FILMES NAPLÓ - 14.

 

Budai utca - festményem

Oppenheimer (2023)

Pár nap alatt két agyonreklámozott, nagyon beharangozott filmet is megnéztem. Mondanom sem kell, jócskán volt bennem izgalom, mindkettő miatt: aztán pofára estem. Vajúdott bennem a várakozás keltette nagy hegy. Végül két kisegér született.

Kezdjük az Oppenheimerrel. Alapjáraton nincs semmi baj ezzel a filmmel, csak én nem ezt vártam. Sokkal több tudományosságot feltételeztem – a rendező, Christopher Nolan habitusát ismerve –, erre tessék, a film nagyobbik fele egy ezerszer látott politikai hajcihőről szól, a Mccarthy-korszakról, amikor (teszem hozzá zárójelben: nagyon helyesen) tisztogatás indult az Egyesült Államokban a kommunista bérencek, vagy finomabban mondva kommunista szimpatizánsok ellen. Ilyetén fél Hollywood és a nagyvárosi közélet is jócskán fertőzött volt bolsevik propagandával – ez mára már kiderült, hiába a sok titkosítás – tudni lehet milyen disznóságok történtek. Moszkva röhögött a markába, emezek, a hasznos idiótának nevezett széplelkek meg önként, dalolva árulták el a hazájukat. Köztük a legnagyobb sztárok is. (Pont miként ma sikk külföldön gáncsolni a magyar érdekeket. De ez legyen megint egy zárójeles odaszúrás. Most filmekről írok, nem a magyarnak mondott ellenzéki gittegyletekről.)

Vissza a filmre: a háromórányi mozit túlzásnak tartom. Elég sok üresjárat volt benne. Viszont a színészek zöme nagyon szépen játszott, ha valamiért megérte, hát ezért megérte nézni. Húsos a fölhozatal, mindegyre telis-tele a mozi eminens aktorokkal, akikkel folyton történik valami. Az összes közül nekem mégis a főhőst megformáló Cilian Murphy és a kockafejű tábornokot alakító Matt Damon játéka a legmeggyőzőbb. Utóbbi kackiás bajuszán először nevettem, de valahogy illett a karakter szögletességéhez, és a végén már ezt is díjaztam. Ám az egész filmben ott vibrál a végső boldogság megtalálásának hiánya, a szomorú emberi végzet felismerése, és az istenként hadonászó tudósok reménytelensége, ami a hideg poklot hozhatja a jövő nemzedékének. Oppenheimer szemében az őrület tátong, immáron egyszerű és világos lesz számára minden. A saját tragédiája, meg a tágabb értelemben vett nagyvilágé, a történelmi emberé is. 10/7

Mission Impossible: Leszámolás - Első rész (2023)

Bevallom, néha szoktam olvasni habkönnyű lektűröket. Akad időszak, mikor legszívesebben színes, amatőr képeket nézegetek, szép giccseseket, és egyáltalán nem érzem ettől rosszul magamat. Egy régi barátom rettenetesen igényes, zeneértő ember volt, élt-halt a klasszikus rockért, ám amikor kocsit vezetett, Zámbó Jimmyt bömböltetett a kazettás autórádióból. Én őt megértem. Nem lehet folyton a vad elemekkel harcolni és úgy tenni, hogy a magas művészet felkent bajnokai vagyunk. Fárasztó lenne ez a szerep. Ezért néha leguggol az ember és nagy műgonddal föllapozza Piroskát és a farkast, Korda Györgyöt dúdol és megcsodál mázolmányként egy borzalmas tengerparti pálmafás naplementét. Ezen az alapon néztem én is Tom Cruise legújabb moziját. Néztem – mondom – de egy idő után már csak láttam, figyelni nem figyeltem.

Kifáradt ez a széria is, sajnálom.

Már rendes, kézzelfogható ellenségre sem telik. Helyette egy folyton jelenlévő, mégis láthatatlan istent játszó mesterséges intelligencia hadakozik a jófiúk ellen... Én már ezt többször láttam, ahogy vonatszerelvény tetején is volt már éppen elég bunyó. A főhős (új) nője is pont olyan tolvaj cafka, mint anno valamelyik korábbi részben a néger menyecske volt.

Hiányoltam az első epizódból a forgatókönyv értelmesebb csavarjait, ahogy az akció orgián is csak ásítozni lehetett, bár biztos akadnak szép számmal, akiknek az ilyesmi tetszik: nekem nem. Például a felújított Olasz melóban feleennyi látványos kaland elem sem volt, mégis máig etalon, ahogy Svájcban az erőmű töltésén a főhősék útját állja a negatív figurákból álló kompánia.

Ja! És a maszkos húzásokon is folyton fölröhögök: ezt Fantomas idestova hatvan évvel ezelőtt bravúrosan eljátszotta. Mára akkora anakronizmus, hogy csak szörnyülködni lehet a bugyutaságán.

Egyedül amiért bámultam a MI aktuális részét, az Tom Cruise: nem tudom hogy csinálja ez a pali, de sehogy sem akar megöregedni, le a kalappal előtte! Ámbár, ma a sminkmesterek és pláne a CG olyan új ábrázatot csinál akárkinek, amilyenre az illetőnek pénze van.

Száz szónak is egy a vége: nekem kicsit csalódás volt ez a film, ha pontoznom kéne nagy jóindulattal 6/10.

A SZÜLETÉSNAPOMRA (egy hetekkel ezelőtti esemény rezüméje)

A távoli múltban, mikor még a kanizsai Ligetsoron neve volt minden fának, amikor szokásom volt minden budzsáki utcasarkon illendően köszönni a bádog esővíz-csatornáknak, mert ismertem az összes horpadásukat, és a félig lehúzott redőnyök mögött lakók nevét fejből is el tudtam sorolni, tehát nagyon-nagyon régen – jó hét-nyolc évvel ezelőtt – még megemlékeztem a születésnapomról.

Nem kerítettem neki nagy feneket, de számon tartottam.

Hajdanában torta is járta, meg kaptam ajándékot is. Zenéltünk, Cseh Tamást hallgattunk.
Esztendőkre rá, ahogy elszállt a fiatalság színe-zamata, elmúlt ez a vidámkodó dátum, mint ahogy elmúlik egy betegség is, szinte magától. Borogatni, gyógyszerezni sem kellett: az idő a körülmények patikájából kiutalt keserű orvossággal lecsillapította a lázas készülődéssel induló tarkabarka, ünnepélyes összejövetelek igényét. Mások születésnapja vált fontossá. Ahogy illett, szépen hátrébb léptem a családi fotókon. Egyre csak hátráltam, míg végül le is csúsztam róluk.

Már akkoriban is inkább csak a közösségi portálok üzenetei pótolták az elmaradozó valóságos figyelmet. Ahogy a többi, hozzám hasonló, szeretetre éhes halandó, én is a Facebookon nézegettem, lestem a temérdek gratulációt, a köszöntéseket. Legyezte a hiúságomat, ahogy évente, egy kitüntetett alkalommal több száz ismerős rám írt, amikor garmadával kaptam a jókívánságokat az üzenő falamon. Virtuálisan, természetesen.
Ez a mába hajló, remekbe elszabott világunk már csak ilyen. Semmi sem testközeli. Nincs kézszorítás. Szembe nézés sincs, koccintáskor nem keresi a tekintet a másikét. A jó szó is ritka. Ha kapni, az is csak telefonba búgott szöveg, valahol másutt elmondott, arctalan diskurzus, gesztusok nélküli, talányos tartalmú megnyilatkozás. (Valaki egyszer azt mondta, a mindenség már lángba borult volna, sehogy se néznénk ki, ha a letett, kinyomott telefonok után minden alkalommal még fél percig lehetne hallani, mit mond a másik… Alighanem igaza volt.)

A szavak csak valami hamis abrakadabrák lettek. Sms-ek. Jól időzített fogalmak, formulák, amiket barátságosnak szánnak, de hát azok mégis csak szavak, mindenféle érdemi tett, igazolható jó szándék nélkül. Felületes az egész. Csiribiri cirkusz, értelmetlen.

Immáron hosszú ideje  nem tartom  a születésnapomat. Emiatt pár éve le is vettem a Facebook-profilomról a születési dátumomat, kíváncsiságból, ugyan kinek vagyok annyira fontos, hogy még így is számon tart és felköszönt? Az eredmény nem lesújtó – nagyjából tavaly is ez volt –, a végső összegzés, a konklúzió inkább elgondolkodtató. Miheztartás végett jelzem, több mint két és fél ezer ismerősöm van a közösségi térben.

Kijegyzeteltem, idén kik köszöntöttek föl. Nekik – ezúton is – újból megköszönöm a törődésüket.

Sorrendben: E, T, I, E, L (lányaim), anyám, apám, Valkay Zoli építész barátom és az újdonsült motoros házaspár, Feri és Juci. Tíz ember. A 2700-ból.

Jó, mi?

Hát körülbelül így tekintsünk a Facebook-kapcsolatokra. Ennyi a tanulság, nem több. 

P.s. Hetekkel ezelőtt volt a születésnapom. Vártam az írással, és hogy most leközlöm ezt a jegyzetet, még véletlenül sem azért teszem, hogy bezsebeljem az utólagos gratulációkat.