Nincs is már min szörnyülködnöm. Amikor én születtem, még a négerek zenéje is teljesen a miénk volt. Még meg lehetett venni a lemezeket, bakeliten. Funky. Hogy ugrabugráltunk rá! Pedig ízig-vérig fekete muzsika. És mégis, más volt, emberibb, szerethetőbb, közvetlenebb, mint ez a mostanság eluralkodó, tartós állapotra berendelkezett boldogtalan dub-dub feka zajkeltés.
Hatévesen voltam először diszkóban, a kanizsaiban, 1976-ban. Apámék sétáltak a Főutcán, a hentes Frici sógor virslit adott, azóta is nyersen eszem, és mivel gyerek voltam, rám jött, pisálhatnékom van. A Pópity Misi vitt föl a kanizsai Ifjúsági Otthon vécéjébe. Ezek a legelső emlékeim a diszkóról. Hangos, villogó, cigarettafüstös buja hely. Üveggömb! Reflektorok, zöld, piros! Ment a parkettán síkálódó tánc. Hosszú hajú fiúk ugráltak, huligánok, így hívta apám őket. A huligánok vezére fütyürűt fújt, amire megbolondult mindenki, én is. Olyan jó volt! Szólt a néger ritmus.
Valahányszor a TheTemptations-t hallgatom, menten a Gema jut eszembe. Nem tehetek róla, nekem ő egybeforrott a kanizsai fütyürűs néger diszkóval. Építettük a házát, saraltunk, ment a kazettás magnóról James Brown, rekedtre énekeltük magunkat vele, miközben talicskáztuk a taknyosra ázott sárga földet, a drága, boldogult Bula elvette tőlem a vödröt, hátrébb tolt, mondta, művészkém, ez neked nehéz, és erre a fal mellől kontrázott egyet a másik, a filozofikus, szintén boldogult Spörge, akitől bölcsebb emberrel azóta sem sikerült találkoznom. Jó volt velük. Jó volt a zene. Még a Cúra Jóska is abbahagyta a másik basztatását, édes Istenem, de szerettem őt is, és reszelős torokból odamondott valami okosat, rövidet, olyat, amit csak az az ember tud mondani, aki úgy akart meghalni, hogy csurig rakott vödrökkel lófrált a befagyott Tiszán, hátha valahol beszakad alatta a jég. (Vele volt a kutyája, óbégattunk neki, hívtuk, legalább az maradjon meg, jöjjön ki a partra.)
Szegény, a Szöcske, aki meg
kegyelemből lakott a Rezső alsóépületében, lapátolt. Kilógott a zsebéből az
Alan Ford képregény. Azt olvasta, meg sötétedésig körösztrejtvényeket bogozott,
míg látott. Úgy ment el ő is, azt sem tudom hol van eltemetve. Tán a szülein.
Ismertem az öreg Szecseit, a Petőfi utcánk végén lakott. Cipész volt. Mikor egy
szombaton meghalt a felesége, vasárnapra utána halt.
A Rezső meg a téglagyári kéményről fejest ugrott a felhőkbe, a Jóistenhez.
Nagyon hiányoztok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése