2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2014. június 2., hétfő

NYÁRI FOCI


Az Ezredes, a Gyilkos, az ex-Kex énekes és én


Hej, de szép nyári nap volt!
Az Ezredes pont úgy viselkedett, mint a kicsit nagyobbra nőtt gyerek, aki hol indiánosdit játszik, hol ő a legkisebb királyfi; hol az őserdő ura, hol pedig a színpadi rivaldafény egy szál gitáros énekese.
Mintha sosem akart volna fölnőtté válni.
Úgy élte le hatvanvalahány évét, hogy a férfiasan komoly dolgokat szembenevette, de az aprócska hogyishívják ügyeken viszont dühében sírni tudott. Igazi tőről metszett ember volt. A régi vágású urak, vagabundusok, kicsapott diákok, kékvérű lázadók, palotás grófi ivadékok és útonállók megtestesítője. Sosem lehetett kiszámolnom, éppen melyik kedvében találni. Mind az ő arca volt. Mind jól állt neki, mert az összes alakjában megneszelhettem valami félelmetesen egyszerűt, közvetlent és mégis titokzatost, ami miatt csak szeretni lehetett. Hát: szerettem én is.
Augusztus járta.
A pokoli meleg délutánon izzó porszemek táncikáltak a levegőben. Csorgott a hátamon a víz.  Fociztunk a kővágóörsi nádfödémes parasztház udvarán, a nagy diófa árnyékában. Az Ezredes meg én párban, amazok - kettőjük ellen.
Baksa Soós János, a régi Kex frontembere, fedezetként a Vörössel.
Egykapuztunk.
Életre-halálra ment a játék. Mezítláb rohangáltunk le-föl, a nyírott gyöpön időnként seggen csúszva, minden sportszerűséget, szabályt mellőzve, lökdösődve, egymást taszigálva, gáncsolva, buktatva a másik kettőt. A labda szépen gurult. Száraz fűszálak tapadtak rá. Izzadt vádlinktól nedvesen fénylett a disznóbőr.
Nagyokat kurjongattunk, szentségeltünk, ziháltunk. A tüdőmet akartam kiköpni az első tíz perc labdacselezés után. Egy-egy pillanatra a mellettünk terpeszkedő kerti asztalhoz ugrottunk, ahol az Ezredes roséja volt kétliteres, hűvösen gyöngyöző palackokban. Töltöttünk, és a kánikulában, a karcsú pohárból egyhajtókára kiivott bortól azon nyomban bíborszínű köd ült az agyunkra. Ettől még vadabbul ment a focizás. Félrészegen már csak a győzelem diadalára hajtottunk. De gól nem esett.

Amikor Baksa Soós már csak tántorgott, és csontsovánnyá aszott, elgyötört testével maga volt a hetvenes évek tönk szélén túlra sodródott reménye, a régi, a nagy, a Syrius, a Kex, meg az a generáció, a nyugat-berlini disszidálással, a harmincévnyi távolléttel, a haknikkal, meg a szórakoztató zenei múlttal, vagy éppen – mint esetében - összművészetében felejtett, a maga korában soha meg nem értett zsenijével, akkor egyszerre azt mondta:
 - Faul.
Nézett rám, nagy bögöly szemeivel, és tarajos, kikeményített punk haja rőten meredt a tűző égboltozatra, ahol rongy felhő sem látszott, csak a nap sárga zsarátnoka vakított.
 - Faul. – mondta, kíméletlenül, de olyan reszketegen, mintha koldus kéregetne az utcasarkon. Beleegyeztem.
 - Akkor én most beállok a kapuba, te meg rúgsz nekem büntetőt. Ha bemegy: győztetek. Ha nem – akkor mi. – azzal, ahogy mondta úgy is cselekedett. Hórihorgas alakjával, piros farmernadrágban beállt, az alig másfél méternyi távolságra levert két cövek közé. Pipaszár lábán harmonikázott a rikító farmerje és a göbös, csontos, agyonszurkált kezén dagadtak a vénák. Kilencvennek látszott. Tán hatvan éves, ha volt. Karikában a lába, nézett merőn. Amazok is lihegtek. Tőlem várták a sorsdöntő büntetőt. Azóta értem, mit érezhetett az a sok ókori hadvezér, az életet vagy halált eldöntő csatájának legsúlyosabb pillanataiban. Ó, én is tudnék a térképre bökni, és a biztos győzelem reményében harcba diktálni ezreket, tízezreket! De vajon mit gondolhatott magában Sámson, amikor nagy sóhajjal fölvette a földről azt a szamárállkapcsot, és szembefordult a filiszteusok seregével? És Dávid, miközben lehajolt azért a lapos, kerekded kavicsért, ami a parittyába olyan jó tud illeszkedni?
Valami hasonlót, mint én, a cingár Baksa Soós előtt, akinek rogyasztott karika lába kizárt minden lehetséges majdani gólörömöt. Sosem voltam jó focista. Az elejében még próbálkoztam, mondhatni erőlködtem, hátha megfelelek az utcabelieknek, de néhány szemüvegem megbánta a labdával való találkozást, az összefejeléseket, vagy amint estem-keltem, és ahogy nőttem úgy mondtam le arról, hogy én valaha focizni fogok, akár a többiek.
Most meg? Büntetésből, büntetőt rúgok. Néz az Ezredesem, a barátom, meg a korabeli magyar rockélet legnagyobb sztárja. A labda előttem.
Két lépésből lódultam neki és elrúgtam. És azóta is annak a véletlennek a hatalmán tűnődök. Megszereztem életem első büntető gólját. Baksa Soós csontos térdét súrolva, a lába között ment be a focilabda. Épp akkora volt a hely, hogy telibe kapva a kapust érvényesíthető a találat. Még filmeken sem láttam hasonlót.
Hogy meglepődött Baksa Soós, azt onnét tudom, hogy egy darabig hitetlenkedve csóválta a fejét, de aztán kivette a füléből a gyöngyökkel varrt indián toll-függőjét és nekem adta. Úgy tűnt, erősen meg van illetődve. Érdekes pillanata volt az életemnek.
Aztán, aznap még sokat nevettünk. Utána levelet is kaptam. Az Ezredes írta.
Hej, de szép nyári nap volt!

„Kipihente magát Kend? Milyen utóhatás keletkezett? Vagy csak úgy túl vagyunk
rajta? Hogy van a család és a csikó? A lemezek és kazetták lassan útra
kelnek.
Én nem sokat találtam.

Itt a lakásátalakítás miatt lassan a feje tetejére áll minden, de talán
kibírjuk. Kolbászt eszünk, pálinkát iszogatunk, lányokat ölelgetünk,
énekelgetünk. Kívánom Maguknak is!
Cs. Tamás”
       Pósa Károly
 

Nincsenek megjegyzések: