2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kóbor kutya. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kóbor kutya. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. április 2., szerda

KUTYA ÉLET


Az Apró-tanya őrei

Kuvasz élet

A magyar rendőrség kutyás egységénél ezentúl kuvaszok is teljesítenek majd szolgálatot. Néhány kölyökkutyával már el is kezdték a kiképzést.
Érdekes kísérlet. Egyelőre megtartom a véleményemet, annyit viszont megjegyeznék, tamáskodom a sikert illetően. Egyedi a kezdeményezés, kétségtelen. Meglátjuk. A kuvasz kiváló őrző-védő, egy emberhez ragaszkodó fajta. Hogy a rendőri állományban miként fog viselkedni, na, ezt nem tudom…Efelől akadnak kétségeim.
Öreg tanyás barátomnál jelenleg is tucatnyi kuvasz vigyázza a gazdaságot.
Európai bajnokok a kutyái, jó kis tenyészet.
Tapasztaltam, ha belül vagyunk, szelídek. De a kerítésen, placcon kívüli világ jobban jár, ha kikerüli őket. Hobbiból aranysakálokat hoznak haza hajnalonként. Kiterítik a trófeát a küszöbre. Már ami maradt belőle…
A tanyaudvaron belül semmihez sem nyúl a kuvasz. Jellemzően a telekhatáron kívül is békén hagyja a haszonállatokat, tehát a dűlőúton poroló birkanyájat, lovaskocsikat meg se ugatja, az elhaladó forgalmat fél szemmel nézi, de nem zavarja, mint egy-két idegbeteg városi bolhazsák, amik – ha kell, ha nem – képesek kirojtozni a biciklisek nadrágszárát, vagy rárontanak boldog-boldogtalanra.
Nem, a kuvasz nem alattomos. Tisztában van az erejével, ám csak akkor használja, ha az indokolt. Mondjuk, ha egy konkurens kankutya koslat a környéken, annak nekimegy: elzavarja, vagy ha más mód nincs az odébb tessékelésére, meg is küzd vele.
Viszont a kuvasznak hely kell. Nemhiába a rideg pásztorélet az övé. Hallottam öregkorára megbolondult kuvaszról, amit az ismerős vadász a tetőről lőtt agyon, mert már nem bírtak vele. Csak azt nem teszik hozzá, hogy egy életen keresztül harminc négyzetméteres "udvarban" tartották. Még rosszabb, ha megkötik. Más is megőrülne ettől.

Rend, rend, rend

Napok óta közbeszéd tárgya, hogy a magyar rendvédelmi szervek hadat üzentek a kábítószer maffiának. Az országos szintű akció révén egyre-másra iktatják ki a drogüzéreket.
Dicséretes a buzgalom – hajrá, hajrá!
Lenne viszont egy kis hozzáfűznivalóm.
Ugyan kedves policájok, tessenek néha Budapest belvárosában is razziázni!
Mokány terepjárók, drónok, de még nyomkövető kutya se kell hozzá!
Pusztán a múlt vasárnap, a Keleti Pályaudvar környékén, a Bethlen sétálóutcán félórányi teraszos kávézás alatt vagy húsz drogdílert számoltam össze, s csak azért nem többet, mert a mellékutcákba nem néztem be. Az arrafelé lakók gyakorlatilag már arcról ismerik a cuccos neppereket. Szívesen meg- és bemutatjuk őket.
Tudjuk, melyik padon időznek, melyik sarkon alkudoznak, és melyik vonattal húznak el a vérbe...
Ha a magyar rendvédelmi szervek átütő sikerre vágynak, tiszteletüket teszik a pályaudvarok környékén: a Nyugatinál se jobb a helyzet. Legyenek előrelátóak, minimum egy rabszállító autóbuszt biztosítsanak, mert a sima rabomobil ide kevés lesz.
Monomániám: két darab posztos rendőr állandó, sétáló jelenléte minden pályaudvar környékén normalizálná a közállapotokat. A fűtött-hűtött rendőrautóban könnyű tespedni. Nehezebb két lábon üldözni a bitangokat.
Persze, van, amikor a rohamkocsis járőrnek is melege lesz.
Videó készült róla, ahogy az egyik Párizs környéki kerületből az autóikba menekülő egyenruhások pánikolva hajtanak tova az utcán randalírozó csőcselék elől. Az egyenruhásoknak sikerült a kitörés, nyomták is a gázpedált, szélsebesen robogtak vissza a biztonságosabb belvárosba.
A söpredék gátlástalansága a francia mindennapoknak részévé vált. Ahogy a német karácsonyi vásárok hozadéka lett a beton úttorlasz, pont úgy megszokható a napi rendszerességgel zajló göteborgi bandaháború. A társadalmi közöny bizonyos szintje után pedig vonogathatóak a vállak.
Mindez álprobléma. Tudjuk.
Nincsenek is NO-GO zónák.
Berlinben, Párizsban a zsinagógák környékén önkéntes arab polgárőrök – civilben zömmel agysebészek, de legalább informatikus főmérnökök – vigyázzák a rendet, sőt szólnak, ha egynémely zsidó feledékenységből nem viseli közterületen a kipáját. Ha nincs nála, adnak neki: mármint kipát…
A brit protestánsok mostanában a mecsetekbe járhatnak misézni, beengedték őket a pakisztániak, miként örvendetes az is, hogy a Charlie Hebdo végre megjelenik pastu nyelven, mert a főszerkesztőségét áthelyezték Iszlámábádba, ahol a főimám további Mohamed karikatúrákat vár tőlük! Rijád önkormányzata nemzetközi pride-ot szervez, sörrel, disznótorossal, és a szabadszellemű félmeztelen stoppos svéd lányok végre biztonságosan kirándulhatnak Algéria vadregényes hegyi falvaiba.
21. század, mi így szeretünk!

2016. szeptember 2., péntek

EBADTA!

„Kutyát csak paprikásba.
A macskát azt lehet sütni is.
Különösen a máját.”
(Elhangzott egy kanizsai vita kapcsán, 1998 tavaszán.)


1.      rész

És fogytak a környék kóbor kutyái. Kezdetben senkinek sem tűnt föl a közterületen lézengő négylábúak létszámának hirtelen megcsappanása. Ugyan kinek hiányzott az a néhány vedlő bordájú, nyálát csorgató, utcán őgyelgő, borzas eb? A csavargó, éhenkórász falka állományáról sosem készült statisztika.    
Előbb a mulya, semmire se való, az emberhez dörgölőző fajtájúaktól, azok közül is a nagyobb termetű, súlyosabb bolhazsákoktól ürült ki a zöldövezet. Majd egy-két hétre rá megjött az étvágy. Az igények fokozódtak. Ennek következtében a szükség törvényt bontott. Minden mindegy alapon sorra került az összes csatangoló blöki, ami vesztére éppen a városon kívüli töltés körül szerette volna megtalálni a gazda nélküliség örömét, a szökött házőrzők szabadságát, vagyis a láncaiktól megszabadult proletár ebek mennyországát. Amelyik szép szóra, hívásra nem esett kézre, nem jött lábhoz, kicsit zavarni meg hajtani kellett ugyan, de a csoportos vadászat ősi receptje kötelezően hozta az eredményt. A befogott kutyák nem a négylábúak édenkertjébe kerültek. Egytől-egyig a bográcsban végezték. Igaz, néha mégis a paradicsomban, mert előfordult, hogy egyik-másik különösen ínyenc, torkos vendég ragaszkodott hozzá, hogy márpedig a pörköltbe a paradicsom is kötelező. Az ajánlásukat komolyan vették. Veterán szakácsok is akadtak közöttük. A tapasztaltabbja már sündisznót is evett. Éppen ezért, az ártani nem árt elvét elfogadva - ha odahaza volt, vagy a piacon találtak elgurulva, a betonpultok alatt otthagyva - paradicsomot is adtak a matériához.  A szép, egészségesen piros hús többnyire gyorsan megfőtt, a végjátéknál alig kellett hozzá evőkanálnyi őrölt paprika. Hogy a kényesebbje ne panaszkodhasson a szokatlan mellékízre, ezt az indokoltnál erőteljesebb fűszerezés ellensúlyozta. Ilyenkor aránytalanul gyorsan fogyott a bors, a vegeta. Egyszer valaki hozott két kacsatojást. Isten tudja melyik fészekalj siratta. Kerítettek hozzá lábasnyi éppenhogycsak mutatóban zsizsikes lisztet, és már készült is a szaggatott nokedli, amit a foxterrier-keverék szaftjával tunkolni oly nagy öröm, élvezet volt.
Népünnepély számba mentek ezek a kora estéken kezdődő kulináris szeánszok. Szép, önmagára sokat adó, értelmes társaság verődött össze. A meghívottak a kiskapu mellé támasztották a kopott biciklijeiket, paroláztak a már ott lévőkkel, majd a terasz melletti padra rakták a magukkal hozott üveg italokat. Olcsó gyümölcspálinka, konyakszerű pancsolt szesz, hamisított gyomorkeserű járta. A kert barackfáinak lombja alatt az esti párákkal a filléres cigaretták büdös füstje pompásan összekeveredett. Föl-fölizzottak a csibukok: a lakomavendégek egymásnak adták a tüzet. Míg némelyek - a háziasabbak - az eszcájggal csörömpöltek, készítették a kerti székeket, meg az asztalt, hátul a susnyás takarásában nyúzókések, és az erre a célra kifent bicskák élén csillogott a hold hulla fénye. A fészerben használt rosszabbik balta fokával akkurátusan kupán- pontosabban agyonvert kutya pedig már nem tiltakozott, amikor elejtett nyúl módra fejjel lefelé, a két hátsó lábára hurkolt madzagon le lett lógatva a meggyfa ágáról. Alkalmanként szépen odaadta a bundáját, tenyérbe kínálta a mancsát, hogy a bőréből kifordítottan, vágódeszkára helyezve kis kockákra lehessen darabolni. Ahogy az már egy szokványos paprikás húshoz illik. Sorshúzással döntötték el, kinek a feladata a fej, a belsőségek, az irha meg a nyakörv eltüntetése.  
Nyilvánvaló, hogy a gusztustalan munkát senki nem szívesen végezte. Mégis el kellett ásni a terhelő bizonyítékokat. Így aki a rövidebbet húzta, annak állampolgári kötelessége volt a dögtemetés. Ha esze volt, megtette a vacsora előtt. Evés után, teli hassal ugye - senkinek sincs kedve dolgozni.  
A vacsora készítése sosem ment vita nélkül. Mindig volt a rotyogó üst mellett néhány avatottabb szakértő, akik a hasukat féltve végig- aggodalmaskodták a dínom-dánom előkészületeit: okoskodtak, kibiceltek, ott pákosztoskodtak a tűz körül, beleszóltak, hogy milyen és mennyi parázs szükséges az éppen csak pöszörgő, alig buborékoló, lassan fövő masszához, kell-e még hozzá babérlevél, vagy milyen időközönként kell okvetlenül megrázni a bográcsot, nehogy odakapja az alját, a csontosabb legyen alul, a karmonádlija a tetején... Egy közepes méretű, rendes háznál tartott, nem nagyon éheztetett, nem túl öreg, kétszer-háromszor kölykezett tacsikutyához általában másfél kilónyi, a Rétből lopott káposztát szeltek föl. Azt sem az e célt szolgáló konyhai káposzta-gyaluval, hanem késsel vagdalták. A társaság zöme a vaskos szálú salátára esküdött, csak úgy, mint a kenyér esetében, aminek divatosan keskeny karimájú porciózását megvetették, túlontúl úrinak, finomkodónak találván azt. Emiatt a péktől zsákokban árult, rinfúzban, aprópénzért megvett, a jószágnak szánt többnapos vekniket jobbára négyfelé vágva ette amelyikük adott az egészséges táplálkozásra, vagy akinek érzékenyebb volt a gyomra, és esetleg nehezebben viselte volna a zsíros szaftját a négylábú pörköltnek.
Ám a mondás szerint minden szép dolognak vége szokott lenni. Egyik napról a másikra eltűntek a közterekről a kóbor kutyák. Az éhesebbje már a vasúton túli kerületet is átvizsgálta, egy alig kilónyi félvér pekingi pincsivel, vagy egy alvégi vashordóban érlelt, szíjas hátú öreg szukával is beérték volna. Lázas keresésük közepette, legnagyobb keserűségükre érte őket a hír: munkába állt a községi gyepmesteri szolgálat. A konkurencia!  – szakadt ki a sóhaj az egyik gourmand-ból. A többiek szívták a fogukat, szűrték a szót, káromkodtak.
A dolgok ilyetén alakulásának a válogatósabbak, a kákabelűbbek betegei lettek. Elétvágytalanodtak. Családtagjaik legnagyobb megdöbbenésére csak turkálták az otthoni kosztot. Ehetetlen volt nekik még a kakaspaprikás is, és undorral tolták el maguk elől a borjúpörköltet. Titokban kutyával álmodtak. Vaskos, széles hátú, kihízott combú kutyákkal, hagymásan, sok tejföllel.
  
(folytatása következik)    

       

2015. március 27., péntek

NAPLÓ 9.



Juhász


„Esőszagú péntek. A szél jó asszony módjára odaadón ringatja a fák ágait. Édesedik a füvek magja, a bátrabb kikirics már erős sárgán pöttyözi a járdák szegélyét, a binyaklott kéményekből egyre ritkábban száll föl a kandallók füstje, az ablakokba pedig visszakerülnek a téli hónapokban gondosan elplántált virágok. Tömött zsákú emberek mennek a piacra. Már a harang szavára sem torpannak meg. Sietős a léptük. Fürgeségük mégsem az elevenség derűjét sejteti, sokkal inkább szól a tanácstalan kapkodásáról. Messziről látni rajtuk, hogy e szegényes idők tavaszán ki-ki a napi megélhetése után iparkodik. Azt ugyan bottal üthetik! Cudar a március. Cudarabb lesz az április – károgják a népek.
Gazdátlan ez a péntek, szétszórt cukros morzsáit kínálja a hétvége. 
A színház udvarában ittfelejtett kóbor kutya száraz kenyér héját rágja. 
Nincs neve. 
Én csak Kutyának szólítom. Kávészínű német vizsla. Sovány szuka. 
A törzskönyves papírja is meglehet valahol, a hajdani gazdájánál, annál a rongy embernél, aki kicsapta az utcára. De előbb alaposan elverhette, mert a nyeszlett pára hosszú ideje nagy ívben kerül mindenkit. Vedlő bordával kullog tova, mihelyt bizalmas távolságba kerülnék hozzá. Amióta etetem, mintha enyhülne irántam. Mostanában nem rebben el oldalazva, ha füttyentek neki. Valami kevéske, alig észrevehető, bensőséges viszony már kezd kialakulni közöttünk, mert ahogy szomorú szemét rám függeszti, a tekintetében egy kis lángocskája gyúl a hálának. Megismer. Úgy tűnik, meleg kutyaszívében talált helyet számomra, értékeli a figyelmemet. 
Az elhatározásom, hogy törődök vele nem új keletű. Sintér volt öregapám. Szeretem a kutyákat, a jószágot. Nem a ma divatos rögeszmés akarattal, hisztérikus állatvédőként, hanem csak úgy, meghitt egyszerűséggel, ahogy egy érzékenyebbre hangolt lénnyel illik bánni.
Régebben tele volt a város kóbor kutyákkal. Télutón, kora tavasszal, amikor a fagyott földön már dolgot adott a tüzelőre kupacolt tavalyi csutka maradékát összegereblyézni, és a piszkos hófoltok makacsabbja is csak a legeldugottabb, árnyékos szögletekben incselkedett a melegedő fuvallattal, az utcákon falkába verődve loholtak a bolhazsákok. Csupa tarka, szedett-vedett korcs. Fürtökben szaladtak egy-egy tüzelő szuka nyomában. Némelyik nyakörvesen, hosszú, több méteres láncot húzott maga után: alighanem a fajfönntartás ösztöne erősebbnek bizonyult az őrzött családi ház iránt parancsolt felelősségtudatnál, meg a kerítésnél is… Aztán, ahogy elszaporodtak a köztereken kószáló blökik, az illetékesek begyűjtötték őket. Európai módon. Egyen-ketrecekbe csukták a sok kóbor kutyát. A szerencsésebbjeit új gazdák fogadták örökbe. Amelyikkel meg mostohán bánt a természet, küllemre nem volt tetszetős, vagy fogahullott, vénülő házőrző volt, azt egy injekció irgalmasan végső pihenésre dirigálta.
Mostanában alig látni gazdátlan kutyát. Chipet, nyakörvet kap a legvadabbul kinéző fajtalan négylábú is, így lassan megszűnőben a társadalmi rangkülönbség a pedigrés bajnokok, a házi kedvencek, a drága bundájú divatkutyák meg a letisztázhatatlan vérvonalú, hordókból ugató korcsok között. Ritkán, azért fölbukkan egy kósza jószág, jelezve, hogy egyáltalán nem az emberi lelketlenség van szűnőben, pusztán a gyepmesteri szolgálatnál veszik komolyabban a dolgukat.
De akármekkora legyen a rend, én azért szeretek utcán csatangoló kutyával találkozni.
Lehet neki csettinteni és ételmaradékot vetni. Nem kerül sokba jónak lenni. A színház udvarában lakó kutyának látni a szemén, hogy ő is tudja ezt. Ért bennünket. Ért, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy legbelül szánakozik is rajtunk.”

                                                                                Pk