-KÁRÖRÖM-
Idejekorán
szólnék: nem vagyok az a kifejezett focirajongó típus.
Úgy is mondhatnám, hogy az életemben sok más egyéb mellett ugyan helyet
találtam neki: valahol a második, harmadik körben, beékelve a labdarúgást az
esős napokon szokásos elheverés, meg a közeli nőrokonok névnapi köszöntői közé.
De már úgy vagyok vele, hogy így is csak kicsit jóleső, kicsit szükségszerű
dolog ez az egész. Kényszer, na.
Egy férfinak – ha a bőrt nem is rúgja – legalább a fontosabb rangadókat látnia
muszáj. Pironkodva vallom be, hogy olykor csak a rövid képsorokból álló
összefoglalókat nézem meg. A gólzáporból informálódok - amit fölérek ésszel -, és ez
a magamfajta félművelt embernek elég. Ha netán kérdeznek – nemigen volt még rá példa
-, tudjak mit válaszolni. Esetleg asztalnál hasonló témához hozzászólni, mert
nincs attól kínosabb, mint hallgatni, pislogni nagyokat, miközben mások
számunkra kvázi „idegen nyelven” értekeznek valamiről. Ilyenkor szerényen és
lehetőleg röviden közbe kell szúrni egy biztos információt, amiből a többiek
tévesen azt fogják hinni, hogy mégiscsak értek a labdarúgáshoz, bár a rosseb se
hitte volna rólam! (És milyen üdítően visszafogott tudok lenni! Milyen
alázattal csöpögtetem a tudást…)
Vagy harminc éve a tinédzserkort Rudi Völlerrel húztam ki, akinek egyéni
tetteit szó szerint bemagoltam, és ha kellett, mint bűvész a mandzsettából csak
előhúztam. Rudi az NSZK válogatott játékosa, majd edzője volt. Baltával
faragott arcát rendre fölismertem, elejtettem róla néhány kevésbé közismert adatot, és bezsebeltem az elismerő pillantásokat. De ha mélyebbre ásott volna valaki
tudásomban, valószínűleg elképed azon, milyen gyermeteg szinten értem én a
focit.
Mivel kevés esélyem van arra, hogy a labdarúgásban való jártasságom révén
valaha telitalálatos totószelvényt fogok kitölteni, marad a becsületből
megfelelés. Tél-túl kísérem a meccseket, pláne a mostani világbajnokságot.
Unalmasabb részeknél a távirányítóval elparancsolom a sportperceket, hogy aztán
a reklámblokk miatt visszakapcsolva hüledezzek egy sort, mennyit változott az
eredmény alig negyed óra alatt. Hozzá nem értésem folytán rend szerint a
gyengébbnek vélt ellenfélnek szurkolok. Esetleg azoknak, akiknek szebb a mezük.
Mindazonáltal vannak csapatok, akiket kifejezetten utálok. A politikailag
korrekt közbeszéd sivalkodó védelmezőinek üzenem: a gyűlöletem csakis személyes,
érzelmi alapokon nyugszik, nincs bennem általánosítási vágy. Eszemben sincs az
általuk képviselt nációkat megvetni. Egyszerűen:
ki nem állom azt a pályára kifutó tizenegyet. Válogatott edzőstül,
cserejátékostul.
Például az olaszok. Ezek az olajat ivó tücskök a legunszimpatikusabb
gyülekezet az összes között. Ha netán vezetnek, képesek hetven-nyolcvan percet
elszabotálni. Hemperegnek, gesztikulálnak. Büszkén hordott fazékkék mezben
tucatnyi hisztérika. Hogy van Isten, azt pontosan tudni, amióta szépen haza is kulloghatnak Brazíliából. Remélem a franciák is keresgélik már a bőröndjeiket. Ez utóbbi
válogatott azért van a bögyömben, mert nem átallnak európai csapatként
szerepelni, holott valami Afrika-bajnokságon nagyobb létjogosultságuk lenne. A
Marsellaies szövegét, dallamát hírből sem ismerő, a hajdani gyarmatokról
beszivárgó játékosaik csak annyira franciák, amennyire mondjuk Mesut Özil sváb.
Ráadásul a francia csapat néhányszor teljesen érdemtelenül úgy jutott a nagy
világversenyek fináléjába, hogy csak a jószerencse, a sorsolás, a bűvös trükkök
százai röpítették őket előre. A góljaik nem. Ebben is méltó társra találnának a
most levitézlett talján válogatottban. Harmadik undormányaim – ki nem találná
senki – az USA válogatottja. Én elhiszem, hogy baseballban Kuba után szoktak
másodhegedűsök lenni. Ám az már több a soknál, hogy mert pénzük van, rögtön a
fociban is helyet könyököltek maguknak. Mivel a kistestvérük, unokaöccsük –
Anglia – is kapott a szájára rendesen, csak bízni tudok benne, hogy elmegy a
kedvük a dekázgatástól, és ha ezután focizni akarnának, akkor azt a röhejes
amerikai tojásdad labdájukat fogják a hónuk alatt értékes húsz centiméterekért
tovább hajítgatni, miközben örvendetesen ütik majd egymást. Esetleg furkósbottal megküldött, vaskos kesztyűkben fogott
gumilabdacsokon őrjöngenek majd, senki emberfia által nem érthető
játékszabályaik alapján.
Az afrikaiakat most nincs kedvem, meg időm bántani. Akik európai
klubcsapatokban játszanak, azok most is megkapják a húsz deka parizert. A többi
mehet vissza, ahonnét jött.
Kellemes meglepetésként ért viszont a kicsiny, de hatékony Costa Rica szereplése! Az
első meccsükön hátrányból fordítva, szép játékkal lefocizták az előző vb
elődöntősét. A másodikon taktikai győzelmet arattak a legtaktikusabbnak tartott
európai válogatott ellen (amelyik ráadásul szintén egy jó meccsel kezdett) - a
bírói ellenszél dacára is. A harmadikon félgőzzel játszva, az erejükkel
spórolva simán hozták a csoportelsőséghez szükséges eredményt.
Costa Ricában még ötmilliónyian sincsenek.
Magyarország, vagy – ha tetszik - Szerbia fele. Mégis fociznak. A példa mutatja: nem is rosszul.
Olvasom róluk, hogy bizonyos számítások, mutatók, statisztikák szerint – ők lennének a világ legboldogabb országa.*
Most már azt is értem, velünk ellentétben, miért tudnak gólokat rúgni.
*„happyplanetindex” - érdemes a linkre kattintva megnézni a Föld országai közül ki mint vélekedik
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése