NAPLÓ - 60.

4PC

Volt nekem egy osztályom. 4PC-ként jegyeztek bennünket. Pár napja tudom, megint találkozni fogunk. Huszonnyolc év után, azt hiszem – másodszor. Tegnap éjszaka negyed háromkor fölültem az ágyban. Az éjjeli lámpa fényébe lökött az emlékezet. Néztem magam elé, a szőnyeg mintái kacskaringóztak a szemem előtt, s én tenyerembe temetett homlokom mögött visszagondoltam a múltba, mert kicsivel korábban a régi alma materemmel álmodtam.
Ahol a szabadkai főút délnyugatnak veszi az irányt, annak a kanyarnak a könyökében állt az iskolánk. Rút építmény volt. Emlékszem, először megpillantván vegyes érzések kerítettek hatalmukba. Ódzkodtam tőle, de nevettem is rajta. Mintha nem is iskola, hanem valami járási bíróság, vagy nevesincs állami hivatal lett volna. Egy léptékét vesztett, önmagán túlnőtt, genny-sárga, kétemeletes épület terpeszkedett a rondán nyírt sövény mögött. Kicsit lepukkant homlokzatából régen glettelt, zománcfestéket vedlő ablakok pislogtak a forgalomra, amiknek nagy, kétszárnyas, üveg tábláin októbertől március végéig átfütyült a szél. Jellegzetes Monarchia-béli schwarz-gelb stílusú közintézmény voltát bizonyára a korszak ízlése mellet a típustervek alapján elkészült mérete, külalakja is sugallta. Ami mégis megragadta a tekintetemet, és kivívta a rokonszenvemet: a tetején két jókora bádog glóbusz gubbasztott. Azok úgy-ahogy gondoskodtak a tanoda-szerű hangulatról. Arról, hogy mi célból is magaslik az a beteg-sárgán virító, és mégis komor nagydarab ház.  Diplomaosztáskor ugyan már megint gimnáziumnak hívták, ám a kezdetekben mi – mind a huszonkilencen – a kor oktatáspolitikája révén a tanügyi szakot jártuk. Nem kell ezen meglepődni. Azidőtájt az egész világ ilyen furcsa, felemás, gyermeteg, sokszor logikátlan dolgokból állt. Az intézményt, oda iratkozván, eredetileg (ha jól emlékszem) Természeti és Társadalmi Tudományok Középiskolája néven jegyezte az önigazgatású szocializmus. Az előbbieket a zsenipalánta-képző fizikus és matematikus osztályok képviselték. Számunkra az ő tanmenetük megannyi szögletes, egzakt tantárggyal patkolt nagy talány volt. A társadalmi szakon a kulturológusok mellett – reménybeli pedagógusokként – ott okosodott az osztályom is. A ma már oktatástörténeti kuriózumként szép emlékű kulturológián képezték a jövő munkanélküli könyvtárosait, meg az egyre ziláltabb művelődési életben laza gyökereket eresztő haszontalan munkaerőt. Mi – tanügyi szakosok – ennek a soha meg nem értett, folyton ficergő, némi értelmiségi-, humán-, bölcseleti-, művész vénával megáldott-megvert, komplikált salátára hasonlító rétegnek a vadhajtásai voltunk. Szó szerint. Annyira vadak voltunk, amennyire fiatalok. A hajdani építészeti középiskola emeleti osztálytermében hetek alatt csiszolódtunk össze.
Biztos a nosztalgia (is) mondatja velem, ám mivel egy évtizednyi tanügyi karrierem összes tapasztalata följogosít némi összehasonlításra, erős alappal állíthatom: jó osztály voltunk. Jó közösség. 

Pedig első ránézésre azt hihetnők: ahol kéttucatnyi lány között-mellett négy fiú kénytelen keresni a helyét, igazát, ott eleve reménytelen bármiféle kollektív szellem kialakulásában reménykedni. Nem így történt.
Rólunk nagyon gyorsan kiderült, hogy a nehezen kezelhetőségünk mellett mekkora intellektuális erőtér vesz körül bennünket. Tudom, nagyképűen hangzik. Mégis igaz. Úgy viselkedtünk az iskolai negyedévek alatt, mintha szent fogadalmat tettünk volna arra nézvést, hogy az együttlétünket valami féle titáni bohózatként éljük meg. Napról-napra vadabb ötletek ébredtek bennünk. Fölszínre tört a kreativitásunk, egymást noszogattuk bele a legnagyobb őrültségekbe. Ma már egybeolvad a múlt.
Mintha nem mi lettünk volna a leghangosabbak az utcai tüntetésen, amikor a vegyianyag-gyár piszkos trükkjei ellen lázadt a környék népe; mintha nem mi készítettünk volna karácsonyi színművet mindenfajta gyári melósok gyerekeinek, amivel aztán szépen végighakniztuk a várost, hogy utána az eleve abszurd jelmezbál legbizarrabb produkciójával hökkentsük meg a nagyérdeműt. Azt a közönséget, amit évek alatt a magunk módján hergelni, szórakoztatni igyekeztünk, amikor a színművészeti vetélkedőktől kezdve a paródiába fúló énekkari föllépésünkön körösztül a zenekari bemutatóig mindent fölvállaltunk, kipróbáltunk, dramatizáltunk vagy megzenésítettünk. Mintha nem mi iktattuk volna ki a suli hangszóróját, hogy a szünetekben csörömpölő diszkó helyett népzenét hallgassunk privát magnóról, majd ugyanott, a hozott hangszerekből rögtönzött koncertet kerekítsünk. Mintha önmagunkat föllapozva nem a tehetség szikráját villantottuk volna minden egyes alkalommal, csókot hintve az emberiségnek, az akkori világnak, amely elé az odadobott kincsünket szinte azonnal elnyelte a sár, hisz akkor már Jugoszlávia haldoklott, a politikai őrület ott toporgott a kapuban, kifent késekkel, bombákkal, az összeomló ideológia alá temetett vigasztalhatatlansággal és tengernyi szenvedéssel.
Fütyültünk rá.

Fölcsigázott kíváncsisággal meresztettük bele körmünket mindenbe, ami mögött az önkifejezés lehetőségét pislákolni láttuk. Kritizáltunk, filozofáltunk, hajnalig tartó szeánszokon, félig üres, félig teli poharak matt csillogása mellett döntöttünk a máig megválaszolhatatlan kérdésekről, spirituális csapatmunka folyt még a nagyszünetet jelző csöngőszó alatt is, mert a tizenhét-nyolc évünk jótékony, jobbító vágya, a pimasz életéveinket megtermékenyítő egészséges dekadencia áthatotta alkotó szándékunkat.
Ma már tudom, hajnali trombitások voltunk. Bolond korban, sosem előnyös helyen, sosem irigylésre méltó közegben azt csináltuk, amihez éppen kedvünk volt. A következményekkel nem törődtünk. Poétaként viselkedtünk, és az sem zavart bennünket, hogy a szemünk láttára sorvadt, elrímtelenedett a világ, ritmustalan, disszonáns állati hangok közül kellett kiénekelnünk. Mi mégis tettük a dolgunkat. Volt szívünk hozzá, noha tudtuk: a világcsoda érdeklődés hiányában elmarad. (A jegyek ugyanott visszaválthatók, de minek?) S míg mások a ránk boruló baljós jelektől rettegvén vértelen szájjal csak hápogtak az eseményeken, mi kukorékoltunk a szemétdombon, gyémánt félkrajcárunkat büszkén villogtatva.
Lányok, fiúk. Az osztályunk. A 4PC.   

 

NEKTEK MOHÁCS KELL???

Megkapjátok.

Majdnem ötszáz év csúszással ugyan, de megkapjátok.

Mi magyarok tudjuk, hogy az Istennek sosem volt sürgős. Megtanultuk tőle a leckét, hajjaj, a himnuszunkban is emlegetjük.

Ő nem pislog. Csak néz bennünket.    

Ráér. A malmai lassan, de biztosan őrölnek. Mivel a bizalmával sokadszorra éltünk vissza, most már napnál világosabban látszik, hogy a nyugatinak mondott civilizációt darálja le a történelem kereke. Azok a bazaltnyi kerek kőkoloncok tegnaptól szorgalmasan, hörögve morzsolják a létezéseteket. Egy másik világfelfogás, vallás, kultúra garatszája nyeli el Márai Sándor, Hrabal és Thomas Mann Európáját. Bach égi zenéjének és az ABBA dizőzeinek akkordjait. A kölni dómot, és Monet hótisztára kikevert egét. A fehér ember alkotta mindenséget. Jó két évezred egymásra hordott köveit, a keresztény műveltség kegyeletteljes habarcsával egyberagasztott és fölépített múltat. Szomorú a fölismerés: az enyémet is.

Amiért egykoron élhetően lehetett élni, járni-kelni az ókontinens nagyvárosainak utcáin, Lipcse piacterén pont úgy, miként Velence árkádjai alatt, csókolózni a párizsi szagos éjszakában vagy sört inni egy bristoli pubban.

Lett volna pedig időtök gondolkodni. Pár emberöltőnyi idő volt rá, hogy számot vessetek: ezt akarjátok? A XX. század egésze alatt mégsem sikerült észhez térnetek. Ti inkább Mephistora hallgattatok, az elárulóitok talpát nyaltátok, majd szavaztatok lila értéktelenségre, ahelyett, hogy a gyereketek ágya mellett népmesét olvastok neki, és megfogadtok tíz rövid mondatot, amit az elődeitek még hittel vallottak.

Két vériszamos háború sem ébresztett föl benneteket: hát hogy várjam el, hogy ettől az - egyelőre - vértelen háborútól majd megjön az eszetek?

Mert ne legyen kétsége senkinek afelől: ez már háború.

Elkezdődött. És ne a bombáktól féljetek, hanem a rátok zúdulók erejétől. A férfijaik köldök alatt hordott férfiasságától, és a nőjeik köldök alatt viselt öntudatától – hamarosan kiszülnek benneteket. Minden egyes bevándorló családban ott ketyeg az időzített bomba. Évente ahány milliónyi utód fölsír, annyival kevesebb idő adatik majd nektek.

Nem hiszitek? Akkor kérdezzétek meg a szerbeket!

Kérdezzétek meg tőlük, hogy sikerült pár évtized alatt elveszíteniük a nekik szent Koszovót?

A szerbek, ha mondanának is valamit, érteni úgysem akarnátok. De a szemükből kiolvasható lesz a válasz: az önsors-rontásotok hozadéka.

Ingathatjátok a fejeteket.

Persze, könnyebb egy kufárkodó, kereskedlemi tévé híradójában síró afgán kisgyerek pár másodperces vágóképének hinnetek. A féligazságnak, az egyoldalúságnak, a rettegés napi sulykolásának, amivel – önmaguk fontosságát igazolva - a jogvédőitek annyiszor visszaélnek. Csak az nem érdekli őket, hogy mekkora felelősségük van mindazoknak, akik útnak indulnak hetedhét országon át, karon ülő gyerekekkel. (Ha egyáltalán az övék…) Mert sokan közületek még most is jobban bíznak a papírjaikat eldobáló, úti-okmánytalan népvándorlókban, mint pár éve, december 5-én például bennem, aki három gyerekét Szerbiában is magyar iskolába járatja, magyar bizonyítványért.

A bácskai magyar paraszt ekkor-akkor találkozott sáskarajjal. Ősszel megesik, hogy seregélyek százezrei teszik tönkre a gyümölcsfákat, fél óra leforgása alatt. Ösztönösen védekezünk a bennünket lerabolni érkezőkkel szemben. Már a mi kertjeinket törik föl, a mórahalmi gazdák földjeit teszik tönkre a nektek oly kedvesek. „Európa reményei”- ezt mondta a minap egy magyarul beszélő gazember a televízióban.

Így gondolták a bácskai ismerőseim is. Jó szándékkal, egy terepjárónyi élelemmel, kenyérrel, ivóvízzel mentek a szabadkai téglagyár gazos telkéig, ahol köztudottan népes migráns kolónia táborozik. Aztán furcsa fordulatot vett az ételosztás, és a humánumtól buzgó ismerőseim kedélye is nagyot változott. Többet egyikük sem akar már segíteni.

Történt ugyanis, hogy az ételkészletet megrohamozták. „Európa reménységei” a saját fajtájuk asszonyait és gyerekeit lökdösve, taszigálva félre, elsőként akartak ajándékot kapni. Az adakozó fiatalemberek pedig ezt látva becsukták a csomagteret, és inkább farkasszemet néztek a 18-20 éves fiatal arab férfiak tömegével. A lincshangulat ellenére angolul megmagyarázták a csőcseléknek, hogy mifelénk a kiváltságok előbb a leggyengébbeket illetik, és addig nem lesz csomag, míg a gyerekek, és nők nem kaptak. Sort parancsoltak, a végén a sok férfiúval. S míg osztották a magukkal hozott elemózsiát, vizet, a hátul állók megjegyzései közepette, láthatták, hogy a szegény menekültek rá-rágyújtanak a Davidoff és Marlboro cigarettáikra…     

Első kézből tudom mi történt akkor a szabadkai téglagyár agyonszemetelt udvarán. Hiszek a segíteni akaró ismerősömnek. Ő is hinni szeretett volna. Már nem hisz.

Neki, ennyi kellett, hogy meggyőződjék. Pedig egy gimnáziumban tanultuk a hódoltság korát, miként zajlik, amikor megszállnak bennünket idegenek.

De ti nem tudjátok, mi az: Mohács.

Majd megtanuljátok.

Tartok tőle: akkor már édes mindegy lesz. 

Pósa Károly

Djivanović Róbert - karikatúrám