 |
| 2009 Ljubo, Zoli, én |
Nehéz szívvel írom le: elhomályosulóban a
történelem. Ha a teljes igazságot akarnám mondani, akkor nem lennék ennyire
borúlátó, mert meglehet, az írott, dokumentált történelem mára nagyon is
képlékennyé vált, ám a mi emlékezetünket, az emberi emlékezetet azért elég
nehéz megmásítani. S bár most gőzerővel zajlik a radírozás, fölszámolása mindenfajta normalitásnak, azért a múltunk
személyességét, a megtapasztalt dolgainkat még nem sikerült kiiktatni. Azok
maradnak.
Nem hencegésképpen, tény, az átlag magyar embertől tételesen több montenegrói barátom van. (Meg szerb, horvát, szlovén, dalmát, bosnyák, macedón és
albán is.)
Mindig azt vallottam, nem egy komplett nációt kell történelmi szemüvegen át
meg- és elítélni, az nem vezet sehova. Közhely, de a mi életünk nem történelmi
léptékű. A nekünk kimért 60-80 év túl
kevés, ezért érdemesebb a személyes ismeretségekre hagyatkozni.
Ezek alapján bátran le merem írni, hogy ha a magyarságnak igaz, jó barátokra,
egyszerű, nemes jellemű szomszédokra van szüksége, akkor a délszlávok ezeknek a
kívánalmaknak sokkal inkább megfelelnek, mint a szemforgató nyugati
"jóakaróink".
Néztem a serházban a meccset. A végén már szurkoltam. Nem szeretem a teniszt,
de azt tudom, Đoković nagyszerű sportember. A hibáival, a néhanapi
sztárallűrjeivel együtt is tiszta, emberi tudott maradni: ezért becsülöm.
Messze kilóg a hasonló kaliberű élsportolók közül. Rá is érvényes, amit most mondanék: ha egy montenegrói (vagy szerb, délszláv, akárki) a barátod,
olyan mintha egy testvért kaptál volna. Képes érted mindenre: ők ilyenek. (Viszont
ne kívánd, hogy valaha ellenséged legyen, mert abban az esetben is képes
mindenre, de azt már nem teszed zsebre.)
Tudom, mit beszélek, a legjobb barátom, fogadott testvérem egy montenegrói,
akivel 30 éve ismerjük egymást. Úgy tekint rám, mintha az édes öccse lennék. A
vérét adná értem, pedig még csak nem is egy felekezetűek vagyunk: ő ortodox, én
meg katolikus.
Nagyon szeretem. Néha nem értem mit mond. Egy-egy kifejezésnél
elakadok. A legbanálisabbaknál. Olyankor rám néz, és megmagyarázza, körülírja a
szót. Amint bólintok, folytatja. Ha egyszer majd meg kell húzzam életem
mércéjét, az első öt legjobb dologban fogom tudni, hogy az útja az enyémet körösztözte. A Jóisten kegyelme lehet az ilyesmi, köszönet, köszönet neki.
Volt a Kanyó Zoli. Most meg a Ljúbó. Milyen furcsa, ismerték egymást. A Zoli az
utolsó nyarát velünk töltötte az öbölben. Aztán hideg telek jöttek. Szagos volt
a tetőkre hullott hó, az augusztusi estéken pedig másnak hegedültek a tücskök. De a
zenék ugyanazok maradtak. Ha hallom valamelyik ismerős dallamot, ha egy régi melódia szól, az akkordok visszamutatnak.
Holnap indulok megint, az enyéimhez. Haza. Nekem Montenegró most már haza.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése