VOLT EGYSZER EGY RAJONGÓM

Ahogy a jó bor a hosszú érése során időnként felforr, úgy az ember vére is meg-megpezsdül néha. Az életünk véglegesített, és mégis időtlen. Nehéz megmagyarázni. Egy férfi – még a legpipogyább is – naponta kaparászik éles pengével a torka körül. Hozzáedződünk a veszélyhez. Aki meg valaha találkozott már a végzetével, annak a kaland is inkább csupán érdekesség, a létének színes mozzanata, és a zárszót, ha muszáj: a hangjának megremegése nélkül tudja majd kimondani. Viszont olyan kipróbált férfiról még nem tud a világ, aki egy igéző női szempár nézésébe kicsit se pusztult volna bele.  
 

 

Első nap.

Szerdán történt. Egy álmos, tökfőzelék-színű és állagú átlagos szerdai napon az önkiszolgálóban vettem ezt-azt. Délelőtt volt, ázalag kedélyű májusi hétköznap. Zsömle, párizsi, joghurt a kosaramban, a fejemben meg a nagy üres gondolattalanság lezárt doboza. 

Lézengett rajtam kívül még néhány vevő, amikor a kasszához értem. 

Várni kellett a sort, vacakolt a pénztárgép. A kereskedőnő kapkodó, ügyetlen mozdulatokkal matatta a kassza belsejét, miközben lesírt róla, hogy legszívesebben éppen máshol lenne. 

Ma már tudom – hisz azóta ezerszer végigjátszottam -, hogy nem én figyeltem föl rá. 

Nem. Ő vetette észre magát. 

Tette ezt azzal az elbájoló praktikával, ami Ádámtól kezdve működött férfi és nő között. 

Előttem a nő, annyira hogy a virágillatát éppen csak megsejtettem, mint éreztem. Szép, formás lábak. Gesztenyeszín, hosszabb haj, könnyed tavaszi viseletben, lengén. Azon kaptam magamat, hogy már bámulom. 

Túl késő volt. 

Villámütéses komoly szemmel, de szája szegletében félmosollyal nézett vissza. A tekintetünk összekapaszkodott, és akkor lódult velem egyet a világ, mert mondtam neki valami közhelyesen mulatságosat, amit ő helyénvalónak és kedvesnek talált. 

Csilingelő nevetés honorált. 

A kijáratnál már olyan gáláns természetességgel engedtem előre, mint aki bizalmas ismerősével találkozott. Álltunk az utcán, kicsit megijedve, tétován és fogalmam sem volt, mi fog történni. Eszembe villant, hogy tán illő lenne bemutatkoznom, de rögtön a szavamba vágott, hogy ő már régtől fogva ismer, ne fáradjak. Mi több, azt is tudja, mivel foglalkozom. És mert tetszenek neki az alkotásaim, egyben a rajongóm is. A rajongóm. Istenem! Milyen egyszerűen, milyen őszintén, pirulás nélkül jelentette ki a boldogságom kulcsfogalmát! A rajongóm. 

Még akkor is a szót forgattam a számban, amikor a kisparkon átvágva eltűnt az utca sarkánál. Másnap ugyanitt, ugyanekkor. Ez volt a búcsúmondata. Aztán szerdán, azon a meggyönyörített, átszellemült napon már semmi értelmesnek tűnőt nem csináltam. A fénymarta felhőket figyeltem. 

Vártam a csütörtököt.

Második nap. 

Hildának hívták. 

Máskor gondolkodás nélkül fölnyerítettem volna, mert a boldogult Bandi bácsi német juhász kutyájának is ez volt a neve, de akkor valamiért illő tisztelettel hallgattam, mint a csuka, és módfelett ellenállhatatlannak találtam Hildát is, meg a nevét is. Pedig korántsem számított tökéletes szépségnek: a gyermeke születése után már asszonyosabb volt a csípője, teltebb a hátsója. Ám az arca aranyosan ovális formája, majdnem görögösen ívelt homloka, nyakának márvány simasága különösen izgalmassá tette lényét. Jelenség volt - ha értik, mire gondolok. 

A csütörtök délelőttöt együtt bóklászva töltöttük. Ő mesélt magáról, az életéről. Egy közeli városkában élt. Sok mindent megtudtam róla, a válásáról, a szülei viselt dolgairól. Mellette szóhoz sem jutottam. Csak néha bólintottam, és jobbára helyeseltem. 

Gyönyörködve hallgattam. 

Egy idő után felém fordult, és azt mondta, hogy nem csalódott bennem. A világ legmegértőbb férfija vagyok, végtelenül örül, hogy személyesen megismert. Búcsúzáskor a kezét nyújtotta, majd a lüktető arcomra nyomott egy csókot. Aznap nem mosakodtam.

Harmadik nap.

Estefelé, ahogy hűlni kezdett az idő Hildára terítettem a pulóveremet. Hozzám bújt és azt mondta, hogy a művészetem nagyon hasonlít az ő gondolkodására. Valóban. Sok mindenről tényleg egyformán vélekedtünk. Nem hiába: hisz a rajongóm. 

Annyi szeretettel mondta megint, hogy beleremegett a szívem-lelkem. Végre egy ember, egy nő, akit minden porcikájában mellém teremtett az ég! 

Elhatároztam, hogy hálából majd verset írok neki, vagy legalább megfestem a portréját.

Negyedik nap.

Szombat este színházba mentünk. 

A darab felejthető volt, gyenge színészi alakításokkal. 

Mindketten éreztük a mű színpadi meg dramaturgiai hibáit, és egy hangulatos presszó teraszán éjfélig tárgyaltuk a hiányosságokat. Hilda kifogásolta a pongyola szövegeket, majd tett néhány rossz ízű megjegyzést a díszletre. Váratlanul hozzám fordult és az alábbi meghökkentő kérdést szegezte nekem: „De ugye, teveled az ilyesmi sosem fordulhatna elő?” Azzal választ sem várva tovább mondta a magáét. Ám bennem megpendült valami vészjósló húr: amott - legbelül. 

Bár jóéjt-csókkal váltunk szét, szombat éjjel odahaza még sokáig bámultam a plafont.

Ötödik nap.

Hilda vasárnapra kiöltözött. A bárban ő volt a legcsinosabb nő. Pezsgőt ivott, sokat nevetett. Halk muzsika szólt, az asztalunkon bordó-szín gyertya fénye táncikált. Bennem meg egyre tolult föl a kérdés, ami végül kibukott belőlem:

 - Mondd, kedves! Tulajdonképpen mit olvastál tőlem? Vagy melyik festményem tetszik?

Ilyen döbbent csönd fogadhatta a sírjából előjövő bibliai Lázárt. 

Hilda megütközve nézett rám, a szemébe könnyek tolultak. Szája legörbedt, ahogy visszakérdezett:

- Én nem olvastam tőled semmit… Hát nem te vagy az a híres filmrendező?!

Fáradt magyarázkodásra sem volt erőm. 

Szédülés fogott el. Fölkeltem az asztalunktól, s míg a pultnál fizettem a hátam mögött hallottam Hilda elviharzó lépteinek kopogását. 

A sárga utcai lámpák fényében aztán még egyszer láttam, amint taxit int magának, és eltűnik. 

Járulékos veszteség gyanánt örökre nála maradt a pulóverem. 

Benne Hilda - egyetlen rajongóm - illatával.

Pósa Károly