NAPLÓ - 133.

Dalmácia '21. - skiccem

Szerdán, fényes nappal rongálás történt a zuglói templomban. A kár milliós értékű. Fél órán belül a rendőrség elfogta a tettest. A személyét, az indítékát illetően egyelőre nincs információ. Eddig a rövid hír. Mivel némileg érintve vagyok, leírom, mit gondolok erről.

Ebbe a templomba járok a vasárnapot kivéve minden nap. A Páduai Szent Antalról elnevezett plébániatemplom Budapest második legnagyobb katolikus szentélye. Nem olyan impozáns, mint a Bazilika, sokkal puritánabb kinézetű, csak a mérete óriási. Néha úgy érzem, mintha nem is templomban, hanem egy hatalmas csűrben lennék, a Jóisten fészerében. Fölül vaskos, faragott gerendák sorjáznak, a falak csupaszok, az ablakok ormótlanok, típusterv szerintiek, híján minden cicomának. A második világháború utáni az épület, mi mást várhatnánk? A dísztelenséget csak az oltár fölötti, grandiózus, modern freskó oldja valamelyest, de jellegénél fogva az épület belseje magán viseli a kor darabosra tördelő, a kicsit fölnagyító, a 20. század leegyszerűsítő szándékát.

A Bosnyák téren álló templom állandóan nyitva van. Napközben a legkülönfélébb emberek járnak be. Ájtatos nénikék, piacról érkező, bevásárlókosaras idősebb férfiak, hűsölni vagy telente melegedni vágyó hajléktalanok, meg a magamfajták: munkába igyekvők, tíz percre megtorpanni vágyó emberek. Mindenkit vár a kétszárnyú, nyitott kapu. Tegnapelőtt délután két villogó rendőrautó állt előtte. A járőr udvariasan eltessékelt, nem engedett be. Helyszínelnek, rongálás történt, mondta. Elnyúlt arccal léptem odébb. Aztán tegnap délelőtt már a kíváncsiság is behajtott. Rögtön észrevettem, Szent Rita szobra sehol: a bejárattól jobbra volt. Azt összetörték. Más, egyéb rendellenességet nem tapasztaltam – mondhatnám, ha hazudni akarnék. Igazából mást sem tapasztalok, csak rendellenességet. Ennek egyenes következménye, hogy ma már templomokban randalírozni sem számít főbenjáró bűnnek. A „sötétnek” titulált középkorban a templomba fegyvert sem szabadott vinni. A bűnös, még ha tömeggyilkos volt is: oltalmat talált a szent falak között. Hangos szó nem csattanhatott föl, kezet a szentélyben senkire nem emeltek, és ez nem holmi írásos passzusok miatt volt így, hanem közmegegyezésen alapult, alfája és ómegája volt a tisztességnek. Az efféle íratlan erkölcsi szabályok tartottak rendet az adott társadalomban.

És mára a közösségi emlékezetvesztés ide vezetett. Nincs rend.

Ha egy társadalom eljut oda, hogy már egyik felekezet szentélye sem lehet érinthetetlen, akkor ott nem csak a templom(ok), hanem maguk az emberek sincsenek biztonságban. Ennek nap, mint nap látni bizonyítékát. Szimpla bosszúság, mégis látlelet: például a zebrán, de még a járdán is el akarnak ütni. Előbbin a KRESZ-re fittyet hányó, magukból kivetkőzött, idegbeteg autósok, utóbbin az eszeveszetten száguldozó rolleros-biciklis kompánia, akiknek nem lehet megmagyarázni, hol lenne egyébként a helyük: az autóúton, vagy ott, ahová a bugyuta főpolgármester fölfestegette a kéretlen biciklisávokat.
Ugyanígy nincs a belvárosban intimitás, nem lehet magánéletet élni, mert amint megtorpanunk, rögvest csövesek zargatnak. Egy cukrászda teraszára sem lehet kiülni kettesben, mert egy bűzős csavargó menten kunyerálni kezd tőled, persze, kenyérre... Hasonlóan, akár egy utcai bank automatát, vagy egy BKV jegy automatát sem tudsz nyugton kezelni tőlük: odatolakszik, és már tartja is a markát. Mert valakik azt magyarázzák nekik, hogy ez őnekik jár. Hogy munka, becsület, józanság, mértékletes életmód helyett elég csak a közösségre mutogatniuk és hangosan, óbégatva kérniük. Mert erre nekik jussuk van. Így jár egy társadalom, ahol a törvényeket csak tél-túl alkalmazzák megfelelő szigorral. Ahol nem számít többé sem a hit, sem az erkölcs, sem a tisztes emberi hozzáállás. Ahol végső soron hiányzik a nagybetűs Igazság. Ez ellen lehet tenni? Igen. A megváltás kulcsa mindenkinek a saját kezében van. Vagy él vele, vagy nem – az ő dolga. Sajnos, kevesen gondolják ugyanígy, még kevesebben érzik át ennek súlyát. Azért tartunk most itt.

Úgy vélem, megérett ez a világ a pusztulásra. Nem is bánom. Az én világom, a magyar világ ettől még megmarad. Tanyán, faluhelyen. Majd egyre többször megyek ki a dűlőutam mellé, ahol több száz méteren szomszéd sincs, csak rókák, őzek, nyulak meg mezei pacsirták. És majd igyekszem a térerőt okosan használni, épp csak annyira laptopozni, amennyiből megtudom, másnap milyen idő lesz, ki lehet-e csapni a lovat a legelőre, vagy begyújtsak-e a kemencébe, esetleg tegyek-e föl a tetőteraszra meleg pokrócot, ami alatt jobban esik Krúdyt olvasni. Pont nem fog érdekelni – igazából már most sem hoz lázba –, hogy a 21. század önsorsrontó nemzedékei épp aznap mit találnak a lábuk között, meddig vájkálnak egymás alfelében a vastagbél tájékán meglelendő boldogság után. Egyáltalán: semmi nem fog már izgatni, mert ötven éven át megértem, amit meglehetett, nyugalmat, biztonságot és derűs befejezést szeretnék majd magamnak és szeretteimnek.
Tudom, hogy így lesz.