A KONTÁR PEDAGÓGUS BUZGUL - VII.

Hakapeszi Makik 

Mire ez az írásom megjelenik – tehát egy-, vagy másfél óra múlva – már megint néhány szöggel több lesz a gonosz koporsójában. A pokoli láda alatt a televíziót értem. És ahogy halad az idő, már a doboz formáját emlegetve is avítt vagyok, mert mostanában inkább a lapos, a falra akasztható, ami dívik. „Dizájnerezett”, ugye.

Azt mondják, Kennedy nevezetes elnökjelölti vitája után kezdődött el a televíziózás aranykora. Akkor eszmélt rá néhány dörzsölt gazfickó, hogy mekkora lehetőség rejlik a minden lakásban villogó dobozban. Reklámok, hírek, fölhajtás, cirkusz. A tömegigények irányításával kezdték, majd annak kiszolgálására, mint nemes célra hivatkozva, szépen behálóztak mindent. Nem mellesleg - mindez príma üzleti lehetőségként a Jóisten tudja mennyi pénzt, és hatalmat eredményezett nekik.

De amit az ember megtervez, és folyton tökéletesítene, az egy idő után hajlamos önálló életre kelni. Előbb csak kóstolgatja a gazdáját, aztán makrancoskodik, és a végén teljesen megvadul, öncélúvá, zabolázhatatlanná válik. A teremtett káosznak pedig pont az ember lesz a kárvallottja. Itt tartunk ma.

Jó fél évszázad után a televízió romboló hatását már azok is elismerik, akik egyébként benne dolgoznak. Viszont a rendszer mókuskereke gátat szab a lázadásuknak. Ahol megjelenik egy értékek közvetítésével próbálkozó adó, ami netán még nézettséget is teremtene, ott a szabad piac farkastörvényei reflexszerűen a torkának ugranak. Jobbik esetben részlegesen behódol a gagyinak. Elrettentő példának: így lett a Duna Tv-ben napi kívánságműsor, borzalmas tartalommal. Vagy a Magyar Királyi Televízióból ócska kufárműsorok másolója. A rosszabbik esetben pedig? Bezár a tévéadó, lelakatolják a stúdióit. (Nem is biztos, hogy ez annyira szomorú.)

Mára akkora a harc a médiapiacon, hogy attól jószerével csak a kínálat visszatetszőbb. Se szeri, se száma a gusztustalanságnak.

Hírlik, a hagyományos tévézésnek amúgy - befellegzett. A Lajtán túl már rendelik a filmeket, műsorokat. Á lá carte lehívja magának a boldog ember a legújabb akciófilmeket. Időre invitálja házhoz a friss sztárpletykákat, a szaftos műsorokat, az esti mesét, vagy a délelőtti pornót.

Ehhez kapcsolódóan is van egy jó, meg egy rossz hírem. A jó, hogy ez az általunk még csak áhított rendszer is kezd örvendetesen bedögleni. A rossz viszont, hogy ami már a helyébe lépett – az internet – ha lehet, még egy arasszal mélyebbre van a sötétség bugyrában.

Régebben, míg a gyereket büntetni szabadott - szóval, amikor még édesapám gondolkodás nélkül nyaklevest adott, ha okot adtam rá -, a szüleink gyakran a tévé eltiltásával reguláztak bennünket. 

Így maradt ki az életemből néhány vasárnapi Zsebtévé adás, oszt sirathattam Hakapeszi Maki hiányát... És a mai napig sem sikerült a Marco Polo-sorozatfilm minden egyes epizódját látnom, mert amikor eltévedtek a sivatagban, akkor éppen osztályfőnöki megrovót tetszettem kapni. 

Mivel a fenyítéssel együtt a gyerekeknek szánt matinéadás sincs már divatban, az elkeseredett szülőknek valami új módszert kellett kitalálniuk. Kétféle megoldás járja: elveszik a gyerek mobiltelefonját vagy letiltják az internetről. 

Esetleg ezek kombinációját alkalmazzák. 

Mindkettő elrettentő erővel bír. 

Szörnyű csapás a csemetének! 

Némelyiknél egy-egy hétvégi facebook-kimaradás orvosilag igazolható elvonási tüneteket produkál. Persze, az élelmesebb kölykök már okos-telefonjuk révén zizegnek a világhálón, ezért a tiltás, és a feddő szöveg náluk csak annyit ér, mint a legmagasabb alkoholtartalommal bíró zöldség: falra hányt borsó. 

Egyes szülők mégis esküsznek a hatékonyságára. „Réges-régen, egy távoli időben”, amikor még a Csillagok háborúja sem volt mozifilm, a renitens gyereket szobafogságra ítélték. És ma? Könyörögne érte. A négy fal között, laptopja segítségével percek alatt oda megy, ahová akar. Meg azt teszi, nézi, élvezi, amihez kedve szottyan.

A közelmúltban kisiskolások szülinapi buliját volt szerencsém látni. 

Pontosabban hallani. Mert a zárt szobából csak artikulátlan sivalkodás, üvöltés szűrődött ki. Elképedésemre jött a megnyugtató válasz: a mai gyerekek nem tudnak játszani, így jobb híján őrjöngnek, nyúzzák egymást. A már órák óta tartó iszonyú lármát megunó – egyébként birkatürelmű – édesapa, mint házigazda egyszer belépett közéjük, és a pokoli tombolás úgy megszűnt, mintha elvágták volna. Amikor visszatért a felnőtt társaságba, kérdő tekintetünket látva megadóan legyintett, és egy nagy sóhajjal csak ennyit mondott:

 - Beraktam nekik a tegnap esti film DVD-jét…

Pósa Károly

A sorozat előző írásai a számokra kattintva olvashatóak!  
1.  
2.  
3.  
4. 
5.
6.http://www.magyarkanizsa.blogspot.com/2014/01/posa-karoly-iskola-vagy-diszko-ol.html

    

Detonáció a lószarraktárban - I. rész

Végül is a tévének sikerült megvalósítania azt, amit a kommunizmus elhibázott. A tévé a kollektív gondolkodás legjobb ügynöke.

Cahiers du Cinema, 1990.  No.43.

A Kocka

Ha esetleg majdan pár száz év múlva valaki meg szeretné magyarázni napjainknak, az ezredfordulónknak a történetét – tudni illik abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy a távoli jövőben lesz még hírmondója ennek a civilizációnknak, vagyis nincsenek vérmes reményeim az emberiség hosszú távú felvirágzásával kapcsolatban –, hát igen nagy fába vágja majd a fejszéjét. (Föltéve, ha lesz még fa…)

Magam előtt látom kései utódunkat, aki az értetlenkedő közönségnek azt bizonygatja, hogy a régmúlt időkben, a huszonegyedik század küszöbén emberek dugtak a szájukba füstölgő méregrudacskákat, amit előszeretettel szívtak, miközben tudván tudták, hogy függőséget okoz meg tucatnyi halálos kórt idéz elő.

Ugyanezek az emberek időnként szó szerint a halálba ették, vagy itták magukat, mert nem tudtak leszokni sem az egészségtelen vegyszerekkel dúsított ennivalókról, sem az olcsó bódulatot nyújtó szeszes italokról. Ráadásul, akiknek még ezen különös önsorsrontó szokások sem feletek meg, azok injekciós tűvel szurkálták magukba a kábítószereket, szippantották a porcsíkot, nyelték a tablettákat, nyalták a bélyeget. Ha pedig valaki mentes volt mindeme fölsorolt szenvedélyektől, bizonyos, hogy vegyszerekkel permetezett, gyorsítottan érlelt gyümölcsöket tett az asztalára, tápszerízű, génkezelt, agyonmanipulált húskészítményeket a hűtőjébe…

Mindezt hallva a jövő emberei meg majd karéjban ülve hüledeznek, némelyikük a fejét is meg fogja csóválni.

Ám hitetlenkedni csak akkor fognak igazán, ha elmesélik nekik, hogy volt időszak az emberiség történetében, amikor egy szögletes doboz önképéhez igazítottan magához hasonlóan szögletes fejűekre és agyúakra gyúrta a tömegeket néhány évtized alatt.

Ezt a ketyerét televíziónak hívták, s mint ahogy a neve is mondja: vízióval töltötte tele az emberek tudatát.

Betüremkedett a háztartásokba, nélküle a mindennapok elképzelhetetlenek lettek. Lassú méregként hódított meg mindenkit. A pár hónapos csecsemők a reklámok zenéjét gügyögték először, a bugyuta félperces melódiákra tipegtek, és akadtak olyan balga szülők, akik erre még büszkék is voltak. Nem az édesanyák dúdolása, hanem a doboz vinnyogása lett az altató. Az idősebbek végtelenített sorozatok rabjai lettek. Széthullottak a pletykapados társaságok, a kártyapartik megszűntek, rokonlátogatásokat órához, perchez kellett igazítani, mert tudni illett mikor, melyik sorozat, epizód idején foglalt a házigazda, olyankor kaput sem nyit senkinek, elsőbbséget élvez Juan Carlos és Rosesita lajhárlassúsággal érlelődő szerelme.

A különös hatalommal bíró készülék legfőképpen a fiatalság körében volt népszerű. Először csak hétvégeken, aztán más napokon is, végül állandósulva ontotta magából a képsorokat.

Arra idomította a fiatalembereket, hogy nézni elég, látni nem kell. Gondolkodott helyettük, vagyis kiiktatta az önálló értelmezést, mert szájba rágva csak a saját igazságát szajkózta.

A töppedt elméjű, elkorcsosult tudatú nézői pedig a kényelmesebb utat választották, és egy idő után vakon hitték minden kockáját, minden hangját a nappalikban díszhelyen, házi oltárként terpeszkedő televíziónak. Villódzott a doboz mindenütt. Ontotta a féligazságokat, rosszabbik esetben a hazugságokat. Ezeken a hazugságokon alapult az egész társadalom rendszerének léte.

Példakép lett az írástudatlan trágár közszereplő, menő az ötperces senki, akit sztárnak neveztek, rajongtak a magakellető ripacsért, a tehetségtelenség felülírta a művészetet, prostituált tanította az etikettet, zsebtolvaj a filozófiát.

Divat lett a harsányság, a rikkancs ordítozás.

Minden este pezsgők pukkantak, görögtüzek gyúltak, petárdák robbantak, és a meztelen valagú lányok a színes fényprizmás reflektorok vakító sugarában csoportban rázták magukat a tátogó énekesek géphangjára. A tévéstúdiókban mindenki jókedvű volt, a plasztikázott szájakból elővillantak a szintén beoperált porcelán fogsorok. Tegnapi gazemberek az etikáról értekeztek, a söpredék legalja egymásnak adta a mikrofont, hírnév és hatalom megszállottja lehetett az etalonnak kinevezett bölcsességek kufárja. Mindeközben reggel, délben meg estidőben hírolvasók hazudtak szemrebbenés nélkül, riporternek mondott kérdezők mentek le kutyába, és a fontosnak hitt nagy emberek farpofái közé szorult az egész televíziózás, ondolált hajú szőke mikrofonállványtól kezdve a „sóbiznisz” nagyjaiig.

  

És az akkori emberek ordító többsége önként, boldogan ült napi sok óra hosszát őfelsége a televízió előtt, vájdlingosra nyomorított kedvenc fotelekben,  hogy a dobozból kiáramló mocsokból egy csöppet se mulasszanak el. A tévékészülék pedig – élve kivételezett helyzetével – szépen föllefetyeltette mindenkivel napi szenny-adagját, ami után csak böffenteni lehetett, azután paplan alá bújni, és tovább álmodni a képernyőn látott zűrzavart.

Amikor az elbeszélő előadásában majd idáig ér, az akkori utódaink zajos nemtetszésüket fogják kifejezni.

Senki sem fog szavainak hitelt adni, hisz ennyire ostobának nem hihetik majd 21. századi őseiket!

Elvégre a nagyszerű fejlődés alapjait állítólag pont ebben az évszázadban alapozták meg!

Magára fogják tehát hagyni a szónokot, aki az irhaszőrméről föltápászkodva, kőbaltáját szomorúan a kezébe veszi majd, és el fog indulni a dorongokkal hadonászó társai után, elejthető vadállatra vadászni.                

Pósa Károly

Egy újabb - immáron sokadik - sorozatot szeretnék indítani ezzel az írással, amikor a világunkban nekem nem tetsző dolgokról szeretnék szólni. Az kísérletem első epizódja volt a tévé, de ismerve a mai helyzetünket, téma lesz még bőven, hajjaj! Tehát: folytatása következik.