladozó, beteges jelenükben is a város legnagyobb értői, az itt
fogant titkok tudói. Maszatos képükből sötéten pislognak az éjszakába. Lesik a
hold fogyatkozó pofáját, és talán visszafelé számolják a csillagokat.
Ezerszámra láttak dolgokat, amiket más sosem fog. Ha egyszer könyvbe írhatnák
azt a sok örömöt, gyászt, kedélytelen napokat, és pirosra húzott ünnepet! A
nagy regények álmodói csak sóhajtoznának mindama tudás láttán, amit egy
öklömnyi, befeketült tégladarab odaföntről végignézhetett!
Síkon élünk, de elvágyunk fölfelé. A házaink többnyire kicsinyek, földhöz
kussadóak – a hagyományos épített örökségünkre gondolok, nem ezekre a
csiricsáré új palotákra -, és még a padlásuk is csak úgy épült valaha, hogy
azon a szétterített gabona, a termény helyet találjon, a kéményfüstbe akasztott
szalonna meg sonka mellett. Tornyot, vagy annak tűnő csúcsosabb tetőszerkezetet
csak a merészebb zsebűek építettek. Nem ritkán a középületeinket tették vele
hangsúlyosabbá. Mégis mennyi erő, szépség, a polgári öntudat büszke láttatása
hirdeti még a mai napig, hogy akadt nem egyszer Magyarkanizsán termékeny
korszak, amikor olyan békés távlatok nyíltak az akkori hevert eszű elődök
tervei alapján, mintha minden ideájukat a nagytemplom tornyában, a városunkat
őrző angyalok szentelték volna meg!
Ha nekem egyszer szárnyam nőne, végigjárnám az összes tornyunkat.
Megszámolnám mennyi hegyes végű csúcsdísz bök az ég felé, és ha már a magasban
volnék, a bádogozást vizsgálnám, rendben állnak-e a dudacserepek, nem csorog-e
valahol be az eső, szólni kell-e a mesternek? Mert a házak velünk együtt
öregednek. Félszáz év után már porlik róluk a vakolat, megfakulnak a színek,
éjszakánként szú perceg a gerendában, az ablakfélfában, és a ház időnként
magától megreccsen, mint az ágyban fekvő, de álmatlan öregember ízületei.
Repedések futnak a falakon, akár az arcokon a ráncok, és a kerítések ki- vagy
befelé dőlnek, attól függően, hogy merre süppedt meg velük az anyaföld, vagy
merről kapták hátba az északi szelet. Ez a város is öreg már. Délvidéki
viszonylatban matuzsálemnek számít. Hogy mégsem a sorvadás látszik Kanizsán,
azt elsősorban azoknak a gyerekeknek köszönhetjük, akik épp a napokban csukják
be a tankönyveiket. Kisiskolások, nyolcadikos és középiskolás ballagók százai
enyhítik derűbe ezeket a nehéz időket. Meg kell engednünk nekik, hogy álmaik
szerint alakítsák sorsukat.
A sorsról szóltam, aminek furcsa szokása, hogy sosem lehet kaptafára
igazítani. Ahogy a tiszavirágok nyílnak és elpusztulnak, úgy az emberi létforma
is ciklikus. Ne tévesszen meg senkit az, hogy naptári értelemben nekünk hosszabb
élet járna. A mi létezésünk is csak füst, ami elszivárog: kinek a kulcslyukon,
kinek a tornyok kürtőin át, kinek a tíz ujja között, míg tenyerébe temeti az
arcát. A gyerekeink életük tavaszában járnak még.
Ha én egyszer madár leszek, meg fogom érteni, hogy a tornyok helyett ők
lesznek az óriások, akik a jövőbe látnak, és lelkükben olyan dac fog munkálni,
ami városunknak egy másfajta, az emberibb értéket fogja biztosítani.
A
tornyoktól magasabbra nő majd némelyikük. Hite lesz, és akarata. És ha így fog
történni, Magyarkanizsán a tornyaink között nem csak a kósza ötleteket, az
elkapkodott lehetőségeket, az elsóhajtott panaszokat, hanem sokkal fontosabbat
- az erőt adó kedvet fogja tapasztalni, aki fejét az ég felé fordítva, kíváncsi
lesz városunk szellemiségére.
Mert akkor majd odafönt a reményt fogja sodorni a szél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése