BETEG VILÁG

A rajzom ezúttal nem illusztráció

Isten kegyelméből fordulatos és mozgalmas életem egyik újabb epizódjának ismérve lett, hogy mind sűrűbben járok színházba. Magamtól nem mentem volna: ezt belátom. Beismerem.

Mikor mehettem, jobbára akkor is kihagytam. Furcsán hangzik, egyik alkalmat se bánom.

Ha kérdezik miért, mindig el szoktam mondani, immáron ódzkodok a kortárs színházi produkcióktól.

Régtől rá kellett döbbenjek, nem nekem lettek kitalálva. Természetesen általánosítani nem akarnék, a távolabbi és a közeli múltban is akadt, láttam majdnem kifogástalan produkciókat, amik után elragadtatással tapsoltam. De ezek ritka gyöngyszemek voltak. Sajnos az esetek többségében kiábrándultan fixíroztam a legördülő függönyt.

A csalódás még hagyján! Volt, amikor háborogtam, volt, hogy dühös lettem, olykor fölidegesített a darab. Viszont a legsilányabbak után már csak az undor maradt: el is ment a kedvem a színházazástól.

Röviden összefoglalom.

Nem szeretem a didaktikus előadásokat.

Azt tartanám kívánatosnak, hogy elsősorban a néző egyéni szemszögéből adódó értelmezését hagyják szabadon. Utána következhet a darab szerzőjének, vagyis az előadásnak az üzenete, legvégül pedig a rendező mondandója.

De hát ma minden visszájára fordított. Miért lenne a színház kivétel?

Éppen emiatt a fonák módi úgy igazítja a dolgokat, hogy általában a darab rendezőjének a koncepciója a vezérsík. A rendező víziója a kinyilatkoztatás. Ezt megtoldva az előadásba visszamenőlegesen beleszuszakolnak egy csomó “korszerű” ideológiát, nem ritkán köznapi politikát, mindenféle propagandisztikus, szájba rágott gesztust, felvonásonként túladagolva ömlesztik a publikumra az “eszmét”. Így sikkad el a mű igazi szellemisége. A legrosszabbul jár a kiskorúsított közönség, aminek a torkán lenyomkodják a mirelit “igazságok” bonbonjait. Kinek hiányzik ez? Nekem nem, annyi szent. Mégis - ahogy kezdtem - mostanában ismét jegyet váltok egy-egy ígéretesebb produkcióra.

Nem válogatunk: a kísérleti kamaraszínpadoktól kezdve a táncszínházakon át a Nemzeti Színházig mindenütt áhítjuk a katarzist. Eltagadhatatlan, néha bekövetkezik. Néztünk már előadást, amit minden szempontból hibátlannak, szerethetőnek találtunk.

Gondolkodtam is rajta, egy-egy rövid kritikával megírhatnám a véleményemet.

Ha másra nem, magamnak, emlékeztetőként jó lenne, hogy a sűrű hétköznapok, a hónapok tovatűnő eseményeibe legalább jegyzet formában megmaradna mit láttunk, mit indított meg bennünk, miként sikerült az este? Aztán inkább letettem róla.

Példának okáért itt van a múlt csütörtöki színház.

Bizony, jobban jár mindenki, ha nem írom ide, melyik intézmény melyik színdarabjáról van szó: a békességet szeretem, utólag már fölösleges felkorbácsolni az indulatokat, megtette ezt a darab, mégpedig olyan vehemenciával, hogy negyven perc után felálltunk és kijöttünk az előadásról. Teszem hozzá, az első sorból távoztunk, kamaradarab lévén aligha sikerült feltűnés nélkül. Némi elégtétel, hogy a mellettünk ülő pár női tagja, egy idősebb hölgy rémült tekintetéből kiviláglott, itt és most szívesen utánunk indulna.

A katarzist emlegettem: művelődni, szórakozni, érzelmileg gazdagodni megyünk színházba. Elegem van a szennytengerből, a parttalan trágárkodásból, a blaszfémiából, a túltolt pornográfiából, a szerző-rendező öncélú, köldöknézegető bazsalygásából, az aberrált mondandóból, amit abszurd gyanánt jelenítenek meg a színpadon, de ami nem abszurd, hanem csak egy minden értékrend híján lévő beteg agy- és torzszülemény sötét végterméke, a pokol küblijének a legalja.

Szóval, mikor a szülni készülő apából a szakállas doktornő láncfűrésszel kezdte kiszedni a születendő gyermeket, akkor nem a köldökzsinór, hanem a cérna szakadt el nálunk.

Kívül tágasabb és jobb lett.

Egy budai kisvendéglő teraszán megtelepedtünk. Akusztikus duó játszott, a gitárakkordok elültek az esti, ondolált szellőben.

Nem igaz, hogy színház az egész világ. Van amikor kifejezetten kellemes, derűs a lelkünk, amikor azt tapasztaljuk, hogy nem is olyan élhetetlen a mindenség, amikor eluralkodik rajtunk a szépség nyugalma.

VADÁSZAT EGY KIRÁLYRA

 

Volt életemnek olyan időszaka, amikor egymás után olvastam Hernádi Gyula könyveit. A Drakulát, a Hasfelmetsző Jacket vagy a Frankensteint most is jó szívvel ajánlom.
Senkit ne tévesszen meg a címük, mert bár Hernádi sűrűn írt a horror fekete tollával, a regényei, a novellái inkább a jeges borzongással elegy fantasztikum felé ívelnek.
Ízlés kérdése.
Nekem tetszettek a szürreális, abszurddal és finom erotikával átszőtt írásai. Hernádinál az a leheletnyi perverzió volt számomra izgalmas, ami minden mondatánál fölsejlett. Fiatal voltam. Én is álomképekkel éltem, kutattam a világomat, folyton a drapéria, a függöny mögé akartam nézni. Zavart a klasszikus irodalom rideg unalma. Kerestem és megtaláltam Hernádit, aki ijesztőnek és egyben kegyetlenül őszintének tűnt.
Hozzáteszem: Jancsó filmjeit is kedveltem, akinek Hernádi Gyula volt az első számú forgatókönyvírója. Mély barátság fűzte őket egybe, ami – úgy rémlik – a kilencvenes évek tájékán megszakadt, jobbára Jancsó politikai szerepvállalása miatt. De nem ez a lényeg.
Hernádi irodalmi patikamérlegén majdnem letális dózisban adagolja a magyar történelem tragikus jelenségeinek magyarázatát. Okkultizmus, beteges önsorsrontás, kivédhetetlen fátum: mind-mind az írói eszköztárában szerepelnek, tarot kártya módra kezeli a cselekmények bonyolításában. Az eredmény pedig csak egy panaszos hangú, ködös felelet minden fölvetett kérdésünkre.
Jó ideje nem vettem kezembe Hernádi kötetet. Van vagy harminc éve. Azaz mégsem: a Borotvált tablót mostanában – tizenvalahány éve – újraolvastam.
Tegnap ismét színházban voltunk.
Csak utólag tudatosult, Hernádi drámáját nézzük.
Az Új Színház kamaratermében, két felvonásban a Királyi vadászatot játszották.
Több okból is érdekes volt. Az utolsó Habsburg-király személye körül forgott a darab: IV. Károlyról igen keveset tudok. A színmű a nemzetet megrázó trianoni országcsonkolás utáni időket taglalja, amikor IV. Károly kétszer is megpróbálta visszaszerezni a magyar trónt – mindkétszer kudarcot vallott. Ennek a szerencsétlen sorsú uralkodónak a hazátlansága és a kétségbeesése szövi át a történéseket, természetesen Hernádi groteszk prizmáján keresztül. Mintha a Koldus és királyfi meséje modern bölcsőben sírt volna föl.
A két fölvonás elgondolkodtató, máig aktuális üzenetet hordozott.
Az első sorban ülve, karnyújtásnyira néztek rám a minimalista díszlet elemei, a négy égtáj felé meredő démoni vízköpők. Jó előadás volt.
A terem Bubik István nevét viseli. A néhai kiváló színészt hetente látom.
Ott szoktam elballagni mellette a Farkasréti temetőben.
  

Színház az egész világ?

Azt mondja Mácsai Pál színművész egy vele készült friss interjúban, hogy a színház egy közéleti intézmény, amely nem tudja megkerülni, hogy ne politizáljon. Aztán egy aktuális Hamlet előadás kapcsán stadionozni kezd. Kifejti, mennyire találó volt, hogy ebben az új feldolgozásban a klasszikus darabot egy stadion díszletbe álmodták bele: szerinte így működik a hatalom bírálatának üzenete, milyen pompás, találó.

Mácsainak abban igaza lehet, hogy a színháznak reagálnia kell a közélet dolgaira. Viszont az felettébb visszatetsző, mi több, hitelteleníti ezt a színházi elvet, hogy a magyar színházi szakma élvonalában valamiért mindig a konzervatív kormányok idején horgad fel a közélet fonákságait láttatni óhajtó szándék és a politikát kritizáló hajlam. Hogy, hogy nem, az MSZP-SZDSZ kormányok regnálásakor – emlékeim szerint – sehol sem volt ez a fene nagy, igazmondó akarat. Mi több, akkoriban a köztévé műsoraitól kezdve a színházakon, filmeken át egészen a kabarékig mindenhol a kacagányos, bő gatyás, mucsai magyar ellenzéket pellengérezték ki. A gyűröttebb homlokúak felidézhetik, mit kapott az első Orbán-kormány, amikor 1998-ban ráijesztett a fősodorra és egy cikluson át irányíthatta az országot. Utána – ahogy a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai kabinetek váltották egymást – hamar helyreálltak a paradicsomi állapotok, nem volt itt semmi áthallás egyik színműben sem, a kortárs és a klasszikus darabokban sem, hisz virágzott a demokrácia: Mácsai és társai szerint. A színház élt, virult és szemérmesen kussolt a Tocsik-ügyről, a puccsról, a kilőtt szemű tüntetőkről, hogy csak egy-két példát említsek, aminek bírálata nem érte el az akkori színházcsinálók morális ingerküszöbét. Azóta viszont ismét gőzerővel politizál a színház, immáron tizenhárom éve. Merthogy ez a kötelességük, nyilatkozta Mácsai. Higgyünk neki. Ő csak tudja.

ÖSMERŐS ARCZOK (13.) - Szarvas József, színművész

 Az Üvegtigrisből ismert Cingár.
„Amikor Cingár szakszizik akkor mindig megmozdul bennem valami, egy érzés, hogy megfojtom vagy valami ilyesmi!”

KITÜNTETÉSEK HAVA

Előszó

Mutattam ezt az írást pár ismerősömnek. Volt aki hőkölt, megijedt, intett, hogy ne közöljem. Akadt, aki szólt: rendjén van ez így, nyugodt lélekkel megjelentethetem. Én is az utóbbit gondolom. Nem bántás képen, és elsődlegesen nem a díjazott(ak)ról szólnék, hanem inkább a díjazás jelenségéről. Isten látja hófehér hasamat: ezt minden hátsó szándék, rosszindulat nélkül teszem. Elvégre a kitüntetés mindig örömhír. Megtiszteltetés annak aki kapja, büszkeség a közösségnek akinek a körébe tartozik, és nem utolsó sorban ugyanúgy szól a díjat adományozóról is. A díjazott által kiviláglik az őt kiemelők értékrendje, gondolkodásmódja, ízlése.

Ahogy a halottról jót vagy semmit, mondást kissé elferdítik – halottról igazat, vagy semmit helyett –, úgy egy rangos elismerés alkalmával sem komilfó dünnyögni. De ha az alanti soraimmal rögtön kötésig  fogok is a csalánosba ugrani, az igazamat akkor is megírnám.

Még egyszer, aláhúzom: örülök, ha hazai embereink valahol elismerést kapnak. Előre tudom ugyan, hogy hiába szóltam – lesznek majd, akik ünneprontónak, fanyalgónak, irigy kutyának fognak tartani, hogy csak a finomabb reakciókat villantsam. Nem baj. Az igazság sosem kér kenyeret. Az igazság miatt el kell viselni bizonyos dolgokat. A legnagyobb gazember volt, akinek a szájából először elhangzott a hallgatni arany hazugsága.

   

2015. április 9-én leírtam mit gondolok, a pécsi színházi fesztivál zsűrijének összetétele miatt kirobbant akkor aktuális kultúrhisztériáról. Meglehet, már csak kevesen emlékeznek rá. Frissítem a nyájas olvasó memóriáját. Kis magyar közelmúlt-idéző következik.

Majdnem két éve a POSZT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) rangos rendezvénye ellen, vagyis annak bojkottálására petíciógyűjtés kezdődött. Egekig horgadt a fölháborodás! Pedig csak annyi történt, hogy egy önmagát függetlennek mondó, és ilyetén a zsűribe aspiráló, ám összeférhetlenségéről hírhedett színikritikus hölgyet kigolyóztak. Nem került be a grémiumba. Lett is belőle rögtön vijjogó paláver, kirekesztés, világra szóló jajongás.

Telikürtöltetett a Kárpát-medence műveltebb fertálya, hogy: „Lyuly, lyuly! Má’ megin’ a Patás, a Zorbán rezsimje tett körösztbe a (se nem) szent (se nem) magyar kultúrának.” Most épp a régtől köztudottan ideológiamentes, világnézetileg semleges színház műfajának…

Második alabárdos el, függöny le. Dióhéjban ennyi a sztori.

Az, hogy nem pusztán, sőt egyáltalán nem szakmai – ha tetszik: professzionális – kérdésként került a csizma az asztalra, eklatánsan láttatja a bojkottfölhívást aláírók listája.

Ide kattintva olvasható a megsértődött, kapától-kaszától, faltól-falig „független” értelmiségiek szemet gyönyörködtetőn tarka névsora. Aki szeret szórakozni, nagyokat nevetni, annak erősen ajánlom a névjegyzék alapos áttanulmányozását! Emlékszem, két éve a térdemet csapkodva hahotáztam rajta. Most – újra studírozva is időtálló, frenetikus olvasmány. A klasszikus társaság. Erre mondta a Kisszemölcs barátom: „Komám, ha egyet láttál valaha belőlük, mindet láttad.” Szóval kitűnő a lista.

Biztos ugyanígy gondolhatta (tényleg csak ízelítőképpen, kiragadott példaként) a jó Pressburger Csaba is, aki ha nincs ez a petíciózó hisztéria, ettől közelebb sosem kerülhetett volna a hajdani LGT-s Presser Gáborhoz. Így legalább megélte, hogy csak egy kicsiny dolog választotta el őket egymástól. A két aláíró neve közé ugyanis valami adminisztratív baki miatt egy Kicsiny Balázs nevű képzőművész odafurakodhatott. Ejnye! Bagatell. Mikor valaki közvetve ugyan, de így is a Presser Pici alá kerülhetett!

Szóval 2015 tavaszán bármikor ellenőrizhetően ezt írtam volt:

„A kíváncsiság ördöge hajtott rá, és elolvastam a nyilatkozatot. Sőt! Az aláírók hosszú listáját sem átallottam figyelmesen végigböngészni, meg-megállva egy-két ismertebb névnél. Mindeközben megbizonyosodtam róla, hogy a harci dobot már megint a megélhetési rettegők méltóztatják ütni. Szomorú, hogy néhány bácskai földim is ott tolong a csatabárdot kiásók között. Szólni kéne nekik, hogy amit most magukra kennek, azok nem a harci színek.”

Hát igen. Megengedő jóindulattal majd sminkpúdernek nevezzük.

Mindenesetre az arcra muszáj hagyni a javát. Vastagon kell majd belőle, ha pirulás nélkül abból a kézből fogadunk el kitüntető címet, amelybe előtte minden adandó alkalommal, okkal meg ok nélkül belemartunk.

Záró gondolatként két eshetőség maradt.

●       Orbánék nem a korábbi kurzusok bevett gyakorlatát folytatják, miszerint pártpolitikai alapon a csak a hozzájuk kötődők munkáját ismerik el, hanem szép számmal olyanokat is díjaznak, akik kifejezetten ellenségesek velük szemben. Egyszerűbben fogalmazva: nem pártpreferencia alapján, hanem valóban szakmai döntésből emelnek ki valakit az arra érdemesek közül. Ebben az esetben bukik összes vádjuk a liberális őrjöngőknek, a petíciózóknak, és általában a FIDESZ-MPSZ–KDNP kormány kultúrpolitikájával szemben balhézóknak. Még egyszerűbben – hazudnak.

●       Akik az „orbáni Magyarország” ellen ágálnak nem veszik túl komolyan sem magukat, sem amit csinálnak, mert akadnak esetek, amikor hajlandóak az addig képviselt eszmeiségüket, álláspontjukat akár csak egy ünnepi délelőtt erejéig sutba dobva gazsulálni ahhoz, amit – újratervezés elvtársak! – már másnap tovább mocskolnak.

Mindkét lehetőség elgondolkodtató.

Mindkét lehetőség konklúziója mérhetetlenül szomorú.

A március idusán kitüntetetteknek gratulálok! 
  

 Pk

HÖRÖG AZ OSZTÁLY (kritika)

Gaudeamus Igitur – a Szab-way színházi szervezet magyarkanizsai előadása kapcsán:

 

Csángó gyerekek tanulnak

Jó néhány éve már annak, hogy a tévében vígjátékot nem nézek. Moziban meg végképp. Pedig régebben szerettem a műfajt. Ám amióta olyan abszurd a világ, amilyen, joggal állítható, hogy immáron egyetlen film sem tudja fölülmúlni a valóságot. Negyvenen túl kicsit megkeseredett, házsártos és szúrós az emberfia. Kevés örömbe botlik. Azt a kicsi jó kedvét meg kár elrontania mindenféle fércmű, limonádé megtekintésével, amikre a komédia minősítést odabiggyesztik. Éppen ezért egy nem túl titkos halállistám van, amin azok a nagy nevettetőknek kikiáltott színészek kaptak helyet, akiknek ha a főcím után megjelenik a pofájuk, undorral nyúlok a távirányítóért. Nekem is csak egy időm van. Ne rabolják akárkik.

A minap szóltak, hogy ha mégis habkönnyűn szórakozni akarok: lesz kacagás. 

A szabadkai társulat érkezik vendégszereplésre. 

Föl is ébresztették a kíváncsiságomat. 

A Pálfi, Szőke, Mezei szerzői trió nem nyúlt bizalmas homályok mélyére, amikor az oktatást, az iskolarendszerünket, a társadalomnak e régtől fogva lázas betegét sajátos eszközökkel a színpadra álmodta. Nincs olyan, aki ne tudna egy-két hajmeresztő történetet a témakörben. Annak idején - némely kiváltságoshoz hasonlóan - nekem is volt szerencsém belülről megtapasztalni az ellentmondásait. Gyakorló szülőként meg napi szinten szembesülök a vircsafttal. Ha valami kéretlenül is kínálkozik a fonák példák bemutatására, görbe tükörért kiállt: az a sokat emlegetett oktatási rendszerünk. Jó adag várakozással, enyhe izgalommal lestem hát, ugyan mi sül ki az alapötletből két fölvonás alatt?

A fölütés mindjárt erősre sikeredett. 

Híres Nobel-díjas tudósunk, Szent-Györgyi Albert maliciózus véleménye a múlt század harmincas éveiben fogant ugyan, de annak összes meglátása máig érvényben maradt. Értekezése az egyedi gondolkodás, a kreativitás rovására intézményesített tanítás, a magolás kártékony szerepéről szólt. Az alaphang megfogant. Az előadás vezérgondolata minden nézőben jó előre tudatosítva lett. Akinek esetleg még ezek után is döcögve járt volna az agya: az első húsz percben egészségére majdnem káros dózisban kapta a jelképek, utalások tömkelegét, általában gyengéd gonoszsággal megspékelve, sok szenvedéllyel, zenés körítéssel, ahogy illik. 

A megjelent – zömmel pedagógusokból verbuválódott - nagyérdemű vette az adást. 

Megvidámodtak a széksorok. Bennem viszont moccant egy gyanús sejtelem, hogy itt valamiféle leszegényített Pink Floydra hajazó művészi adaptációt kényszerülök megtekinteni, ahol a már szépen megágyazott tárgykör mellett majd A fal adja a másikat. 

Mindenesetre igyekeztem az obligát tárgyilagosság mezsgyéjéről követni az előadást, és az első fölvonás végén mondhatni erősebb fönntartások nélkül indultam friss levegőt szívni. Még az sem rontott a hangulatomon, hogy a műnek ürügyként kerettörténetet adó tanfelügyelői látogatás olyannyira gyengére sikerült, mint valami padláson lelt fotó szujos foglalata. Sebaj! A mozaikszerűen fölvillantott szcénákból eleinte dőltek a poénok, s mivel az egész előadás ilyen rövidebb-hosszabb, lazán, de inkább sehogy se összeilleszkedő jeleneteket foglalt magába, a szereplőkre rótt karakterek sokasága miatt jobbára az összhatás, a csapatmunka uralta a játékszínt, nem a színészek egyéni teljesítménye. Róluk több szó most ne essék. Hozták a kötelezőt: mondaná a megboldogult Szödör Fábrisunk.  

Sajnos az előadásnak lett második fölvonása is. Itt viszont zuhanórepülés-szerűen változott a kedélyem. A fél órával korábbi poénok, képek, fordulatok rendre ismétlésnek hatottak. Fogyott a szufla a mondandóból. Ismerik azt a kínos érzést, amikor egy társaságban, valaki jópofának vélve magát, zsinórban a huszadik viccét próbálja elsütni? A hiátust érezhették a darab szerzői is, akik a folytatásban az elerőtlenedő produkcióba belegyömöszölték a mára divatossá vált obszcenitást. Az időnként beékelt líraibb, már-már megrendítő fogalmazás-részletek meg olyannyira nem illettek a produkció hangnemébe, hogy eleinte heherészett rajtuk az értetlenkedő publikum. Azon sem árt elmélázni, hogy a trágárság nem föltétlen jelent egyet a szókimondással. Karinthy, Márai, Molnár vagy Nagy Endre alpáriság nélkül is tudtak kőkemények lenni. A darab érdemi üzenetét megfogalmazók láthatóan nem bírtak kitörni a csonka család, apu külföldön robotol, a kiskutyám a barátom szomorú kliséből. Feszengve bár, de néztem a színpadi vergődést. Nevettem, mint akinek kötőtűvel böködik a hátát, hogy aztán a rúdtáncos jelenetnél végképp kezembe temessem az arcomat.

Az ígéretesnek indult próbálkozás levizsgázott. Pedig mennyi mindennel javítható lett volna! Ismétlés lesz belőle, nem vitás. Ha viszont most tavasszal kéne osztályoznom a produkciót, mint régi jó tanárunk tette: reszketeg hármas alá taksálnám.

Pósa Károly         

Az emberi forrás hiánya

                                   

Ezerkilencszáznyolcvanöt nyarának elején ért utol a szerelem. 

Éppen ballagás után voltunk, kezdődött a nyári szünidő és nekem nagyon megtetszett egy kislány. A szerelmes ifjonc fejem jól összezavarodott, erősen udvarolni szerettem volna. Ebbéli kínjaim közepette arra szántam magamat, hogy az éppen zajló Tiszai Ünnepi Játékokra hat jegyet vettem. Zsebpénzből kispóroltam, nem volt túl drága. Úgy terveztem, hogy három esti előadást megnézünk együtt kettesben, aztán meg lesz, ahogy a sors akarja. A történetnek ez a szála úgy végződött, hogy a lány nem jött el velem egyetlen előadásra sem. Egy másik fiú vitte diszkóba. Én meg - mivel a megváltott jegyeket sajnáltam kidobni -, egymás után három színházi estén voltam együtt a szomorúságommal. 

Akkor nagyon rosszul esett a mellőzés, de a színjátékok valamelyest kárpótoltak. Ma már tudom, hogy igazából azok segítettek át lelki nyavalyáimon. És végtelenül hálás vagyok azoknak a társulatoknak, akik akkor Kanizsán játszottak. 

Ha a világot nem is váltották meg, de abban az évben legalább egy magára hagyott emberke szívének gyógyírt hoztak. A komédiások föllépésén tömött sorokban foglalt helyet a közönség. 

 

Zömmel szakszervezeti úton megszerzett jegyekkel érkeztek. Gondolom, volt közöttük nem egy, aki hozzám hasonlóan pusztán elvi okokból ment színházba, mert sajnálta eldobni jegyét. Ám, ennek ellenére jó hangulat, taps és önfeledt szórakozás volt osztályrészünk. Az is az igazsághoz tartozik, hogy a három előadás egyikének a címére sem emlékszem már, a történetekre is csak halványan, de ha egymásra hordott kukoricakévéket látok, azóta is Makkai Pistát lesem, hogy teljesen váratlanul előbújjon, és pirospozsgásan káromkodva lerúgja magáról a száríziket…

Mondom mindezt azért, mert nem olyan régen – május végén – városunkban járt a győri Forrás Színház. Egy matiné előadást tartottak gyerekeknek, este meg egy másikat, a fölnőttebbeknek.

A délelőtt szépen indult. Reménykeltő volt a hangzavar, nevetés, ami a zsöllyék közül kiszűrődött. A színészek profizmusa megragadta a gyerekközönséget. Nem mindennapi élményt teremtettek a kicsiknek és kísérőiknek egyaránt. Tanár, tanító, kisdiák egyaránt elragadtatással beszélt róluk. Magasra tették a mércét, hogy a Ludas Matyit adták elő, hisz a népszerű mű kismillió átdolgozást ért már meg: nehéz újat lopni a darabba. A győrieknek sikerült.

A gondok az esti előadáson kezdődtek! Nem a színészekkel vagy a játékkal volt baj.  A közönséggel.

Pontosabban: a nem létező közönséggel.

A Forrás Színház Szamártestamnetum című darabjára félszáz kanizsai és környékbeli volt kíváncsi. Pedig maga a történet sziporkázó, humoros, lendületes, ötletekkel és élettel teli volt. Ráadásul klasszikus a mű, hisz középkori szerzők pajzán vásári komédiái még túlzott elvontsággal sem vádolhatóak. 

A színházunk régiós szinten is párját ritkítóan igényes. 

Nézőtere hűvös, a párnázott székek kényelmesek. 

Kérdezzék meg zentai, topolyai, szabadkai ismerőseiket, ki szeretne közülük Kanizsával cserélni? 

A színházi belépő ára kétszáz dinár. Úgy is vehetjük, hogy egy gyors reggeli ára. 

De míg enni naponta szokás, színházban, szellemi táplálékért jóval ritkábban fizetünk. Ez az összeg nem egy nagy áldozat. Valakinek lehet, hogy az: ne bántsuk meg őket. Viszont azt is tudjuk, hogy igen sokaknak meg nem az. Velük háromszor is meg lehetne tölteni a férőhelyeket. Mert egy várost nem a szökőkútja, a sétáló flaszterja, a kivilágítása vagy egy fölújított Vigadója teszi majd azzá, ami. Hanem a kultúrára fogékony rétegének öntudata.

Szerencse, hogy a közönség fájó hiánya mégsem nyomta rá bélyegét az előadásra. A győri komédiások nevettettek, szórakoztattak és végül, amikor ötven pár tenyér ütődött össze vastapsra mindenki örült, mert seregnyi galamb szárnycsattogására hasonlított az ováció.

Végszó nincs. 

Esetleg csak annyi, hogy ’85-ben egy lány érdektelensége miatt voltam szomorú. 

Most meg az egész közösségünk miatt szégyenkezem.

Pósa Károly