Október szaga

Valószínűleg mi, bácskaiak, pláne a kisebb településeken lakók – sosem szokjuk meg a várost. Nem csak Újvidék, Belgrád, Bécs vagy Berlin hat idegenül, de Budapest, sőt már Szeged láttán is furcsa érzés kerít hatalmába bennünket. A léptékét vesztettségé. Az arctalanságé. Azé a groteszk élethelyzeté, ami láttán a faluról, a kisvárosból a távolba szakadt ember egyáltalán nem tud mit kezdeni.

Leesik három szem eső. Nálunk, a szántóföldeken többnyire kincset ér. A városi meg fanyalog. Menten sarat fröcskölnek a kígyózón haladó gépkocsik, nyakba hullik az ereszekről csöpögő piszkos lé, bedöglik a forgalom, állnak a forgalmi dugók sorai, és rosszkedvű, esernyős emberek tömege kezdi el szidni az időjárást, amiért októberben esni mer egy kevéske őszi zápor. Mihelyt borúsabbra vált az idő, elkomorodnak az arcok.

– Rohadt eső – dünnyögi a sok ballonkabátos, tócsák tükrét kerülgető járókelő, és eszükbe sem jut, hogy az égi áldás nemcsak tavasszal jó, hanem az őszi mezőgazdasági munkálatok után is hasznos. Ha vége a mélyszántásnak, a földeken abbamarad a trágyahordás, az őszi szántás, a vetéssel meg a boronálással járó teendő – amit a tavaszi vetésű termények esetében szintén el kellett végezni –, akkor a dél-alföldi falvak kapához szokott népe tudja: erre az évre a nagyja megvolt.

A városinak mindez abszurd.

Jószágot nem lát. Verebet is csak elvétve. Jobbára buta, tyúknyira dagadt, hízott galambokat – szakmányban. Meg csókát és szarkát. Abból is akad, főleg a peremkerületekben, a gyér ligetekben, de kétlem, hogy a velük találkozó nagy többség különbséget tudna tenni köztük. Madár-madár. Úgy mennek el mellettük, majdnem rálépnek. Pedig a csókák hálás egy banda: ha nem csoportosan bohóckodnak, játszanak, akkor egy-egy kreatívabb tollas válik ki közülük, és addig eszkortírozza a tébláboló bácskait, addig táncol a rá kíváncsi lába körül, veti a fejét, vartyog könyörgőre fogva, míg az ember megsajnálja és kenyér- vagy kiflivéggel honorálja a produkciót. Olyankor a faluhelyről érkező kicsit hazatalál. Legalább arra a pár percre, ameddig elláthat, megetethet egy állatot, ami iránt baráti érzés bizsergeti a szívét. Noha érzi az eltérést az otthoni, meg a városi dolgok között, aligha engedi meg magának, hogy akárcsak egy vadmadár – egy bohém csóka – miatta éhezzen. A városlakó polgár ezt sem érti.

Neki egyforma az árpa meg a búza is. Tudja ugyan a tömegközlekedés járatait, mi hol található, a helyi specialitásokat, van benne egy adag lenéző, lefitymáló gőg, ha összezavarodott falusival keveredik szóba. Ám mihelyt kilép az általa szokott huzatos utcák, sugárutak, közterek és középületek ismerős biztonságából, menten kisebb lesz a mellénye. A sokadik emeleti liftek gombjait nyomogatóba beleszorul a szó, amint egy kerekded eszű oromhegyesi, vagy ludasi kisgyerek iskolázni kezdi abból, mit hogy szokás a nevén nevezni. A „kislány” kutyákat szukáknak, a „fiú kutyusokat” kanoknak. Hogy a malac az még nem disznó – hiába gúnyolódnak a disznóvágáson a stand-up komédiás adócsalók –, mert közben süldő, vagy kishízó is szokott lenni, arról nem beszélve, mitől válik ártánnyá, emsévé és mennyi kukoricát muszáj megennie, amíg szalonnaként – és nem békönként – kerül egy városi család asztalára. Már ha eszik, egyáltalán. Ha nem paleo- vagy vegetáriánus étrenden, kalóriákat dekázgatva tengődnek, az istenadták.

A faluról városba ránduló elbámul azon, mennyi hasznos holmit hajigál ki a toronyházak lakója. Kartonpapírok, újságok, dobozok – amiket olyan jó lenne tavasztól kezdődően majdani gyújtósként begyűjteni! Bezzeg a városban! Még most, a fűtési szezonban is utcára kerül a bekötött magazinok, a színes, már kiolvasott lapok halmaza, a sok, drága, éghető, meleget adó anyag! Odébb sövényt nyírnak, metszik a fák koronáját: minden megy a konténerbe, holott egy kisebb család, vagy egy szegény ember egész téli szezonját kitevő tüzelőt dobnak a semmibe.

A városokban távhő-fűtés dívik. Lesik a fűtőtesteket. Tapogatják a fém csőrendszert, a hőmérőt vigyázzák, és sűrűn-sűrűn elégedetlenkedve apprehendálják a szolgáltatót. A lenézett vidéken nincs kit és mit szidni. Vagy akad begyújtani való, vagy nem. Előre be kell teremteni, logisztikája van a tél túlélésének. Ha valahol, valamelyik házban fáznak, tűzlángok lobbannak az otthoni kis örökégőkben, a kandallónak nevezett cserép- meg vaskályhákban, vagy a kazánokban, kemencékben és az alkonyi utcákon megülő füstpadmaly kesernyés szagától az ázalag szagú októbernek is szagos lesz az árnyéka.

Pk 

Megjelent a Magyar Szó Vélemény rovatában. Itt olvasható.

MINTHAORSZÁG I.

Szkopje főtere, Nagy Sándor gigászi lovasszobrával

Pk (Szkopje)

 – Kis nép ez. Lehetetlen nem együttérzéssel nézni őket – ingatta fejét Szkopje központjában a budapesti újságíró barátom. A macedón nemzeti erők hívó szavára május 2-án, tegnap este, immáron 65. alkalommal gyűlt össze a tömeg, hogy a parlament előtti teret valamint a sugárutat elárasztva tüntessenek a fél éve regnáló baloldali és albán jellegű hatalmi koalíció alkotmányellenes lépései ellen. Velünk együtt forgatócsoportok tucatja tudósított a helyszínről.

Az országházat – ezt a jellegtelen, terrakotta-színű márvány épületet (első ránézésre egy vidéki nagyváros bíróságára, vagy szocreál négycsillagos szállodára hasonlít) – többszáz rohamrendőr sorfala védte. Fotósunk kiszúrta a közeli utcácskában várakozó páncélozott belügyi járműveket, meg a vízágyús kocsikat. A protokoll szerint, minden magára valamit adó demonstráció elmaradhatatlan kellékei.

Pont miképpen a lezárt köztereken villogó rendvédelmis terepjárók, a civil ruhás, de bemikrofonozott belügyesek, meg persze a más városokból átcsoportosított karhatalmi alakulatok. Délben útbaigazítást kértem egy járőr párostól. Néztek rám, mint egy testtelen hangra. Kis ideig tanácstalanul vakarászták a fejüket, majd kibökték: nem tudják, hol van a keresett utca. Tetovóból vezényelték ide őket.

Háromnegyed hatkor a párizsihoz kísértetiesen hasonlító diadalív előtt-alatt már ezrek állnak. Sokuknál macedón zászló, mindenféle méretben. Messziről nézve piros-sárgába öltözik az utca. Odafönt a magasban kamerás drón köröz. Hangszórón népszerű macedón folklór nóták között egy-egy popszám is elhangzik: a szövegből ítélve amolyan hazafias érzelmekkel táplált műdalokról van szó. Érzékelhető a hatásuk, hisz a szemmel láthatóan folyamatosan gyarapodó tömeg egy emberként énekel. Lobognak a zászlók, rázzák a tüntetők a különféle feliratú transzparenseket. A molinók, táblák kivétel nélkül mind házi készítésűek. Ahány, annyi fajta. A szellemestől a fenyegető tartalomig üzennek az odabent tétlenkedő kormánynak: a haza nem eladó, alkalmatlanok az irányítók, választásokat – azonnal. Tudniillik Macedóniában fél éve valami féle kormány nélküli állapot leledzik, káosz van, nem funkcionál az ország vezetése. A választásokon győztes VMRO-DPMNE jobboldali párt 51 százalékos diadala pirruszinak tekinthető, hisz szövetségesre nem találván elestek a kormányalakítástól. Két lehetséges partnerük túl nagy árnak mutatkozott a koalícióért. Az ősellenfél „szociáldemokraták” támogatása, a baloldallal való összeborulás, vagyis a nagykoalíció eleve szóba sem került. Hiteltelenné tette volna a nemzeti erő politikai krédóját. Az albán nacionalisták pedig csak lehetetlen föltételekkel lettek volna hajlandóak közösködni. Mégis, ezeket az amúgy minden normális, hazában és nemzetben gondolkodó politikai tömörülés által vállalhatatlan kritériumokat hogyhogy nem, a baloldal szépen elfogadta – déja vu: a hajdani kommunisták mindenhol, minden körülmények között, akár az önföladásig képesek megalkudni a folyamatosan áhított pozíciókért, a hatalomért – s amióta megköttetett a piszkos paktum, nincs nyugalom a dél-balkáni kis országban. Még magyar ésszel is nehéz megemészteni az albán politikum követelését. Az összlakosság alig negyedét kitevő albánok ugyanis többek között a macedón állami himnusz, és a nemzeti lobogó megváltoztatása mellett azt is szeretnék, hogy az albán legyen a kétmilliós ország második hivatalos nyelve.

Mivel Macedónia mindmáig a nemzetté válás rögös útját járja, úgy hiányzik nekik az albán etnikum kötözködése, mint üveges tótnak a hanyatt esés.

Az amúgy is pattanásig feszült helyzetet ráadásul bonyolítja a régió legszegényebb országát sújtó gazdasági válság is. Tehát a politikai zűrzavart tetézi a lakosság körében tapasztalható elégedetlenség: alacsonyak a bérek, a nyugdíjak még a túléléshez is kevésnek bizonyulnak, nagy az elvándorlás, a kilátástalan fiatalok külföldön keresik a jobb élethez való föltételeket. Csoda-e, ha kiéleződnek az etnikumok közötti feszültségek? Krízishelyzeteknél óhatatlanul fölerősödnek a szélsőséges hangok, radikalizálódik a közélet, amit sajnos külföldi érdekeltségű ügynökök, civil szervezeteknek álcázott, ám politikai ukázok végrehajtására szakosodott tömörülések is naponta szítanak. Valakiknek, meg a hírhedt, nevesített pénzembernek – jobbára Soros György személyét hangsúlyozza minden interjúalanyom – és a nevesíthetetlen hatalmaknak is komoly érdekük Macedónia destabilizálása, és a dél-balkáni régió lángba borítása. Erről beszélgettem Nikola Srbov szkopjei történésszel, politológussal, aki görög, szerb, magyar és lengyel szakemberekkel egyaránt közreműködve igyekszik föllebbenteni a fátylat a háttérből irányítani szándékozó pénzügyi-üzleti körök és a kisistenként viselkedő magyar származású bizniszmen spekulatív politikai játszmáiról.

Aligha véletlen, hogy ekkora utálat övezi Soros fémjelezte politikát. A két évtizede itt élő, és macedónul kiválóan beszélő Balkánra szakosodott amerikai elemzőtől kezdve pártpolitikusokon át az utca emberéig egyaránt megvetéssel emlegetik Soros György nevét. Pestiesen szólva az ügyeskedő pénzes-zsák túltolta a biciklit. A szándékai mára lelepleződtek. Túl sok helyen, túl sok alkalommal játszottak már fizetett emberei a Macedóniában most zajló forgatókönyvből. Ismertek a módszerei, tudottak a trükkjei is. Nem meglepő módon, senki sem kér belőlük.

Erre bizonyíték a hónapok óta elkeseredett szkopjei, meg a más macedón városokban tiltakozók elszántsága. Kis nép ez a macedón. Ami kevesük van, foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá. A nemzeti öntudatukhoz, a hagyományaikhoz, az anyanyelvükhöz. Végső soron: a függetlenségükhöz. Nekünk, magyaroknak nem kell magyarázni – miért? Mondtam már, semmi kétség: szimpátiával tekintenünk a macedónokra.

                                                
A fenti írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, május 3-án*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)  

KITÜNTETÉSEK HAVA

Előszó

Mutattam ezt az írást pár ismerősömnek. Volt aki hőkölt, megijedt, intett, hogy ne közöljem. Akadt, aki szólt: rendjén van ez így, nyugodt lélekkel megjelentethetem. Én is az utóbbit gondolom. Nem bántás képen, és elsődlegesen nem a díjazott(ak)ról szólnék, hanem inkább a díjazás jelenségéről. Isten látja hófehér hasamat: ezt minden hátsó szándék, rosszindulat nélkül teszem. Elvégre a kitüntetés mindig örömhír. Megtiszteltetés annak aki kapja, büszkeség a közösségnek akinek a körébe tartozik, és nem utolsó sorban ugyanúgy szól a díjat adományozóról is. A díjazott által kiviláglik az őt kiemelők értékrendje, gondolkodásmódja, ízlése.

Ahogy a halottról jót vagy semmit, mondást kissé elferdítik – halottról igazat, vagy semmit helyett –, úgy egy rangos elismerés alkalmával sem komilfó dünnyögni. De ha az alanti soraimmal rögtön kötésig  fogok is a csalánosba ugrani, az igazamat akkor is megírnám.

Még egyszer, aláhúzom: örülök, ha hazai embereink valahol elismerést kapnak. Előre tudom ugyan, hogy hiába szóltam – lesznek majd, akik ünneprontónak, fanyalgónak, irigy kutyának fognak tartani, hogy csak a finomabb reakciókat villantsam. Nem baj. Az igazság sosem kér kenyeret. Az igazság miatt el kell viselni bizonyos dolgokat. A legnagyobb gazember volt, akinek a szájából először elhangzott a hallgatni arany hazugsága.

   

2015. április 9-én leírtam mit gondolok, a pécsi színházi fesztivál zsűrijének összetétele miatt kirobbant akkor aktuális kultúrhisztériáról. Meglehet, már csak kevesen emlékeznek rá. Frissítem a nyájas olvasó memóriáját. Kis magyar közelmúlt-idéző következik.

Majdnem két éve a POSZT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) rangos rendezvénye ellen, vagyis annak bojkottálására petíciógyűjtés kezdődött. Egekig horgadt a fölháborodás! Pedig csak annyi történt, hogy egy önmagát függetlennek mondó, és ilyetén a zsűribe aspiráló, ám összeférhetlenségéről hírhedett színikritikus hölgyet kigolyóztak. Nem került be a grémiumba. Lett is belőle rögtön vijjogó paláver, kirekesztés, világra szóló jajongás.

Telikürtöltetett a Kárpát-medence műveltebb fertálya, hogy: „Lyuly, lyuly! Má’ megin’ a Patás, a Zorbán rezsimje tett körösztbe a (se nem) szent (se nem) magyar kultúrának.” Most épp a régtől köztudottan ideológiamentes, világnézetileg semleges színház műfajának…

Második alabárdos el, függöny le. Dióhéjban ennyi a sztori.

Az, hogy nem pusztán, sőt egyáltalán nem szakmai – ha tetszik: professzionális – kérdésként került a csizma az asztalra, eklatánsan láttatja a bojkottfölhívást aláírók listája.

Ide kattintva olvasható a megsértődött, kapától-kaszától, faltól-falig „független” értelmiségiek szemet gyönyörködtetőn tarka névsora. Aki szeret szórakozni, nagyokat nevetni, annak erősen ajánlom a névjegyzék alapos áttanulmányozását! Emlékszem, két éve a térdemet csapkodva hahotáztam rajta. Most – újra studírozva is időtálló, frenetikus olvasmány. A klasszikus társaság. Erre mondta a Kisszemölcs barátom: „Komám, ha egyet láttál valaha belőlük, mindet láttad.” Szóval kitűnő a lista.

Biztos ugyanígy gondolhatta (tényleg csak ízelítőképpen, kiragadott példaként) a jó Pressburger Csaba is, aki ha nincs ez a petíciózó hisztéria, ettől közelebb sosem kerülhetett volna a hajdani LGT-s Presser Gáborhoz. Így legalább megélte, hogy csak egy kicsiny dolog választotta el őket egymástól. A két aláíró neve közé ugyanis valami adminisztratív baki miatt egy Kicsiny Balázs nevű képzőművész odafurakodhatott. Ejnye! Bagatell. Mikor valaki közvetve ugyan, de így is a Presser Pici alá kerülhetett!

Szóval 2015 tavaszán bármikor ellenőrizhetően ezt írtam volt:

„A kíváncsiság ördöge hajtott rá, és elolvastam a nyilatkozatot. Sőt! Az aláírók hosszú listáját sem átallottam figyelmesen végigböngészni, meg-megállva egy-két ismertebb névnél. Mindeközben megbizonyosodtam róla, hogy a harci dobot már megint a megélhetési rettegők méltóztatják ütni. Szomorú, hogy néhány bácskai földim is ott tolong a csatabárdot kiásók között. Szólni kéne nekik, hogy amit most magukra kennek, azok nem a harci színek.”

Hát igen. Megengedő jóindulattal majd sminkpúdernek nevezzük.

Mindenesetre az arcra muszáj hagyni a javát. Vastagon kell majd belőle, ha pirulás nélkül abból a kézből fogadunk el kitüntető címet, amelybe előtte minden adandó alkalommal, okkal meg ok nélkül belemartunk.

Záró gondolatként két eshetőség maradt.

●       Orbánék nem a korábbi kurzusok bevett gyakorlatát folytatják, miszerint pártpolitikai alapon a csak a hozzájuk kötődők munkáját ismerik el, hanem szép számmal olyanokat is díjaznak, akik kifejezetten ellenségesek velük szemben. Egyszerűbben fogalmazva: nem pártpreferencia alapján, hanem valóban szakmai döntésből emelnek ki valakit az arra érdemesek közül. Ebben az esetben bukik összes vádjuk a liberális őrjöngőknek, a petíciózóknak, és általában a FIDESZ-MPSZ–KDNP kormány kultúrpolitikájával szemben balhézóknak. Még egyszerűbben – hazudnak.

●       Akik az „orbáni Magyarország” ellen ágálnak nem veszik túl komolyan sem magukat, sem amit csinálnak, mert akadnak esetek, amikor hajlandóak az addig képviselt eszmeiségüket, álláspontjukat akár csak egy ünnepi délelőtt erejéig sutba dobva gazsulálni ahhoz, amit – újratervezés elvtársak! – már másnap tovább mocskolnak.

Mindkét lehetőség elgondolkodtató.

Mindkét lehetőség konklúziója mérhetetlenül szomorú.

A március idusán kitüntetetteknek gratulálok! 
  

 Pk