Dalmácia '21. - skiccem |
Szerdán, fényes nappal rongálás történt a zuglói templomban. A kár milliós értékű. Fél órán belül a rendőrség elfogta a tettest. A személyét, az indítékát illetően egyelőre nincs információ. Eddig a rövid hír. Mivel némileg érintve vagyok, leírom, mit gondolok erről.
Ebbe a templomba járok a vasárnapot kivéve
minden nap. A Páduai Szent Antalról elnevezett plébániatemplom Budapest második
legnagyobb katolikus szentélye. Nem olyan impozáns, mint a Bazilika, sokkal
puritánabb kinézetű, csak a mérete óriási. Néha úgy érzem, mintha nem is
templomban, hanem egy hatalmas csűrben lennék, a Jóisten fészerében. Fölül
vaskos, faragott gerendák sorjáznak, a falak csupaszok, az ablakok ormótlanok, típusterv szerintiek, híján minden cicomának. A második világháború utáni az épület, mi mást várhatnánk? A dísztelenséget csak az oltár fölötti,
grandiózus, modern freskó oldja valamelyest, de jellegénél fogva az épület
belseje magán viseli a kor darabosra tördelő, a kicsit fölnagyító, a 20. század
leegyszerűsítő szándékát.
A Bosnyák téren álló templom állandóan nyitva
van. Napközben a legkülönfélébb emberek járnak be. Ájtatos nénikék, piacról
érkező, bevásárlókosaras idősebb férfiak, hűsölni vagy telente melegedni vágyó
hajléktalanok, meg a magamfajták: munkába igyekvők, tíz percre megtorpanni
vágyó emberek. Mindenkit vár a kétszárnyú, nyitott kapu. Tegnapelőtt délután
két villogó rendőrautó állt előtte. A járőr udvariasan eltessékelt, nem
engedett be. Helyszínelnek, rongálás történt, mondta. Elnyúlt arccal léptem
odébb. Aztán tegnap délelőtt már a kíváncsiság is behajtott. Rögtön
észrevettem, Szent Rita szobra sehol: a bejárattól jobbra volt. Azt összetörték.
Más, egyéb rendellenességet nem tapasztaltam – mondhatnám, ha hazudni akarnék.
Igazából mást sem tapasztalok, csak rendellenességet. Ennek egyenes
következménye, hogy ma már templomokban randalírozni sem számít főbenjáró
bűnnek. A „sötétnek” titulált középkorban a templomba fegyvert sem szabadott
vinni. A bűnös, még ha tömeggyilkos volt is: oltalmat talált a szent falak
között. Hangos szó nem csattanhatott föl, kezet a szentélyben senkire nem
emeltek, és ez nem holmi írásos passzusok miatt volt így, hanem
közmegegyezésen alapult, alfája és ómegája volt a tisztességnek. Az efféle íratlan
erkölcsi szabályok tartottak rendet az adott társadalomban.
És mára a közösségi emlékezetvesztés ide
vezetett. Nincs rend.
Ha egy társadalom eljut oda, hogy már egyik
felekezet szentélye sem lehet érinthetetlen, akkor ott nem csak a templom(ok),
hanem maguk az emberek sincsenek biztonságban. Ennek nap, mint nap látni
bizonyítékát. Szimpla bosszúság, mégis látlelet: például a zebrán, de még a
járdán is el akarnak ütni. Előbbin a KRESZ-re fittyet hányó, magukból
kivetkőzött, idegbeteg autósok, utóbbin az eszeveszetten száguldozó
rolleros-biciklis kompánia, akiknek nem lehet megmagyarázni, hol lenne
egyébként a helyük: az autóúton, vagy ott, ahová a bugyuta főpolgármester
fölfestegette a kéretlen biciklisávokat.
Ugyanígy nincs a belvárosban intimitás, nem lehet magánéletet élni, mert amint
megtorpanunk, rögvest csövesek zargatnak. Egy cukrászda teraszára sem lehet
kiülni kettesben, mert egy bűzős csavargó menten kunyerálni kezd tőled, persze,
kenyérre... Hasonlóan, akár egy utcai bank automatát, vagy egy BKV jegy
automatát sem tudsz nyugton kezelni tőlük: odatolakszik, és már tartja is a
markát. Mert valakik azt magyarázzák nekik, hogy ez őnekik jár. Hogy munka,
becsület, józanság, mértékletes életmód helyett elég csak a közösségre
mutogatniuk és hangosan, óbégatva kérniük. Mert erre nekik jussuk van. Így jár
egy társadalom, ahol a törvényeket csak tél-túl alkalmazzák megfelelő
szigorral. Ahol nem számít többé sem a hit, sem az erkölcs, sem a tisztes
emberi hozzáállás. Ahol végső soron hiányzik a nagybetűs Igazság. Ez ellen
lehet tenni? Igen. A megváltás kulcsa mindenkinek a saját kezében van. Vagy él
vele, vagy nem – az ő dolga. Sajnos, kevesen gondolják ugyanígy, még kevesebben
érzik át ennek súlyát. Azért tartunk most itt.
Úgy vélem, megérett ez a világ a pusztulásra. Nem
is bánom. Az én világom, a magyar világ ettől még megmarad. Tanyán, faluhelyen.
Majd egyre többször megyek ki a dűlőutam mellé, ahol több száz méteren szomszéd
sincs, csak rókák, őzek, nyulak meg mezei pacsirták. És majd igyekszem a
térerőt okosan használni, épp csak annyira laptopozni, amennyiből megtudom,
másnap milyen idő lesz, ki lehet-e csapni a lovat a legelőre, vagy begyújtsak-e
a kemencébe, esetleg tegyek-e föl a tetőteraszra meleg pokrócot, ami alatt
jobban esik Krúdyt olvasni. Pont nem fog érdekelni – igazából már most sem hoz
lázba –, hogy a 21. század önsorsrontó nemzedékei épp aznap mit találnak a
lábuk között, meddig vájkálnak egymás alfelében a vastagbél tájékán meglelendő
boldogság után. Egyáltalán: semmi nem fog már izgatni, mert ötven éven át
megértem, amit meglehetett, nyugalmat, biztonságot és derűs befejezést
szeretnék majd magamnak és szeretteimnek.
Tudom, hogy így lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése